A nagyuri nőben lehült a hőség a paraszt láttára, mint a higany, ha
jeges vizzel loccsantják le.
Egy pillanat alatt kiábrándult.
Nyugodt lett s fesztelen tartással ült tovább. Hideg lett a pillantása s
gunyosan nézett az emberre, aki mint valami nagyon közönséges,
szeliditett medve állott előtte nagy szőrgubájában.
Megbosszantotta a neveletlensége s régi, rossz érzést idézett fel, hogy
a süvegét most sem vette le.
Hallgatott, várt; várta, hogy megszólaljon a paraszt és esetlen szava
teljesen kirázza előbbi borzasztó emlékü izgatottságának utolsó
maradványából is.
Teljes közönségességében akarta látni a parasztot, hogy ezzel
megbüntesse magát. Akarta, hogy olyannak lássa, mint a suta félállatot,
aki semmi, semmi és egy pillantást sem érdemel.
És kicsinyelve, nem is gyülölve, nem is utálva, közönyösen nézte a
szőrsüveget, a szőrgubát, a csizmát. Mikor erre nézett, megakadt a szeme
rajta. A csizma nagyon szép formáju volt, karcsu, hegyes, fényes.
Elmosolyodott s az arcára nézett. Az sem volt csunya. Ismét feltünt
neki, mennyire hasonlit László grófhoz.
– Ez hát az egész – mondta magában s csufondárosan huzta el a száját egy
árnyalatnyira.
A paraszt állott; könnyedén és biztosan állott. Nem szólt.
Feltünő sokáig tartott ez igy.
A grófnő végül ugy vette észre, hogy már nem nézi le a parasztot s nem
is közönyös, nem is jóakaratu iránta. Ugy rémlett neki, mintha valami
tréfáról volna szó, valami tréfáról önmagával szemben.
Oly nyugodt volt már, olyan magaura s olyan fölényes, mintha a leégett
templomra kéregető parasztot látná.
Megjött a hangja s könnyedén szólalt meg s a hangja oly fesztelen volt,
olyan természetes, mint a szél susogása a gazban.
– Megkaptam a kérvényüket…
De a paraszt nem szólott. Ugy állott, mint a szobor. Az arca meg se
mozdult. Pillája sem rezdült. Nyugodtan állott s a süveg a fején.
A grófnőt boszantotta a paraszt parasztsága.
Kellemetlenebb lett a hangja.
– Elintéztem a kérésüket. Ott van az asztalon a két szerződés. A gróf
mindeniket aláirta…
A paraszt nem szólalt meg, nem mozdult meg. Állott.
A grófnőt felháboritotta ez a butaság.
– Ott van a tinta, toll az asztalon, irja alá.
Várta mi lesz.
A paraszt a nyakát hátraszegte. Örülni kezdett a grófnő, hogy uriasság
tör ki belőle s visszadobja az ajánlatot.
De nem. A paraszt félvállra vetette a gubát s az asztalhoz lépett.
Felvette az egyik szerződést és a tiszta gépirást hamar végigfutotta.
Olyan éles volt az esze, mint az acélpenge. Soha frissebb.
A községnek szóló szerződés volt. Azok a föltételek, amiket ők
ajánlottak.
Fogta a tollat s ráhajolva a papirosra, aláirta.
Felvette a másik ivet.
Olvasás közben megütődött. A Pallagról szóló szerződés volt. Az ő neki
eladandó birtokról. Azon hökkent meg, hogy a vételár felényire volt
szabva, mint amit ő ajánlott, viszont a részletek helyett rögtöni
fizetésről szólott az irás.
Egy percig, csak egy jó másodpercig habozott, akkor a szeme kigyult s
egy könnyü mozdulattal hátrább tolta a süvegét, hogy egy fürthaj
kiborult a homlokára, lehajolt s ezt is aláirta. Kap ő pénzt arra a
birtokra!
A grófnő olyan tisztán olvasta az arcát, mint a könyvet, csak az utolsó
gondolatát nem sejtette.
Kis ideig elnézte a parasztot, aki most festői szép pózban állt előtte.
Tetszett neki. Mint egy kuriózum, mint egy kép.
A paraszt letette az irást s oldalra forditva fejét, szótlanul odanézett
a grófnéra.
Ez pedig fölállott s megindult, hogy megtegye, amit oly bünös lélekkel
tervezett. Hogy megtegye a maga büntetésére. Vezeklésül. Önmagának
megszégyenitéseül. Hogy teljesen befejezze; hogy kellemetlen emlékké
változtassa, ami egy életet megérő bünbeesésnek indult.
Fölvette a tollat, tintába mártotta és sietve odairta a szerződés
végére, a Turi Dániel gyatra, nevetséges betüi alá, hogy:
„Az egész összeget átvettem.“ És a nevét.
Turi Dániel nem látta, mit ir a grófnő, mert egyebet látott.
A lehajló asszony teljes magamegfeledkezésében állt előtte s amint a
pongyola résén akaratlan bepillantott, meglátta az egész asszonyt.
Minden vér a fejébe tódult, ugy hogy fekete lett az arca a vérömléstől.
S pillanatonként ujabb vérhullámok szökelltek fel s tökéletesen elvették
minden öntudatát.
Megértette az asszony titkát. Lehet már a hangja akármilyen; megértette
mit szánt neki, mit várt tőle a nőstény.
Pedig a grófnő gunyosan, megvetéssel szólt:
– No, Turi Dániel!… A kiskaraiaknak nem lehet többet panaszuk a
hazaárulóra!…
Felsóhajtott.
Milyen máskép remélte ő ezt a jelenetet!
Letette a boritékot az asztalon, s rápillantott a férfi arcára.
És megrémült.
A paraszt olyan szemmel nézett rá, hogy ilyen irtóztató nem lehet a
vérebé, a téli farkasé…
Az asszony megdermedve állott. Ruhájához akart kapni, hogy összefogja;
megérezte, egész testében érezte a megbőszült him felfaló szemizzását.
De nem birta fölemelni a kezét, ott állott védtelenül, kiszolgáltatva a
tajtékzó kannak.
És ez fölemelte a karját, kinyujtotta, torkon ragadta őt, a ruháját s
egyetlen moccanással lábujjhegyig szakasztotta rajta a zöld
selyemleplet.