Te csak nyargalj vesszőparipádon, fiam, sejtelmed se legyen arról, hogy
én ez órában a halál gondolatával foglalkozom, irván, folytatván
végrendeletemet. Dalolj versenyt a dalos pacsirtával, mely ott fönt
lebeg a magas levegőégben s nyilván azt hirdeti: de szép az élet, óh de
szép!
Nézd, csak nézd azt a vak fiút, ki mindennap kibotorkál a hegyek közé,
egyedül, egy pálczika nélkül, – meg-megáll ez is, fejét fölemeli s
mosolygó arczczal hallgatja a pacsirta dalát. Tele tüdővel szívja az üde
levegőt, a vadrózsák illatát s e pillanatban talán ő is azt suttogja: de
szép az élet, óh de szép! Pedig ő nem látja a virágot, ám érzi illatát;
pedig ő nem látja a pacsirta szárnyalását, ám hallja csattogását; pedig
ő árva, apátlan, anyátlan, kegyelemkenyéren él, s im lásd, e pillanatban
örül az életnek mégis.
Ez csodálatosnak, rejtelmesnek tetszik tenéked. De te csak a botorkáló
vak fiut látod, lelkének tartalmát nem ismered. Te még nem tudod
megbecsülni Istennek végtelen jóságát, a mely téged ép kézzel
ajándékozott meg; te még nem tudod, hogy e kézzel majd felemelheted a
gyöngét, leverheted a gonoszt; szerezhetsz vele kenyeret magadnak és
adhatsz vele e kenyérből másoknak; és megajándékozott ép szemmel,
melylyel nézheted mindazt, mit látni szép, s melyet behunyhatsz, ha nem
akarod látni mindazt, mit látni kellemetlen. Ah, Isten őrizz, ha csak
egy idegszál hiányoznék tested épségéből, mely nagyot emelkednék becse a
meglévőknek! Hidd el nekem, hogy annak a vak fiúnak édesebben csendül
szívébe a madárdal, mint a tiedbe. Hidd el nekem, igazibb öröme van neki
abban, hogy bár tapogatózva, botorkálva, de járhat-kelhet az édes
anyaföldön, mint tenéked, hogy ugrálhatsz árkon, bokron át, megmászhatod
a magas hegyet, leszaladhatsz a virágos völgybe, s eszedbe sem jut, hogy
mindezt nem tehetnéd, ha Isten tőled is megtagadja azt, mit attól a vak
fiútól jónak vélt megtagadni az ő végtelen, beláthatatlan bölcsessége.
Természetesen, te ma még azt hiszed, hogy nem lehet nagyobb csapás, e
földön nagyobb nyomorúság a vakságnál. Igazad van, nincs is ennél
nagyobb _testi nyomorúság_. De megtudod, látni fogod majd az én irásom
nélkül is, hogy van ennél egy nagyobb, rettentőbb nyomorúság: a _lelki
vakság_. Látni fogsz Isten képére teremtett embereket, akikből első
tekintésre nem hiányzik semmi, a mi az embert egész emberré teszi;
más-más a ruhájuk, ruhájuknak a kelméje; a szabása; más-más talán az
arczuknak a szine; rövidebb, hosszabb, vékonyabb, vastagabb a termetük,
de egyben mind egyenlők: Istennek képére vannak teremtve valamennyien.
Látni fogod, hogy Istennek napja egyformán világít valamennyinek s im
mégis milliók tapogatóznak, botorkálnak, éppen mint az a vak fiú. Van
szemük a látásra és nem látnak. Van fülük a hallásra és nem hallanak.
Látni fogod, hogy Isten képére teremtett emberek idegenül haladnak el
egymás mellett. Látni fogod, hogy az „egy akol és egy pásztor“ irott
malaszt, melyet állandóan hazudtol a valóság; hogy az aklok száma
megszámlálhatatlan, a pásztoroké még inkább… Meg fogod látni, mely
éberen őrködnek e pásztorok az aklok kapujában s csodálkozással
szemléled, hogy hamarabb engednek kiszaladni hármat az akolból, mint
beereszteni egyet, a mely – szerintük – nem az ő aklukba való. Ezen
nevet az én paraszt-eszem, de jegyezd meg, fiam, hogy nemcsak
paraszt-ész van e világon. A mit én természetesnek találok, a
természettel ellenesnek talál tán millió ember és viszont.
