I.

Megirom már most a végrendeletemet, fiam. Ne félj, még nem akarok

meghalni. Szeretnék élni bár még annyi esztendőt, a mennyit eddig éltem.

Szeretném megérni bár azt a pillanatot, melyben szárnyadra eresztlek. Ha

kisebb testvéreid szárnyrakelését is megérhetném, Istennek különös

kegyelmét látnám e nagy jótéteményben. De nem is merek reményleni ennyi

jót.

Pedig, mikor e sorokat irom, a legszebb férfikorban vagyok. Tele élet-

és munkakedvvel. Szeretném, ha száz kezem volna, hogy dolgozhatnám

sokat, megmérhetetlen sokat. De vannak napok (eleinte csak pillanatok,

később órák, most már napok), mikor lelkemre nehezedik valami

megmagyarázhatatlan, sejtelmes borongás, s a két kezemet is sokallom; a

mikor sötétnek, hidegnek látom az egész világot; a mikor csak

egyetlenegy gondolatom van: a halál. A halál, mely orozva lep meg. Talán

épp abban a pillanatban rántja ki kezemből a tollat, mikor áradozó

szivvel irom: de szép az élet, ó de szép!

Az élet semmilyen körülményei közt nem értem magam gyávaságon, fiam. De

a haláltól félek, a halállal szemben megdöbbentően gyáva vagyok. Néha

megesik, hogy, menvén az utczán, a szívem elszorúl, s mintha egy

láthatatlan kéz megmarkolná kegyetlenül: fájdalmasan vonaglik. Tudom,

hogy nincsen szívbajom, s én mégis megreszketek egész valómban. Istenem,

ha meghalok itt, az utczán, messze tőled, tőletek, egy búcsuszó, egy

búcsucsók nélkül!

Ép hát csak megirom a végrendeletemet, fiam. Majd elolvasod, ha nagy

leszel. Ha öreg kort érek, talán ki is pótolom, élőszóval vagy irással,

ahogy lehet.

Vagyonról nem kell rendelkeznem. Az nincs. Nem is lesz. Egy pár könyv,

amit irtam és irok még talán, amelyek második kiadást sohasem érnek,

nyilván azért, mert elsőt sem kellett volna érniök: ez a te örökséged.

Jó magyarán mondva: „hat ökörnek kötele, három vasvilla nyele“. De ez

téged ne búsítson, fiam. Voltak ugyan rövid időszakok az én életemben

is, mikor bántott a magam szegénysége s a mások gazdagságát irigyelém.

Nem mintha kényelemben, pompában kivántam volna élni, de szerettem volna

nagy jókat cselekedni. Letörülni az árvák, elhagyottak könnyeit, s

szövetkezvén a jók legjavával, megnépesíteni hazámat a nemzeti kultura

templomaival. Ám kérdés, hogy, ha milliókkal birnék, ugyanigy

gondolkoznám-e. A gazdagság, a jólét nem rontaná-e meg szívemet; nem

ölné-e ki kebelemből az idealizmust s a sok izmus közt azt, mely a

századvég modern, kozmopolita fiainak szemében a legnagyobb mértékben

nevetség tárgya: a chauvinizmust?

Inkább maradjak szegény, semhogy a vagyon kiforgasson valómból. Inkább

maradj te is szegény, a ki jó szívvel ad egy darab kenyeret a nálánál is

szegényebbnek, semhogy duskálván a földi javakban, szív nélkül,

tüntetőleg, az egész világ szemeláttára dobj kalácsot az éhezőnek.

A meddig csak vissza tudok menni régi irások kalauzolása mellett: a mi

familiánk az arany középszeren felül sohasem emelkedék. Sem anyagi, sem

szellemi javakban. Épp annyija volt nagyapádnak, ükapádnak, hogy a maga

lován, a maga kardjával szolgálta a hazát és a királyt. Verekedtek

törökkel, tatárral, burkussal, francziával s ezenközben pusztult otthon

a gazdaság. Soványodott és fogyott a föld. Nekem már sem ló, sem kard,

sem föld nem maradt. Ami kevés föld reám nézett, kicseréltem tudományra.

