Még hét esztendős sem vagy, Jankó, s már el-eltünődöm, hogy mi lesz
belőled. Ugy tetszik nekem, hogy a betű iránt nincs tebenned valami nagy
hajlandóság, s hacsak természeted meg nem változik, tudományos pályán
aligha boldogulsz.
Valószinű, hogy nemcsak kedved, de tehetséged sincs arra, hogy
megharczold a tankönyvekkel való nem közönséges harczot s a mint én
erről meggyőződtem, hidd el, fiam, jobban szeretlek, semhogy
erőszakolván arra, mire való nem vagy, megrontsam egész életedet.
Már most megmondanám neked, ha megértenéd mondásom velejét, hogy, ha
majd látom kedved és tehetséged hiányát, sohasem ijesztlek azzal:
tanulj, Jankó, tanulj, különben suszterinasnak adlak. Nem, fiam, hanem,
elvégezvén tehetséged szerint a törvénykötelezte iskolát, szeliden
megfogom a kezedet s mondom neked a következőket:
Fiam, Jankó, látom, hogy sem kedved, sem tehetséged a tanulásra.
Szeretném, ha becsületesen végezhetnéd az iskolákat, de minthogy ezt nem
remélhetem, valami _mesterségre_ adlak, fiam.
Többször megfigyeltem, hogy kezed rááll a faragásra s zsebkéseddel nem
egy csinos munkát végezél már. Fiam, Jankó, beadlak asztalos-inasnak.
Na, ne pityeregj, nincs abban semmi szégyenleni való. Szégyelje magát az
a gyerek, ki ok nélkül költeti a szüleit; kit esztendőről-esztendőre
ajándékkal és könyörgéssel mentenek meg a bukástól. Te fiam, légy büszke
rá, hogy nem akarod csalni szüleidet s még idejében oly pályára mégy, a
hol talpig ember válhatik belőled. A becsületes munka nem szégyen, fiam.
S ne hidd, hogy csak azokból a fiukból lesznek boldog emberek, kik
tehetséggel vagy tehetség nélkül, végigtanulják az iskolákat. Száz
példát mondhatnék neked arra, hogy gazdag és szegény szülők keservesen
megsiratták, a miért kedv és tehetség nélkül tanuló gyermeküket végig
erőszakolták az iskolákon s mikor már arra került a sor, hogy megéljenek
a maguk emberségéből: elzüllöttek, mert csak névszerint jártak iskolába,
valójában lopták az időt s szüleiknek a pénzét. Ismerek szülőket, fiam,
kik minden vagyonukat gyermekük iskolázására költék; a kik nem hittek a
tanárok őszinte szavának, nem akartak hinni saját maguknak s most, midőn
elfogyott a vagyon és az idő, kétségbeesetten vádolják magukat, hogy a
mikor még nem volt késő: miért nem adták mesterségre gyermeküket!
Igazabban: mért _szégyelték_ mesterségre adni gyermeköket!
Mert jegyezd meg jól, fiam, minden szülő szereti gyermekét (az állat is
szereti a magáét) – de nem minden szülő szeret _okosan_. Nemrég kaptam
egy levelet, melyben egy kétségbeesett apa tanácsot kér tőlem: mit
tegyen a fiával. Azt irja: a fiu jó, engedelmes, de nincs tehetsége. Azt
szeretné, ha legalább addig tanulhatna a gimnáziumban, mig beadhatja a
katonatiszti akadémiába. Kérdi, ismerek-e oly iskolát, a hol _jó
pénzért_ keresztülviszik a fiát a hátralevő osztályokon? Mert – irja
tovább – „_nem becstelenithetem_ meg családomat azzal, hogy fiamat
iparosnak vagy kereskedőnek adjam!“
A ki ezt a levelet irta, előkelő földbirtokos, fiam. Családja ős idők
óta _nemes_ s ezért gondolja megbecstelenitőnek az iparosságot, a
kereskedést. Ám azt nem tartja megbecstelenitőnek, hogy vesztegetés árán
tolja keresztül a fiát az osztályokon. Ha ez az apa, édes fiam, _okosan_
szeretné a fiát: azt a pénzt, mit a manapság oly rettentő drága
iskoláztatásra s ezen felül még a tanárok megvesztegetésére is szánt,
szépen félretenné esztendőről-esztendőre s mikor fia akár önálló iparos,
akár önálló kereskedő lesz, mondaná neki: ime, fiam, ezt a pénzt a te
számodra takaritottam meg, kezdj vele valamit.
