A világon sem voltál, s már igaztalan valék tehozzád, Aranyvirág, édes
kicsi leányom. Búsitott, levert a gondolat, hátha leány lesz első
gyermekem. Féltem az ismerősök szánó mosolyától: leány! Na, –
gratulálok. A te nemednek bús végzete, Aranyvirág, hogy nem szeretik
sehol, ha elsőnek röppent be a gólyamadár s im alig tollasodol meg, alig
melegszel meg a fészekben, mindenféle ragadozó madarak kerengnek,
vijjongnak körülötted s mi még örülünk, ha e vijjongó szárnyasok közül
egy megragad s visz, elröpül veled, talán messze idegenbe… A te nemednek
gyászos végzete, Aranyvirág, hogy, ha szép vagy, körülzsongnak a
férfiak, mint virágot a méhek; nyomodban járnak, mint az árnyék;
esekednek egy szép szavadért, egy mosolyodért, de lelkednek
tengermélységébe nem tekintnek s bele is tekintvén, drága tartalmát soha
meg nem ismerik. Soha, soha. – Egészen, valójában soha. – S mely
kegyetlen végzet! A férfinak nem elég egy élet, hogy megismerjen, lelked
tartalmának értéke szerint megbecsüljön s a te szemednek elég egy
pillanat, hogy a férfi-lélek fenekére pillants, – ah, mért hogy akkor
rendesen, a mikor már késő, mikor már ott vergődöl tört szárnyakkal s
csak egy igaz menedéked van: a halál!
Dalolj, dalolj, Aranyvirág, édes kicsi leányom, hadd csengjen a ház, az
udvar. Csengő éneked talán elüzi bús gondolatimat… Te ide settenkedel az
ablak alá, mosolyogva pipiskedsz föl s hallom: apa, kukk! Oda nézek, már
nem vagy ott. Lent kuporogsz a fal tövében, összehúzódva, mint egy piczi
bogárka a füszál tövén. Irok tovább s hallom ismét: kukk, apa, kukk, mit
irsz?
– Aranyvirág, ne háborgass, verset irok.
– Kinek?
– Neked, Aranyvirág, neked.
Hallom, amint szaladsz a fiúkhoz s dicsekedel: az apa verset ír nekem!
Csend, fiuk, csend, az apa verset ír…
És írok tovább. Már nem hallom hangodat, az édesen csengőt; nem látom
ragyogó fekete szemedet, a mindig nevetőst. S nem látván, nem érezvén
közelemben senkit, messze jövendőbe kalandozik lelkem. A mikor te már
nem vagy csacsogó leányka s egyszerre csak – mi történt veled? – te, ki
még tegnap hangos nevetéssel himbálóztál a térdemen, ma nem találod
helyedet ottan, zavartan feszengesz s bár szólni nem mersz, érzem, hogy
igyekszel megszabadulni tőlem. Sétálunk az utczán, s te, ki még tegnap
bátran, senkivel nem tőrődve, hangosan beszélgettél velem, az édes
anyáddal, megláttál, észrevettél mindent és mindenkit, ma nem látsz, nem
hallasz, nem beszélsz: lesütött fejjel haladsz közöttünk, csak egy pár
lépést nézvén előre… Otthonn is mintha már nem volnál annyira élénk,
bátor, mint annakelőtte. Gyermekesen örülsz a hosszú ruhának, de csak
addig, a mig egyszer-kétszer végig lebegsz a szobákon, aztán, úgy
tetszik nekem, hirtelen lecsöndesülsz s komoly vagy, komolyabb, mint a
hogy szeretném…
Ó, Aranyvirág, miért nem maradhatsz mindörökre csacsogó kis babácska!
Im, már gyötrődöm jövendőd miatt. Látlak ragyogó szép leánynak, a kit
nyomon kísérhet, a kinek elejébe kerülhet s szemtelenűl a szemébe nézhet
minden ripők; látok körötted üres fejü s még üresebb szívü, de
rettenetes gonddal öltözködő ifjakat, kik csak szépségedet látják, nemes
tartalmát szívednek észre nem veszik, nem is keresik; a kik áradozva
dícsérik toálettedet, mely úgy-e bécsi szabónál készült? s hazug
meglepődéssel nem akarják elhinni neked, mondván: ó nem, együtt varrtuk
az édes anyámmal!