Tudományra! Kevés földdel még tudományt is keveset lehet venni, fiam! Ha

megnőssz s én is élek, nem lesz nehéz észrevenned ismereteimnek nagy

hiányosságait. Ám én az iskolákban, mesterekben nem válogathattam, édes

fiam. S mikor kiléptem az életbe, csak akkor láttam nagy szívbeli

keserűséggel: mennyire el vagyok maradva a sors ama kegyeltjeitől,

akiket tudós tanárok és nyelvmesterek kísérnek bölcsőtől a sírig.

Hanem egyben mégis előnyben voltam fölöttük, fiam! Abban, hogy falun

születtem, gyermek- és ifjúkorom javát a mezőn, mesélő, nótázó parasztok

közt töltöttem el. Hogy megismertem fenékig a népnek minden örömét,

búját-baját, sok nagy nyomorúságát. Hogy részem volt munkában,

sanyarúságban, s ez megedzé testemet, lelkemet. Te fiú! neked hiányozni

fog a falú egész életedben. Félek, hogy üvegházi nővevény maradsz, mely

az első szélfuvintásra elhervad, letörik. Ha én nem élnék serdülő

korodban, nehogy te idegen országokban való „tanulmányutakra“ indulj.

Ráérsz arra későbbet is. Eredj le az atyádfiaihoz, azokhoz a derék,

szorgalmas gazdaemberekhez, de nem uraskodni, hanem végy a kezedbe

kapát, sarlót, kaszát s dolgozz versenyt velök. Hidd meg nekem, hogy

csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyü a toll s nem nehéz a –

kasza. Látod, fiam, ha én hivatalnok volnék, sohasem félnék a kormány

ellen szavazni. Kiüzhetnének a hivatalomból, lehetetlenné tehetnének

mindenféle pályán: volna még mindig egy biztos menedékem: a _falú_. A

föld, az édes anyaföld, melyet ha becsületesen megművelsz, meg nem csal.

Egyszer többet, másszor kevesebbet, de mindig ád valamit.

Hát én úgy nevelődtem, hogy: egyik kezemben sarló, a másikban könyv. A

te nagyapád, ez a szegény öreg ember nevelt igy, a ki sohasem olvasott

pedagógiai könyveket, de a természetes esze többet ért sok tudományos,

innét-onnét összeollózott könyvnél; a ki filozófusok könyveit sem

olvasta, de életfilozófiája okvetlenül tisztább, többet érő volt annál,

mint amit könyvekből össze-visszaszedhetsz. Ám azért csak olvasd el a

könyveket is.

Nem lehetetlen, hogy _iró_ lesz belőled. Már most sokat firkálsz s

korodhoz képest elég ügyesen. Meglehet, hogy éppen az apád mesterségét

folytatod: ujságot irsz, csinálsz majd te is. Egy szóval sem tanácsolom,

hogy ujságiró ne légy. Te később ezen csodálkozol, mert hallani fogod,

hogy a legtöbb apa a maga mesterségét ócsárolja s a fiának mindenféle

pályát ajánl, csak a magáét nem. Fiam, tudván, hogy e soraimat érett

korban olvasod, megmondhatom már most, hogy az apáknak _ebben az egy

dologban_ rendesen nincs igazuk. Minden pálya terhes többé-kevésbbé s

azok az emberek, kik erősen megdolgoznak a mindennapiért, nem látják a

mások nehéz munkáját, talán mert nem érnek rá a magukétól. És nincs

pálya, mely a kellemetlenségeknek, időnként lehangoló, elkeserítő

momentumoknak egész sorával ne kedveskednék. De ha van pálya, hol a

_szegény ember_ aránylag boldognak érezheti magát: az ujságiró pálya ez.

Az egyetlen, hol a szegény ember megőrizheti függetlenségét,

szabadságát. Ezrek, milliók gondolatának, érzelmeinek lehet tolmácsolója

egy egész életen keresztül; tollával megvédelmezheti az elnyomottat, az

ártatlanul üldözöttet; egy czikkel, melyet úgy röptében vet a papirra,

ezreket vigasztalhat meg; egy röpke szózattal milliókat bátorít, tüzel

nemes akczióra; egy rövidke ujdonsággal lelepzi, pellengére állítja a

becstelent, ki köztiszteletet bitorolt addig, holott titkos üzelmeivel

régen rászolgált a közmegvetésre.

