A grófné már teljesen készen volt a toilettejével s a tulfütött szobában
az ablaknál ült.
Már nem volt olyan szép, mint a nyáron. Arcáról lefogyott a gyöngéd
puhaság, a harmatos teliség, időközben testi-lelki betegségen ment
keresztül. Aranyosszőke hajkoronája alatt tulságosan fehér, szinte
sápadt volt az arca. A szőke nők kora megvénülésének nyomai látszottak
rajta. Kék szemei beestek s a bőr megpetyhüdött alatta, megjelentek azok
a finom ráncok, amelyek jobban kétségbe ejtették, mint maga a halál.
Kinézett az ablakon s elgondolkozva feledkezett magáról.
Kinn nagy fák állottak az ablak alatt s vastagon boritotta minden águkat
a hó, a zuzmara. A nap opálos fénynyel csillogott rajtuk s a kis
szellőre meg-megrezgő hókristályok szivárványos fényt szikráztak a
szemébe.
Bent nagy volt a hőség, mert a grófné csodálatosan könnyü ruhában volt.
Ugyanabban a zöld liberty selyem pongyolában, amelyben a nyáron látta a
paraszt s ugyanugy.
Összeomolva ült, mintha elvesztette volna az akaratát. Félig nyitott
szeme meg-megrebbent s maga sem tudta eléggé elgondolni, hogy került
ide. Volt valami több, mint emberileg érthető ebben az egész dologban. S
amint parányi, lesoványodott, fehér kezével végigsimitotta homlokát, láz
és keserüség fogta el. Egy percig restelte magát és hideglelés
borzongatta meg; arra gondolt, ha teljesen ki fog ábrándulni! Összébb
huzódott és betegnek érezte magát. Szeretett volna ágyban feküdni,
pehelyvánkos alá bujni, szeretett volna keserü orvosságot szedni,
émelyitő orvosságot, mint gyerek korában. Szerette volna, ha valaki az
ágya mellé ül, valaki akit szeret, akit jól esik látni, hallani… Ugy
félt most minden idegentől és ismerőstől.
S elomolva a puha nagy székben, az ablakon át beszivárgó hidegtől
megborzongva, elernyedten hunyta le szemét s Danira gondolt.
Oly sokat foglalkozott vele azóta.
Nem emlékezett rá tisztán, hiszen csak pár pillanaton át látta s akkor
is elveszett előtte az ember, aki szines, nagyszerü fantommá bomlott.
Óh, mennyit táplálkozott azóta abból a pár pillanatból a lelke. Van
valahol egy férfi, aki a maga primitivségében megőrizte ősi emberi nagy
erejét, a legszüzibb és leghatalmasabb lelki kapacitást. A csömör, a
társaságba, az emberekbe, a világba, az életbe való belecsömörlés hozta
ide. Ugy torkig van mindennel, olyan halálosan beleunt mindenbe, ugy
megvágyta a vad, a nyers, a brutális embert. Ugy szeretné, ha valaki
durva volna hozzá, egy olyan valaki, akinek illik az, akinek szabad az,
aki arra való. S mig erre vágyott, sokszorosan érezte a legkisebb
gyöngédtelenséget s fájt az élet legparányibb durvasága neki és
legjobban fájt a László gróf sebkimélő gyöngédsége, amely már
türhetetlenül vette körül, mint a beteget a rászakadó levegő.
Hirtelen elhatározás volt, mikor elszánta magát erre a vakmerő utra, de
nagyon lassan érett meg az a perc és rengeteg sok motivum készitette
elő. A nyár óta nem is élt normális emberi életet. Egyik tulzásból a
másikba szédült, mig aztán a végletekig volt feszitve a hur s a grófnő
közel jutott a kétségbeeséshez az üres, oktalan és céltalan élettől
elgyötörve. Ekkor kapta véletlenül kézbe a Turi Dani folyamodványát,
azt, amelyet a tanitó irt. A különös irás ideális módon vágta ki benne a
becsülésnek a leggyökerét azokkal szemben, akiket jobban gyülölt és
lenézett, mint bárkit a világon; a férje s egész családja voltak ezek.
Hihetetlenül felizgatta és fellelkesitette ez az ügy. A komornájával
keritett magának egy fiatal plebejust, akivel utána járatott a
történelemben a Karay-család multjának s boldog volt, hogy a fiatal
diákot aki naiv, hazafias gyülölettel tárgyalta az összes Karayak
történetét, nőies, olcsó eszközökkel még nagyobb s még lelkesebb
gyülölködésre izgatta. A fiatalember az ifjuság lángolásával szentet
látott benne s honleányi tettre sarkalta: vigye ki a grófnál, hogy adja
vissza a parasztoknak a földjeiket, nem ingyen, ajándékba, vagy
expiálásul, hanem pénzért, parcelláztatva. A grófnő beszélt az
ügyészével, aki fölvilágositotta, hogy nem lehet a földbirtokhoz nyulni,
mert hitbizomány. Lassan mégis rájöttek, hogy épen a Turi Dani esetében
kivételt lehet tenni, mert ezek a földek ki vannak véve az egész
vagyontömegből. A grófnő erre megcsináltatta a szerződést, amely szerint
egyik birtokot, a Pallagot Turi Dani veszi meg készpénzért, a másikat a
község egyetemlegesen; ez a szerződés is ugy volt szerkesztve, hogy Turi
Daninak kellett egyedül aláirni a község nevében.