Tudod-e, fiam, mi az igazi magyarázata annak, hogy úri szülők, kiknek
különben néha a legszükségesebbet is meg kell vonni saját maguktól,
csakhogy gyermekük gond nélkül lehessen az iskolában, – annyira féltik
gyermeküket az iparosságtól? Talán mert nehéz a kalapács, a gyalu, a
bárd? Nem, fiam, hisz a gyalu, a kalapács, a bárd nem nehezebb a
könyvnél, a tollnál, a czirkalomnál. Ezek a szülők nem a gyermekeiket,
hanem _saját magukat_ féltik. Attól félnek – mint ama levél irója is –
hogy a mesterség megbecsteleniti a családot. Félnek azoktól a
kérdésektől, melyeket majd ez is, az is intéz hozzájok: nos, mi lett a
fiából? hol van? mit csinál? Hogy nekik azt kelljen válaszolni: a fiam
asztalos! A fiam kereskedő! Félnek attól az időtől, midőn az iparosfiu
elvesz egy magához illő, tisztességes, egyszerü leányt s ezt is be kell
mutatni: a menyem!
Félnek azoktól az óráktól, mikor a kérges tenyerü fiú hazajön vasárnap a
szülei házhoz s a vendégeknek be kell mutatni őt is épp úgy, mint a
Brachfeld-kendős jogász-fiút: A fiam!
Félnek attól a rettenetes eshetőségtől, hogy iparos fiokkal egyszer majd
végig kell sétálni a váczi-utczán, egy sorban kell haladni vele, éppen
mintha – édes gyermekük volna!
Hát édes fiam, a ki a gyermekét, a saját véréből való vért szégyenli,
csak azért, mert mesterember, az a gyermekét nem szereti igazán.
Földháborodik a szivem, egész valóm, arra a gondolatra, hogy lehetnek
szülők, kik naplopó, gavallérkodó, léhütő, a jó Isten tudja miből élő
fiok miatt nem pirulnak, ellenben röstellik az utczán megindulni
becsületes, tisztességes iparos gyermekükkel. S bánt, erősen bánt,
látván, hogy száz meg száz jóravaló úri család inkább tönkre megy, s
tönkre teszi egész életére a gyermekeit is, semhogy iparosnak vagy
kereskedőnek nevelje, a kik becsületes iparkodással talán még
visszaszerezhetnék az elzüllődött ősi birtokot s kalapácscsal vagy
rőffel, de visszaszereznék a család régi fényét. Bánt, végtelenül bánt,
látván, miként pusztul az egykor erős, gazdag dzsentri s csak mikor már
az élet kegyetlenül a földhöz verte, megczibálta, mikor már nincs sem
égen, sem földön semmi: akkor alázkodik le a kalapácshoz, a rőfhöz.
Fiam, még ha jól tanulsz is, akkor is örülnék, ha kedvet éreznél
iparosságra, kereskedésre. Mert ma már az iparos is, kereskedő is, csak
az boldogul igazán, ha nemcsak a keze áll a munkára, de az esze is
pallérozódott. Nem kell oly sokat forgatni a könyvet, mint a tanárnak, a
doktornak, a fiskálisnak, de a neki való, mesterségébe vágó könyveket,
czikkeket olvasgatni kell; érdeklődni minden ujítás, találmány iránt –
és hogy egyszerűen necsak iparos, necsak kereskedő legyen: ismernie kell
hazája történelmét, irodalmát. Iparos is, kereskedő is _egész ember_
csak így lehet.
Bármi lesz belőled, meg kell szerezned az általános műveltséget, fiam.
Ez adja meg az igazi jogot, hogy helyet foglalj minden rendű és rangú
emberek között. Az általános műveltség s mesterségednek tisztességes
űzése. Ha e kettőt megszerezted, egyesek és társadalmi osztályok
előítéletétől, elfogultságától ne félj. Nincs joga senkinek, hogy
lenézzen, megvessen téged, ellenben te méltán sajnálhatod azokat, kik
lenézni próbálnak téged.
Manapság nemcsak az úrnak fia akar úrnak maradni, de úrrá akar lenni a
szegény ember fia is. Te ne akarj úr lenni, fiam. Ez az a „pálya“, mely
leginkább el van árasztva a magyar hazában s épp azért e pályán a
legnehezebb a boldogulás. Valakinek dolgozni is kell s hidd el nekem, az
az igazi úr, a ki semmihez sem jut – ingyen, munka nélkül. Ez tesz
magaddal megelégedetté s a megelégedésnél nagyobb kényelmet én nem
ismerek.
Megértettél-e, Jankó? Ugy-e meg? Csak azt akarom, fiam, hogy megérts.
Kedved, vagy sorsod vigyen bárhová, ne félj, aggódó szeretetem
árnyékodba jár. S kérges tenyérrel ha majd megtérsz a szülei házhoz, nem
lészen kisebb az én örömem, mintha bátyád vagy öcséd diplomát lobogtat
puha, finom kezében. S fogadván a vendégeket ünnepi lakománkra,
boldogan, büszkén mutatok rád: _János_, az iparos fiam.