Egyáltalán a _vagyonszerzést_ életed czéljáúl ki ne tűzd. Jó, ha van;

jó, ha Isten becsületes munkásságodat mindenképpen megjutalmazza. De a

mint föltetted magadban: pénzt és pénzt szerzek minél többet, számolj is

le sok minden dologgal, a melyek birása nélkül közelebb állasz az

ördöghöz, mint az Istenhez.

Ne mosolyogj e szóra: Isten, – ne mosolyogj, te századvégi gyermek! Mind

hazudik, a ki tagadja Istennek létezését. Okosabbnak, bölcsebbnek akar

látszani más teremtett lényeknél csupán, de a mint bajba kerül, az

Istenhez fohászkodik. Az Istenhez, a ki áld és ver. A ki

meg-megszomorítja a jókat is, nyilván azért, nehogy elbizakodjanak.

Hiszen tanúja valál, hogy szegény nagymamád, kit fiatal korában ért a

bús özvegység s ki egymaga nevelt föl nyolcz kis gyermeket, dolgozván,

megtoldván a napot az éjjel, mikor már munka, gond nélkül élhet vala,

kényelemben, szerető gyermekektől, unokáktól környezetten – jön egy

gyötrelmes betegség s szörnyü halálnak halálával hal meg! Hol itt az

igazság? – kérdezed. Miért nem a késő öregségben halhatott meg, nagy

kínok nélkül, csöndesen? Igaz, igaz, de tudhatja-e a gyarló ember, mit

rejt méhében a jövő? Nem volt-e vajjon csekély az a kín, mit szenvedett,

ahhoz képest, a mely érheté vala, ha tán egy gyermekét szerencsétlennek

látja majd? S nem az volt-e vajjon az ő rendeltetése, hogy, nagyra

nevelvén apró gyermekeit, még a testi kínok kínjait is szenvedje át;

hogy azok, kik életüket adták volna életéért, nagy fájdalmukban

megkönnyebbedést érezzenek: _Istenem, csakhogy már nem szenved!_

Fiam! A természet rendje szerint én elébb halok meg, mint édes anyád.

Népes családom eltartása a te válladra nehezül talán. Jól megjegyezd,

hogy azt a végetlen szeretetet, ezer gondot, aggodalmat, önfeláldozást,

könnyet, azokat az átvirrasztott éjszakákat – soha vissza nem tudod

fizetni az édes anyádnak. Lehetsz a legjobb fiú, a szíved arany; lehetsz

figyelmes, gondos; anyádnak betegségben ápolója: századrészét nem

fizetted meg az anyai szeretetnek. Az apa is tud szeretni: semmi ez az

anya szeretetéhez. Az apa kínlódhatik, hullathatja véres verejtékét éj,

nap, hogy meglegyen gyermekeinek a mindennapi: felét sem tette érettük

annak, a mit egy jó anya tesz. Nehogy azt hidd hát, hogy, ha majd édes

anyádnak adsz annyi pénzt, a mennyiből megélhet, leróttad iránta minden

tartozásodat.

A szeretődet kifizetheted pénzzel, az édes anyádat nem.

Szeretetért szeretetet vár az anyai szív.

S ne feledd, hogy az anya, ha meg is szünt dajkálni téged, nem szünt meg

aggódni éretted utolsó pillanatáig. Ismertem anyákat, kik a fioktól

kapott járadékot titkon félrerakták, hogy, ha tán rosszra fordul fioknak

a sorsa, fölsegítsék. Hol az a fiú, a ki a szüleitől kapott pénzből

ezzel a gondolattal félretesz? – S hát azt mondjam-e, hogy a

legszegényebb anya hamarább állit sírkövet meghalt gyermekének, ha még

olyan rossz vala is, mint a legjobb fiú az édes anyjának?

Nem, nem folytatom az összehasonlítgatást. Olyan jó nem tudsz lenni az

édes anyádhoz, a mily jó ő te hozzád. Hát én nem is kivánok tőled

lehetetlent: légy olyan jó, a milyen jó csak lenni tudsz. Példákban nem

szűkölködöl. Eredj János bácsihoz. Nézd meg, hogy eteti, itatja,

dajkálja, őrzi az öreg nagymamát. S ez is semmi ahhoz, a mire egy anya

szerető szíve képes.

A századvégnek két sötét foltja: a _stréberkedés_ és _hozományvadászat_.

