Takács Gyuri a kapuban állott s lefelé nézett a falun. Ahogy a két ember
utolérte, megfordult s igy szólt:
– Látjátok ezt a bitangot? Megyen a jányhoz, – kis idő mulva ismételte,
– a jányhoz megy!
– Hát te meg eriggy az asszonyhoz! – mondta neki egy kis röhejjel
Vincellér.
Gyurit igen kellemetlenül érintette, hogy lassan forró gondolatát ilyen
nyilvánosan dobták a szemébe.
– El is megyek! – morogta.
– El hát. Ü a jányhoz megy, te meg eriggy az asszonyhoz.
– Az a! – mondta a másik is. – Ugy dukál.
Takács Gyuri mogorván fordult meg s elnézett a Dani háza irányában.
Egészen elvette a kedvét s lehütötte őt ez a megszégyenitő
tanácsolgatás. Magától ha rájött volna, ha ugy tör ki belőle az
elhatározás, önként, akkor hősiességet érez s tüzzel-vassal meg is
teszi. Igy pedig csak állott mogorva konoksággal.
Vincellér, a fakóhangu paraszt, azt hitte, hogy noszogatnia kell, s
egyre ismételte:
– Eriggy az asszonyhoz. Ü el mert menni a jányhoz, te is menj el az
asszonyhoz.
A kisebbik paraszt azt hitte, kitalálja a Gyuri habozásának az okát.
– De hátha visszagyün Dani, hogy hát csak odaadja a jánynak az irást,
oszt ü visszagyün.
– Ha visszagyünne! – kiáltott Gyuri s a hangjában benne volt, hogy azt
szeretné, állana elébe.
– Gyün fenét, – morogta Vincellér, – dehogy is gyün. Tán bolond. Épen
Turi Dani az a bolond, aki szüzen hagyja ott a jányt.
– Lehet a! – mondta a kis paraszt.
A szavuk, ritkán, fojtott hangon elejtegetett szavuk a hideg, fagyos
téli éjszakában titkosan, fázósan, kisértetiesen hangzott.
Gyuri lassan megindult. Nem szólt.
A másik kettő vele mozdult.
A hó sercegve csikorgott a lábuk alatt, süvegüket szemükbe nyomva, nehéz
léptekkel mentek előre. Nem tudták, mi lesz még ma.
– Ami igasság, az az igasság, – mondogatta Vincellér, – ha ű a jányhoz
megy, te erigy az asszonyhoz.
– Szakaggyon rá az ég… – morogta Gyuri s komor keserüséggel hozzátette –
meg egy darab Isten!
Tovább mentek, de akármilyen csendesen lépkedtek is, nem sokára odaértek
a Daniék kapujába. Közel ahhoz megállottak az utca közepén. Elől állott
Gyuri s rögtön mögötte a két ember.
– Eriggy csak be bátran, – mondta Vincellér a maga módján, – te csak
eriggy be. Ha ű elment a jányhoz, neked itt a helyed.
– De mit mond a menyecske! – bökte ki a kisebbik paraszt azt a
gondolatot, ami mindnyájukat szoritotta.
– Mit mondana, – dünnyögte Vincellér, – nem igen haragusznak az
asszonyok azért, ha olyankor megy látogatóba hozzájuk valaki, mikor
nincs otthon az uruk… Osztán, ha valamit mond, meg kell neki felelni.
Azér van az embernek nyelve, hogy az asszonynak meg tudjon felelni.
Osztán, ha a se elég, nem sokat kell teketóriázni, hanem…
Gyuri habozó lépést tett, menjen-e vagy se. Visszanézett az uton, mintha
azon töprenkedne, eljön-e Dani?
– Nem jön az el onnan reggelig, – mondta a kis paraszt, – a nem jön el,
nem kell attól félni!
Gyurit szörnyen megbántotta ez a megjegyzés. Nem félt, vágyott,
kegyetlenül vágyott a veszedelemre, csak ugy feszitette az izmait a
harcvágy.
Hirtelen megmozdult s egyetlen szó nélkül ott hagyta a két embert,
bement a kis kapun. A parasztok a helyükön maradtak s utána néztek.
– Bemegy! – mondta a kis paraszt, – egye meg a fene a kis bürit, bemegy.
A másik csak rábólintott fejjel.
– Hej hogy fog onnan repülni kifele, de rögvest, – nevetett kuncogva a
kis ember.
Vártak, de nem volt semmi nesz. A feszült várakozásban roppant hosszunak
tetszett minden pillanat.
– Má nem lesz baj!
– Minek lenne? – mondta vállatvonva a másik, – nem kell űket félteni,
jól ismerik űk egymást. Már legénykorában is nagyon körülte volt ez a
Gyuri annak a jánynak. Ki tudja, mi alszik a hamu alatt!
Ezzel félre huzódtak a kerités tövére és onnan várták, mi lesz.
Pár percig vártak, aztán megnyugodva elmentek.