Aminthogy az nem is lesz másként, Aranyvirág. Korán, ó talán nagyon is
korán látni fogod, hogy a te apád szegény munkás-ember. Tollal vagy
gyaluval keresi-e meg a mindennapi kenyeret, a ruhát, a czipőt, neked és
nektek: egyre mén; ne áltasd magadat azzal, hogy a toll több a gyalunál.
Sőt én azt hiszem, – kevesebbet érő…
Én majd csak megleszek valahogyan.
Csodálatos dolgokat művelnek a kabátjaim. Esztendők viharzanak el
felettük s meg sem érzik. Meglepődve látom, hogy minden esztendőben
mintha megujhodnának. Ugy tetszik nekem, este, mikor levetettem, mintha
a könyökén kikopott volna: nézem reggel s hát álom volt az egész.
Tündérujjak babráltak rajta nyilván. Keresem a foltot s nem találom.
Aztán reád nézek. Te mosolyogsz ártatlanul, ám látom szemed alján a
kékes karikát.
– Édes leányom! Megint virrasztottál, ugy-e?
– Nem, édes apám, nem!
Tisztes szegénységünket, bár nem titkoljuk, nem látják az emberek. De én
álmatlan éjeket virrasztok át – miattad. Szeretném, ha mindig: halálomig
itt látnálak fészkünkben. S mint egykor, mikor térdemen himbáltalak,
átöleltelek, hogy le ne essél: most önkénytelenül védőleg emelem föl
kezemet, nehogy elraboljanak. – És hiába, elvisznek egyszer mégis…
De ki lesz az, vajjon lesz-e férfi, a ki elődbe lép s mondja:
kisasszony, én szeretem önt. Nem a szépségének, – a lelkének lettem
rabja. A fizetésem nem nagy, nem igérhetem, hogy élete gond nélkül való
lesz oldalomon, de ha úgy tudna szeretni, mint én szeretem önt,
aggodalom nélkül adhatja kezét!
Ez a férfi, – ha eljön éretted – ez a férfi nem azok közül való lesz,
Aranyvirág, a kik hangos lármával zsongtak körül az utczán s maguk közt
sajnálkoztak fölötted: _be kár, hogy szegény!_ Ez a férfi talán nem is
mert feléd közeledni amazoktól s szívében fájdalommal kisért messziről,
féltve, hogy fejedet megkábítja a léha beszéd, a külső csillogás, s őt
nem is veszed észre soha. Ez a férfi el-eljár házunkhoz s mig a többi ki
nem fogy a beszédből, a traccsból, hallgat és hallgat, pedig annyi
mondanivalója volna!
Fölháborít már most a gondolat, Aranyvirág, hogy majdan tudakozódni
fognak: vajjon van-e pénzed és mennyi? Meg fogom tudni, ó biztosan
fülembe jut, hogy Iván ur, a kinek nevét én oly sok regényben olvasám,
csillagokat lehozó szerelemmel kapcsolatban, szeret téged s el is venne
szivesen, ha volna bár harmincz ezer forintod. Ám ő úgy van informálva,
hogy csak huszonöt ezer néz reád. Az is csak, ha meghal az öreg. „A vén
szamár“. Már pedig neki éppen harmincz ezer forint kellene!
Felháborítanak a mindennap hallott házassági üzletek, melyek
megfeneklődnek pár ezer forint „differenczián“. Hallom szidni a „csaló“
apákat, kik azt mondták: ötvenezret adnak a lányukkal s im az utolsó
pillanatban _csak_ negyvenezret adhatnak. És az utolsó pillanatban
„visszamegy a parthie.“ A tegnap még szerelmi őrjöngést színlelő
gavallérnak a szép, művelt, az egész üzletben ártatlan leány nem pótolja
ki szépségével, műveltségével, jóságával a tizezer forintos
differencziát!
Pfuj! S ezek férfiak! Ezek házasodnak! Ezeknek majd gyermekük lesz! És
ezeket a gyermekeket ők még nevelni fogják! És Isten majd ezeket az
embereket még meg is áldja – hiszen Isten jósága megmérhetetlen! – olyan
édes, csacsogó leánykával, a milyen te vagy, Aranyvirág!
… Dalolj, dalolj, édes kicsi lányom, hadd csengjen a ház, az udvar.
Csengő éneked talán elűzi bús gondolatimat…