Erzsi nem feküdt le, mikor haza jött, hanem hozzáfogott varrni, mihelyt
a gyereket elaltatta. Amint telt az idő és Dani csak nem jött,
sirdogálni kezdett. Sorra elismételte magában minden keserüségét és
szive szerint kisirta magát. Szinte megkönnyebbült a zokogástól és
visszaemlékezett arra a fogadalmára, hogy bármit is mér rá a sors,
zugolódás nélkül fogja elviselni. Még vigasztalást is talált magának a
bajban. Istenem, hiszen olyan régen nem volt már semmi igazi szenvedése,
nem lehet büntetlenül maradnia azért, hogy ezeket a békés napokat is
olyan bünös könnyelmüséggel engedte elmulni. Csak most látta, milyen
hiábavalóan szalasztotta el azokat a perceket, amelyekben az ura
szivéhez közel férkőzhetett volna. Hiszen itt volt előtte az ember,
puhán, jószivvel és erős bizonyságát adta annak, hogy igazán szereti a
feleségét. Félesztendeje sehova sem ment, semmi olyat nem tett, ami
ellen valami kifogása lehetett volna. De ő pogány volt hozzá, s nem
hajolt, nem hajolt, pedig mégis csak az asszonynak kell a gyöngébbnek, a
békülőnek lenni…
Erzsi most, hogy nem volt a szeme előtt az ura, annyi, de annyi
mentséget tudott a védelmére, amennyi kifogása volt ellene, mihelyt
meglátta.
Amint patakzó könnyeit kissé felszáritotta, letette a varrást, amely
ugyis hiába hevert az ölében és erősebb munkát talált, hirtelen
elhatározással hozzáfogott kovászolni, reggel kenyeret süt…
Éjfélig eltöltötte az időt, akkor megijedt. Hol maradhat ilyen sokáig az
ura.
Ujra csak megvigasztalta magát. Olyan régen nem volt kinn az ember a
házból, hogy akár a komákhoz ment, akár a tanitóhoz, nem eresztik el.
Majd haza jön reggelre! S hozzá fogott egy kis kalácsnak való tésztát
keverni a gyerekeknek. A nagy fatál tele volt hig tésztával. Erzsi
meghintette a tetjét liszttel, keresztet vetett rá, aztán megmosta a
kezét, lerakta maga elől a kötényt, rendbeszedte magát, a tüzhelyen egy
kis tüzet is rakott, mert igen hideg kezdett lenni, pedig meleg kell a
tésztának s a gyerekeknek.
Ezt is elvégezte; mikor készen volt vele, ujra felfakadt a szemében a
könny, s ujra átengedte magát a keserüségnek.
Ki tudja mióta sirt, sirdogált igy, mikor csak hallja, hogy nyilik a kis
kapu, nemsokára rá az ajtó s idegen léptek hallatszanak a pitvarban.
Fölegyenesedett ültében. Az első pillanatban zagyva ijedtség ült ki a
szemébe, a következőben már tiszta volt előtte, hogy az urával történt
valami.
A vér mind alá futott a szivébe.
Amire ma egész este nem gondolt, most egy szemrebbenés idő alatt tiszta
bizonyossággal rémedt fel a lelkében.
Az ura összeakadt Gyurival s baj lett belőle, amiatt a jány miatt.
Még egy átok sem nőhetett ki a nyelvén, mikor nyilt az ajtó és előtte
állott Gyuri.
Egy percig ugy néztek egymásra. Egyik sem tudott szót szólni. Egymásra
néztek mint kisértetnézők. Mindeniknek rettentően el volt fulva a torka.
Végre Gyuri erőre kapott s elébb lépett. Ez a mozdulat magához téritette
Erzsit.
– Mit akarsz itt? – kiáltott rá a férfira s felállott.
– Mit? Veled akarok hálni!
Erzsi ugy megrémült, majd összeesett.
Gyuri előrelépett egy tapodtányit, de ott megállott s kidudorodó
szemekkel nézett az asszonyra.
– Azt hát! – kiáltotta ujra, – meg akarom már én is próbálni, hogy
milyen az urad mestersége!… Hát csak Turi Daninak szabad minden? Hát
csak ű gázolhat keresztül mindenkinek az asszonyán? Hadd tanulja meg ű
is, mi a!
– Megbolondultál?
– Dehogy bolondultam! Inkább most jött meg az eszem!… Elnyertelek
kártyán az uradtul, hát az enyém vagy.
– Hazudsz! – kiáltotta Erzsi.
– Én?
– Te hát! Akkor nem is jönnél a szemem elibe, mint egy bujnyik! Az nem
igaz, az én uram nem tett fel engem egy kártyára!