De félek, hogy véletlenül már most kezedbe akad irásom s nem szeretném,
ha legalább a velejét meg nem értenéd. Félek különösen attól, hogy, ha
nem értenéd meg azt, mit mondandó vagyok, megkésve értenéd meg, a mikor
már téged is elsodort valamely áradat. Félek, hogy mire kikerülsz az
életbe, mindabból, mit az iskolában tanultál, csak annyi marad meg, a
mennyivel megkeresheted a kenyeredet, talán vagyont is gyüjtesz, nagy
vagyont általa, de üres lészen a szived, szeretet nélkül való. Avagy
megmarad tán szívedben a szeretet, de dresszirozva, mint egy komédiás
ponny. – Szívednek melegét nem azokra árasztod, a kik szeretetet
szeretetnél egyébbel nem viszonozhatnak, hanem azokra, kik, szeretet
nélkül élvén az életet, bolond szívedet még majd kinevetik.
Látom, éppen most tanulod a bibliai történeteket. Szépen megmagyarázza
Jézus a törvénytudónak, hogy mi az a felebaráti szeretet. A kirabolt,
félholtan fetrengő utason nem könyörül a pap. Hasonlóképpen nem könyörül
rajta a lévita. Végre jön egy szamaritánus. Bekötözi sebeit, elviszi a
városba, elhelyezi egy háznál s még pénzt is ád a gazdának, hogy ápolja
őt.
– E három közül ki volt felebarátja a sebesültnek? – kérdé Jézus.
– A ki könyörült rajta, – felelé a törvénytudó.
A tanulságot ebből igy vonja le könyvecskéd: „A valódi könyörületes
szívü ember sohasem kérdezi: micsoda nemzetből vagy vallásfelekezetből
való az, a ki nyomoruságban szenved, hanem segíti embertársát azért,
mert tudja, hogy az Istennek gyermeke, tehát neki testvére és
segedelemre van szüksége.“
Tehát Jézus, Istennek fia, a felebaráti szeretetet a könyörületesség egy
példájával magyarázta meg. Ne feledd, fiam, hogy Jézus ennek előtte
kétezer esztendővel járt és tanított e földön. Hogy abban az időben még
a könyörületesség volt a szeretet legszebb nyilatkozása. Ne feledd, hogy
bár Jézusnak bölcseje jászol vala, királyok borultanak le e bölcső
előtt. Királyok és pásztoremberek. Olvasd a históriát s látni fogod,
mint verődnek a népek külön kasztokká. Az erős leveri és ráadásul még
meg is veti, lelkében megalázza a gyöngét. Fejébe veszi, hogy csak ő az
Isten képére teremtett ember, s a kit szegénysége, gyámoltalansága,
gyengesége lenyügöz, az az ő szolgája. A kinek kenyeret dob, hogy éhen
ne veszszen, de szive melegéből nem juttat neki egy leheletnyit. Akit,
Istentől nyert lelki adományok révén bár fölemelkedik a porból, magával
egyenlőnek nem ismer el, mert amannak bölcseje durva deszka volt, az övé
aranynyal, selyemmel, biborral ékes.
Ha majd szíved, lelked ki lészen művelve; ha majd nemcsak látsz, de a
látottakon gondolkodol is: csak akkor döbben meg a szíved, fiam, csak
akkor szorongatja majd vasmarokkal a keserű fájdalom, látván, hogy
boldogtalanabb vagy az éhező koldusnál, mert annak nem fáj, ha pénzt vet
lábához a nagy úr, a mint elrobog bársonyos hintaján; de neked fájni,
kegyetlenül fájni fog, a midőn tisztességtudó kalapemelésedre könnyü,
megvető fejbiczczentéssel válaszol a gőgös, de máskülönben _könyörületes
szívü nagy úr!_
Könyörületesség! Ki nem könyörületes manapság? Kinek nincs egy fillérje,
egy falás kenyere a koldusok számára? Ki mer manapság nem lenni
könyörületes szívű? Ma, mikor az ujságok számon tartják, ki mennyit ád a
kárvallottaknak s ki nem ád semmit? Manapság, mikor a könyörületesség –
mulatság, sport? Mikor fényes, drága toálettekben, keringőzve vagy
csárdást ropva törülik le a szenvedők könnyeit!?
De én egyebet kérek tőletek, könyörületes szívek! Nekem van kenyerem;
nekem van ruhám, divatos szabású; tanultam, a mit tanultam; tudok, amit
tudok; vagyok legalább is „átlagember“, vagyok; beszédem nem sima, de
nem is goromba; ha éppen elkerülhetetlen, még a lovakról is tudok
társalogni; könyörüljetek rajtam s ne kérdjétek, paraszt vagyok-e vagy
nemes; kereszténye-e vagy zsidó. Vegyetek úgy, a mint vagyok.