Nehogy kisértetbe vigyen egy-két stréber könnyü szerencséje, fiam!

Semmit meg ne kivánj, a mi becsületes munkával el nem érhető. Sokszor

félrelöknek talán utadból, de te ne csüggedj: ha van benned tartalom,

erő, – stréberkedés, reklámhajhászat nélkül is eléred czélodat, csak a

czélt erődhöz mérjed. Ha nem, akkor te is stréber vagy, fiam, s

megérdemled, hogy visszaessél.

Csak minél kevesebbet beszéljenek rólad! Mai világban nemcsak az az

asszony gyanus, a kiről sokat beszélnek, hanem a férfiu is, hacsak nem

politikus. Könyvet ha irsz, ne bántson se a malicziózus kritika, se a

malicziózus hallgatás. S bár a nagyközönség nem lát a kulisszák közé, ne

házalj a redakcziókban reklámok után.

_Az a tudat, hogy bár egy embernek is igaz lelki gyönyört szerzettél

irásoddal, nekem legalább többet ér, mint száz irótársnak a reklámja,

émelygős, hazug dicsérete._

A házasságodba nem szólhatok bele. Remélem, oly nőt veszel feleségül, a

kit szeretsz és a ki téged szeret. Ma ugyan ez nem szokás, de te csak

_ne szégyelj szeretni_, fiam! _Jó_, ha pénzt hoz a házhoz a feleséged,

de _jobb_, ha nem hoz. A férfi dolgozzék, az asszony tartsa rendben a

házat, nevelje a gyermekeket. Nem is lehet igazi boldogság ott, a hol

semmi gond a holnapra. Ez forrasztja, ez, az élet gondja, egy lélekké a

férjet és a nőt. Nem tudom, mi czélja lehet az oly életnek, mely mindent

készen kap s csak arra van gondja, hogyan verje el a pénzt és időt?

Hol a legtöbb boldogtalan házasság? A gazdagok közt, hol az asszonynak

soha sincs alkalma megsímogatni a férj gondoktól redős homlokát; a hol

sohasem érzik egy pár gyermekczipő megszerzésének az örömét; a hol nem

veszi észre a férj, ha ma egy tál étellel több került az asztalra, mint

tegnap; a hol van minden, de minden, csak gond nincs!

Gunyoljanak papucshősnek, filiszternek: ne törődj vele. Nevessenek, hogy

nem jársz kávéházakba, nem vacsorálsz korcsmákban, te csak siess haza,

ha munkádat elvégezéd. Hidd el, sehol úgy nem örülnek neked, mint

odahaza. Senki oly édes csókkal nem vár, mint a feleséged, gyermeked.

Senki a te gyöngéid iránt nem oly elnéző, mint a feleséged, a családod.

Sehol oly puha ágyat nem vetnek, mint otthon. Senki oly hamar észre nem

veszi, ha bántja szívedet valami, mint a feleséged és senki oly igaz

lélekkel nem igyekszik megvigasztalni, mint a feleséged.

Hát – ne félj, ne szégyelj szeretni, fiam!

… És aztán ne félj, ne szégyeld szeretni a hazát! Ma a világpolgáriasság

a divat, de te ne hódolj e divatnak. Inkább légy „vad magyar“, mint

„szelid hazafi“. Mennél jobban szaporodnak a szelid hazafiak, annál

inkább lesz szükség a vad magyarokra. Ám ezzel nem mondtam azt, hogy a

politikába nagyon beleártsd magadat. Legfőképpen honatyaságra ne

aspirálj. Ez nem szegény embernek való. Várd meg az idők és emberek

javulását, a mikor pénz nélkül is meg lehet szerezni a dicsőséget, hogy

mint törvényhozó szolgálhasd a hazát!

… De érzem, hogy ebbéli tanácsom kárba veszhet… Tégy bölcs belátásod

szerint.

Most jer velem, jer az udvarra ki és hallgasd azt az édes-bús éneket,

mely a budai völgy öléből minden este fölszáll ide hozzánk. Tudod-e,

miféle ház az odalent? Árvaház, fiam… Árva gyermekek énekelnek esteli

imát. Hallod, fiam, hallod? Hálaéneket zengnek a jó Istenhez, a ki az

árvákat nem hagyja el.

A ki gondot visel rád is, ha én meghalok.