– Hogy ismeri! – mondta Gyuri, – hogy ismeri! Jól van, nem tett fel a
kártyára. Hanem mikor elnyerte mindenemet, az apai jussomat, a pénzemet,
mikor kódussá tett, akkor megszökött!
– Asse igaz ám!
– Aszontam neki, hun a reváncs! De megszökött!
– Hazudsz!
– Aszontam neki, tegye fel ami a legkisebb, a legbecstelenebb a házába!
– téged! – én meg felteszem neki, ami a legkivánatosabb a bünös
lelkének, – azt a jányt!
Erzsi sápadozva hallgatott.
– Hát osztán, hát osztán!
– Megszökött a bitang! Nincs bank! asszongya, nincs bank!
Erzsi leült és keresztet vetett.
– Mária, szűz anyám!…
– Csak imádkozz, jól imádkoztál! Hun az urad? Ha szeret, itthon a helye!
Mi! Hun az urad? Ha szeret, itthon a helye! Mi! Hun az urad? Jól
megbecsül… No! Minek vagyok én itt? Hogy kerülök én ide? Én vagyok az
urad?
Erzsi hallgatott, de szilárd lélekkel, már nem mondhatott neki rosszat
ez az ember az uráról. Olyan méltóságos érzéssel volt eltelve, hogy az
élet minden megváltását elfeledte azért az egy szóért, hogy nincs bank!
– De az enyém leszel ma! – folytatta lihegve az ember és erősen nézte az
asszonyt, aki gunyosan méregette végig őt.
Hallgattak, gyötrelmes csöndben.
– Hun az urad jó asszony? – kezdte ujra Takács Gyuri és szinte ugy
komiszkodott vele, mintha rajta akarna bosszut állani az uráért, azért a
nagy hitért, amit az urára tékozolt, azért a nagy eltaszitásért, amivel
az ő hosszutürő szerelmét fogadta. – Mondd meg na, hun a hires! Há, ha
tudnád! Megmondanád, ha tudnád! – És cudarkodva nézett a szegény
asszonyra.
Erzsi konokul, szilajon nézett maga elé.
– Jó is vóna, azt tudni egy asszonynak, egy hűséges asszonynak, hogy hun
jár az ura éjfél után két órakor. Ugyi nem tudod?
– De tudom! – kiáltotta Erzsi.
– No ki vele, ha tudod! Csak halljuk, hogyha tudod! Mondd ki csak no, ne
félj, megmondom, jót gondolsz-e!
– Ott van a hun te szeretnél lenni, Isten gyávája. Azért jösz ide nekem
fecsegni, mert tele van a májad irigységgel. Szégyen, hogy egy Takács
Gyuri egy olyan lánnyal se bir el. Fi, sirni jösz a kötőm mellé,
panaszkodni, hogy az uram, ember léttére kedvesebb a lányoknál, mint egy
ilyen vén legény. No hiszen majd megpirongatom az uramat, hogy máskor a
kis öcsém lekváros kenyerét ne vegye el. Szégyelld magad, ilyen
maflaszent, jobb lesz, ha mégy az anyádhoz szopni, mit neked jányok után
járni! Hát van olyan jány, aki a te szódra füleljen!
Gyuri hunyoritva hallgatta a huga beszédét. Érezte a Takács fajta éles
nyelvét s szinte tetszett neki. Nem haragudott meg érte, csaknem vidáman
felelt rá.
– Elmehetek én már szopni az anyámhoz. Abba igazad van, ugy sincs más
nekem a világon. Leszedte előlem Turi Dani a virágot, az én pénzemért
vette meg, ne félj! A Takács-vagyonból telik ki neki az a csók, amit
most nyal fel… Tudod-e, hogy azt az egész birtokot, amit tőlem elnyert,
az apai jussomat, odaprezentelte az én truccomra Kis Borának, a Kis Pál
jányának!
– Mit beszélsz? Megőrültél! – sikoltott fel Erzsi. – A Takács-földeket
merted elkártyázni!
– Te is csak most veszed észbe, mikor azt hallod, hogy nem a tied, hanem
a másé…
– Persze hogy most! – nekem csak van tán jussom hozzá.
Gyuri elmosolyodva legyintett.
De az asszony szörnyen elkeseredett s könnyel csukló hangon veszekedett.
– Bitang vagy, kutya vagy, még te mertél rám szemet vetni, te senki, te
semmi. Te Istengyávája, te idétlen szülött. Te rontottad meg az
életemet, mert te nélküled sose jutott volna az uramnak eszébe amit tett
máma. Ó te boldogtalan nyomorék, te világ zsiványa te!…
Gyuri elkomorodott és bosszus mogorván vetett rá szigoru pillantásokat.