Szeressetek, ha van bennem szeretni való; vessetek meg, ha van bennem
megvetni való. De ne legyetek az őseimre kiváncsiak, mert ők alszanak,
porladoznak régen; kegyes érdeklődésteket meg nem köszönik: ruházzátok
rám ezt és én megköszönöm, meghálálom nektek. Szeretetért szeretetet
adok.
Ez a legnagyobb summa, fiam, melylyel a szeretetet megfizetni lehet:
maga a szeretet. Ne sajnáld, ha többet adsz ebből másnak, mint a mennyit
más ad tenéked. Örülj ennek, hisz akkor te vagy a gazdagabb.
Mikor e sorokat irom, édes fiam, nagy kérdések foglalkoztatják az
elméket. Nagy kérdések, melyeket tán még az én életemben paragrafusokba
szednek, de te késő öregséget érhetsz, akkor sem lesznek – megoldva.
Bölcs, nagy elmék kigondolnak sok szépet, üdvöset, törvénykönyvekbe be
is iktathatják: rideg paragrafusok még soha meg nem változtatták a
társadalomnak szellemét.
Ha én zsidó volnék s reczipiálnák az én vallásomat, megköszönném szépen,
de megkérdeném: hát _engem_ mikor reczipiálnak? Ha én zsidó volnék s
feleségül vehetném a keresztény leányt, akit szeretek, a nélkül, hogy
meg kellene tagadnom a hitemet, megköszönném szépen, ah, de mi a törvény
jótéteménye ahhoz, ha látnám, ha érezném, hogy van egy törvény, mely a
szivekben lakozik: a szeretetnek törvénye, mely nem lát különbséget
ember és ember között!
Törvények még nem döntöttek le válaszfalakat, fiam, azt nekünk magunknak
kell ledöntenünk. De nehogy azt mondd majd szűkkeblüen: nekem nem fáj,
engem nem éget s közömbösen nézd embertársaidnak küzdelmeit. Ha csak
magadra gondolsz, ha csak a magad sebe fáj, menj a rengeteg erdő
mélyébe, lakjál a vadak s ne az emberek között. Élj vad gyümölcsön,
sebedet gyógyítsd füvekkel: igy is lehet élni, a mig halálod órája üt.
De ha emberek közt élsz, vedd ki a magad részét minden igaz, becsületes,
jogos küzdelemből. Állj a védtelenek, gyengék közé; az erősek,
hatalmasok oldalán harczolni nem virtus. Ne ejtsen meg a könnyü, puha
élet varázsa; nehogy cserbe hagyd a veled egysorsuakat, mert téged talán
megtűrnek a felsőbbek között. Neked ez nem okozhat akkora örömet, a
mekkora keserűséget azoknak, a kiket te cserben hagyál. S ha még ez sem
volna elég, hogy meg ne tántorodjál: gondolj reám, kinek az életét
nemcsak a nehéz munka rövidité, de végetlen lánczolata az emésztő
gondolatoknak, bántó érzeteknek, melyek sokszor megakasztják tollamat,
megzsibbasztják energiámat, tehetetlenül nézvén a vészes áradatot, mely
jót, rosszat egyként elsöpréssel fenyeget…
Lehet belőled nagy ember, – és hadd legyen! – de szív nélkül, szeretet
nélkül igazán nagygyá nem leszel. Ne bizd el hát magad, ha csodálják
elméd tündöklését: sok fényes elme elhomályosult már, de a szív, – jó
vagy rossz – megmarad utolsó dobbanásig annak, a mi volt első
dobbanásakor. És te, fiam, kicsinyelheted majd tán elmémnek szűk körben
való forgását, de egyet ki kell érezned e sorokból: tele volt a szívem
szeretettel. Jutott ebből mindenkinek és nem fogyott soha, de sőt inkább
növekedett. Nem osztályoztam a szeretetet: mindenkinek annyi jutott, a
mennyit megérdemelt. Némelyiknek több is, de kevesebb soha senkinek.
És nem félek, hogy kifogyok a szeretetből, fiam! Ha egyéb nem, ez eltart
a sírig. Ha egyebet nem, kaphatsz ezt tőlem halálom után is s ha majdan
talán üresnek érzed szívedet, gyere ki síromhoz, meglásd, megtelik
szeretettel! Ha majdan talán bántani fog az emberek gőgje, gyere ki a
temetőbe s megvigasztalódol. Porrá lesz itt gazdag és szegény, gőgös és
alázatos. Az egyiknek gránit jelöli emlékét, a másiknak egyszerü fejfa,
de porrá lesz mind a kettő. Itt ember és ember közt nincs különbség.
Gránit és fa: ennyi az egész.
Jere ki a siromhoz, fiam!