Dani belevágott a vasárnapló faluba, mintha a Tiszába vágtatott volna
bele a lovával. Szinte hallotta, hogy csapódik szerteszét a kiváncsiság
vize, s az arcába freccsent a szemek éles sugara.
De ő oly keményen és kevélyen haladt előre, senkire sem nézve, semmire
sem ügyelve, mintha pocsolyában gázolna. Az arca hideg volt, elszánt és
lelkesült és meglátszott rajta, hogy nagy eltökélés lett urrá benne.
Egyformán kész volt arra, hogy teljes erővel evezzen s arra is, hogy
vitesse magát az árral.
Emberek, asszonyok, gyerekek ácsorogtak mindenfelé az udvarokon és a
kapuk előtt, mindenki tudta, honnan jön, mi történt s Dani nem gondolta,
hogy még többet is tudnak, mint ő, hogy pletykát már nemcsak róla
fujnak, hanem ellene is.
Senki sem merte megszólitani, senki sem mert utjába állani, mintha
mindenki érezte volna azt a rettenetes kitörésre, dühöngésre megérett
lelkiállapotot, amely csaknem szétrobbantotta.
Bátran, keményen ment be a kapun. Fel az udvaron. Be az ajtón, be a
tiszta szobába.
Hideg volt ott, de meg sem érezte. Előszedte a borotválkozó készüléket,
megfente a borotvát a nadrágszijjához, amelyet az ablak forditójára
akasztott, azután vizet öntött egy tálba a korsóból; nekivetkezett,
habot vert s tisztára aratta az arcát.
Mikor a gégéje felett járt a késsel, azt gondolta magában, jobb volna,
ha kettévágná a torkát, minthogy szépiti magát. Most, mikor már olyan
ruttá lőn, mint a fekély.
Öntelten elmosolyodott s mig ujra megfente a kést a karján, hogy még
élesebb legyen, hátra szegte a fejét, félig lehunyta a szempilláját s
ugy tetszett neki, mintha a szeme előtt valami ködös képben feltünt
volna a grófnő, ahogy a nyáron látta. Amint az ablakban állt s
átvilágitott rajta a napfény.
A szeme nagyot lobbant, a kép eltünt s ő nyugodtan tovább sikárolta az
arca másik felét.
– No, – mondta magában, – vagy voltál valaha valaki, vagy se, ma nyalka
legénynek huzd ki magad.
Olyan biztos volt a dolgában, hogy komédiázni tudott a lelke mélyén.
A ruhája, a fehérnemüje mind ott állott abban a szobában, mig
előkereste, felhányta értük a két siffont, eszébe sem jutott a felesége,
sem ellenségeskedést, sem ragaszkodó gyöngédséget nem érzett iránta.
Mintha a legidegenebb asszony, egy cseléd volna a másik szobában, akihez
semmi köze, akinek a szivéhez nincs köze. Ha halottan feküdne, sem tudna
most elfogulást érezni, nem érhetné olyan csapás, hogy könnyet ejtsen
érette.
Tele van a grófnéval, minden porcikája tele szivta magát annak a
vágyával s csordultig van vele, mint a vizbevetett spongya. Nincs már a
számára sem élet, sem halál, nincsen a faluja, az ismerősei, a felesége,
a szülei, az eddigi élete, az ezentuli boldogsága, nincs neki e világon
több cél, csak egy: menni, menni, utána rohanni s megkapni, ölbe kapni…
Aztán talán ott hagyni, mert azután jön és felőle bizvást jöhet is az
özönviz.
Nem siet, nem kapkod, pontosan, rendesen végzi a dolgát. Nem fog elkésni
s nem fog hamarább helybe érni, mint kell. Ragyogóra tisztitja a
ráncosszáru csizmáját, ahogy katona korában tanulta. S mikor fel van
öltözve patyolatfehér ingbe, gatyába, azt gondolja:
– Igy nem tud mosni egy asszony se a faluban, mint ez az én göthös
feleségem.
Soká habozva forgatja a kezében a szük magyar nadrágot, valami azt
diktálja neki, hogy ne vegye fel. Tél van, hideg van, senki sem jár egy
gatyaszárban és mégis ott hagyja, nem veszi fel. Igy látta őt a nyáron
is a grófnő. Hát ha paraszt, legyen paraszt. Sürün gombolja apró kötött
gombu lajbliját, s panyókára veti nyalka szabásu mentéjét.
Készen van. Leakasztja, vállára veti a drága, százötven pengős
fürtösgubát, megrázza magán s most tudja, hogy nincsen nála különb
legény hetedhét vármegyén.
Aztán kézbe veszi, meg ujra leteszi a botját. Neki nem kell bot, semmi
segitség. Puszta kézzel, maga erejével kell járnia, akárhová megy,
akármi eset elé kerül is.
Most habozik egy pillanatig, kalapot tegye-e, vagy süveget. Aztán
erélyesen félreháritja a lapos posztókalapot s a finomszőrü, szépformáju
báránybőr süveget nyomja a fejébe. Ugy illik neki, Árpád daliái közt
most vón helyén igazán!
Megindul, mint a hegy. S most már fel nem tartóztatja utjában senki,
semmi.
Ahogy kilép az első szobából, nyilik a másik szoba ajtaja is. A felesége
jön ki.
Dani rávet egy nyugodt, fagyott, természetes pillantást s mikor meglátja
az asszony halálos sápadt arcát, nem ébred büntudatra s ma nem haragszik
meg érte. Ebben a percben olyan idegennek érzi magához, mintha ezer
mérföldre lenne tőle.
Erzsi megáll félig az ajtóban. Szólani akart, de hogy igy látta meg az
urát, elvesztette a lélekjelenlétét, a szó benn rekedt a mellében a
fájdalmas, keserü felindulástól s egy pillanatig csodálkozva és csodálva
bámult rá. A következő pillanatban már minden elkésett, Dani elment,
fényesen, hidegen, vészt hordva magával s lélekkápráztatóan, mint az
üstökös, akit csak egyszer lát az életben az ember.