– Elhallgass már szerencsétlen. Ahelyett hogy a maga bajára gondolna,
itt hiábavalóskodik! Én rám haragudsz?! az uradra, aki most más jány
ágyába hever, arra nem?
– Semmi közöd hozzá! A magad dolgával gondolj! Én elvégzem a magamét.
– Na hát én is el a magamét! – kiáltotta Gyuri s hirtelen előre lépett,
a gubát hátra vetette s az lecsuszott a válláról, ő pedig körülölelte
Erzsit.
– Coki! – kiáltotta fojtva az asszony s minden erejét összeszedte, hogy
kiszabaditsa magát.
– Ezért jöttem, – lihegte a férfi s rettenetesen ölelte, szorongatta az
asszonyt és csókolta az arcát, a vállát, a ruháját, ahol érte.
Olyan hirtelen, olyan váratlan jött ez a rárohanás, hogy Erzsi
elvesztette a fejét a meglepetéstől. Tehetetlennek érezte magát az erős
férfi karja közt s az agyát elöntötte a vér a birokban.
– Majd megtanitalak én, – lihegte Gyuri – majd én segitek rajtad, ha a
te szamár eszed nem engedi, hogy egyszer boldog légy az életben. Te
őrült asszony, te marha asszony, az urad esztendőkön keresztül mindennap
megcsal, te egyszer se űtet! Csak szenvedsz itt nekem, eszed magad?
Hiszen lerothadt már a csontodról a hus, leszopta a bánat, a keserüség!
Azt hiszed nem tudom, mennyit szenvedsz? mennyit sirsz, te boldogtalan,
mi lett belőled? Mit csinált veled a gazember? De még ő is megfizet
érte, mert nem hal meg szépen, azt az egyet tudom, hogy nem viszi el ezt
a kutya életet szárazon! Én ontom ki a bélit, én. De csak érted! Nem ma
kellett volna ezt tennem veled, hanem régen, legalább három esztendeje…
Minek adta az Uristen, hogy szeresselek, ha nem azért, hogy azt tegyem
veled, amit azzal kell tenni, akit szeretünk. Ugy sincs már semmi
keresni valóm ezen a világon, még annyit megteszek, hogy ma téged
megszeretlek, holnap meg az uradat agyon verem. Mindakettőt megadja
nekem az én istenem, de csak egymás után. Az enyém leszel Erzsi egyszer
ebbe az életbe. Csak rugódozz, csak rajta! Tudod, az a természetem, hogy
annál tüzesebb vagyok, minél jobban ellenkezik az asszony. Ha nem igy
vóna, hogy tudtam vón ennyi ideig utánad esenkedni? Mi!
Erzsi borzadozva hallgatott s jeges hullámok szaladgáltak végig, végig a
testén. Valami ölő szerszám után keresett gondolatban, de emlékezett rá,
hogy minden kést berakott este az asztal fiába. Ha most a kezébe kerül
egy, megtenné.
– Haha, – sustorogta Gyuri tovább az asszony fülébe, – elébb kellett
vóna, mikor még szebb asszony voltál…
– Sssz! – szisszent fel az asszony és egyebet nem tehetve, teljes erővel
beleharapott a férfi arcába, ahol érte, épen az ajkához nyomta az a
száját s Erzsi szinte elharapta a fél alsó ajkát.
Gyuri a fájdalomtól felorditott s teljes erővel ellökte az asszonyt,
hogy az hanyatt esett egy széken keresztül.
Ebben a percben velőtrázó sikoltást hallottak.
Erzsi felugrott, olyan szivósan, mint egy macska. A fia ott állott az
ágyon s az őrület rettegésével, egész testében rázkódva, iszonyatosan
nézett az anyja gyilkolására.
Gyuri egy mozdulatot tett, hogy azért is, ha az egész világ összeomlik
is, megteszi azt, amit akar, de Erzsi fürgébb volt, felkapta az
asztalról a kis fateknőt s egy sikeres lendülettel bevágta a tésztát a
férfi arcába.
A tészta mint valami maszk boritotta be az ember arcát, hogy az
lélekzethez sem tudott jutni, mig le nem vájta magáról a ragacsot. A
teknő leesett a földre, az ember pedig némi tétova után halálos
elkeseredéssel és szégyennel, tapogatva kereste s amint megtalálta az
ajtót, kitámolygott rajta.
Erzsi utána se nézett, rohant a fiához, de ez nem volt eszénél többé.
Hanyatt bukott az ágyon s a teste vitustáncban rángatózott, a szeme
felfordult s nemsokára egy kis hab bugyogott ki szegény eltorzult
szájaszélén.
– Mennybéli Uristen! – sikoltott az egekig az anya hangja, – fiam! fiam!
fiam!