Ki volt téve az irás az asztalra s a grófnő, amint bágyadtan ott ült az
ablakban, rápillantott.
Elmosolyodott.
Sohasem gondolta volna, hogy ő igy fizesse meg a paraszt Don Juánt, akit
megszoktak fizetni az asszonyok.
Nagyon is tisztában volt a parasztjával, az első percben tudta, mit
várhat és mit kaphat tőle és ez az utolsóig sem bővült és nem
gazdagodott.
A szerelmi társ, a távolban, egzotikus körülmények közt élő, csodálatos
férfi csak ugy élt a tudatában, mint egy teljesen tiszta és megoldott
kérdés: egy rettenetes nagy és kemény és iszonyatos ölelés, amely olyan
borzasztó gyönyört igér, hogy bele lehet pusztulni s amelyért érdemes
élni és meghalni.
Az a paraszt valaki, valami! Asszonyokat tudott megbolonditani, sok, sok
asszonyt, amellett senkiből valakivé lett, elsővé a maga alacsony szintü
világában!
És őt ugy sziven döfte a puszta megjelenésével, olyan bomlást, erjedést
inditott benne, amely hónapokon át forrt a vérében, mig teljesen
megérlelte a szerelem lázborát.
És már rég a paraszt hatalmában érezte magát. Az ismeretlen parasztéban,
aki talán nem is gondol azóta rá, aki oly nyugodtan s idegenül él a maga
világában, mint azelőtt.
A grófnő kipillantott erre a világra, amely ott terül el a gyönyörü
fehér fák mögött, az apró viskókban.
Valami sejtelmes, vágyteli meggyőződés derengett benne, hogy ő sem
lehetett közönyös a parasztnak, a férfinak, s tüzlobbanásképpen
felömlött benne a láz, a férfi emlékére.
Lehunyta a szemét s engedte, hogy a szive végigrezegje a kis lázat.
Akkor a kézi tükörért nyult. Belepillantott s biráló szemmel nézte
magát. Vonásról-vonásra látta, hogy az arca elveszitette az üdeségét s
koránál sokkal öregebb lett. De pirosság égett most az arcán és bőre
finom volt, haja dus és aranyszinü. Kell, hogy ugyanaz a mese szépség
maradjon a paraszt előtt, aki a nyáron volt, ott az ablakban.
És összekuporodott a székben s titokzatosan, elszántan, cinikusan
mosolygott bele a tükörbe.
Abban a pillanatban kimondott egy rövid kis mondatot. Nem hallucinált,
nem vizionált, egyszerüen, váratlanul kimondott gondolatban egy kicsi
kis mondatot, tisztán, hanggal, hangsulylyal. Idegen hanggal és idegen
hanglejtéssel. A Boráéval.
Kimondotta azt az ártatlan kis mondást, amit a nyáron Bora sugott a
fülébe. És elmosolygott és meghökkent és bizsergés futott végig,
erkölcsi izgalom a lelkén és testi gerjedelem a testén.
Lassan, ki-kirohanó izgalmakkal ébresztette fel ez a szoba mindazt a
gyalázatos, édes, kinos, elpiritó vérverődést, amin keresztül ment a
nyáron.
És nevetve, összeszoritott foggal, buján, cudarul mondta ki ujra a
paraszt Don Juan gunynevét, az ocsmány ötletü, ronda paraszt fantázia
termette gunynevet.
– Hun szép Turi Dani?
Eldobta a tükröt a szőnyegre s két tenyerébe temette az arcát. És
kacagott nyögő vihogással, befelé, hangtalanul, magának. És reszketett
az egész teste erre a váratlan, képtelen ötletre.
– Hun szép Turi Dani?
És látja azt a különös becstelen lányt, aki maga is meredt ihogással s
durva bájjal mondta ki a kérdésre a feleletet.
– Szép a…
Hirtelen elkapta a szót, felkapta a tükröt, maga elé tartotta,
belenézett szégyentől, gyönyörérzéstől, büntől, aljasságtól égő arcába s
szemérmetlenül szoritotta gyönyörü fehér felső fogait élveteg, piros,
kéjes alsó ajkához és kifujta a leggyalázatosabb mássalhangzót a magyar
nyelvben.
Pillanatokig tartotta igy fogacskáit, az ajkát amely görcsösen ugy
maradt s közben tisztán elgondolta, hogy most utolsóbb a legutolsó
asszonyi állatnál s hogy most megérett a gyehennára, az egyházi
kiközösitésre, a minden poklokra.
És ujra kimondta azt a szót.
Amint fölnézett, előtte állott a belépő Turi Dani.