– No sebaj, – mondta később a tanitó, – mért él az ember? Megérdemel egy
rongyos emberélet annyi munkát, amennyit az ember dolgozni tud? Mi
vagyok én? hernyó, hogy csak a magam bendőjének dolgozzak! Nem azért
teremtett az isten két lábra, egyenes gerinccel, fölemelt fővel, égre
tekintő szemekkel, hogy ne magamnak, hanem másnak szenteljem a
szellememet! No hát én másoknak szenteltem, én gondoskodtam százakról,
nekem jó hely jut odafenn, ott majd én leszek a főtanitó! Ott majd én
pofozok vissza papot, parasztot, minisztert! Aj de nehezen is várom.
Egy percre mintha kimerült volna, aztán borzas szőke haját hátrasurolta,
rendetlen, rágott bajuszát szétdörzsölte tenyerével, amelybe
belefektette eldurvult bőrü arcát, s Danira nézett.
– A te dolgodat is ugy megcsináltam komám, hogy fel se éred ököllel:
hogy! Ugy megirtam én azt a folyamodványt a grófnéhoz, hogy ha annyi
szive van, mint egy tyuknak, – pedig az ilyen perverzus grófnéknak van
ám, nem ugy, mint az egészséges, naiv, falusi asszonyságoknak, – hát
akkor biztos, hogy nem a zsidónak adja el a Karay birtokot, hanem
nektek! Csakhát persze jusson a kezébe az irás! Már azt osztán nem tudom
meglesz-é!
Dani ezért jött be épen. De oly régen ment el az a folyamodvány, hogy
már egészen letett a reménységről is, hogy valami sikere legyen. Nem
volt kedve szólani a tanitó beszédére, bár felizgatta őt s uj
reménykedésre ösztönözte.
Az ablak alatt kopogás volt, nagy csizmák tappogtak a fagyon. Várták ki
jön. Nemsokára nyilt az ajtó s gubában jöttek Takács Gyuri, meg
Vinczellér, egy másik nagy gazda.
Erős hűhó kezdődött, kemény kézfogások, nagy lármáju beszéd.
Takács Gyuri, aki vakmerő csipkelődésekkel szokta bosszantani az
embereket, azt mondta a tanitónak.
– Még csak szent Mihály van, nem szent Pál, hát mit csalogatod ki a
medvét?
– Kigyün a magától is, – mondta bámulatosan rekedt hangon Vinczellér s
vastag fekete mutatóujjával, amin meglátszott, hogy nem mosta meg a
trágyahányás után, szétigazitotta egyforma kurtára kopott, kifakult
végü, barnacsutkáju bajuszát. – Ugye Turi?
Daninak semmi íze sem volt a tréfához. Nagyot nyujtózott s ugy tett,
mintha nem törődne velük, akármit beszélnek.
A kis szobában valamelyik gyerek elkezdett visitani, mintha nyúznák. A
tanitóné, aki ülve fogott kezet az emberekkel, most felállott, bement
oda, de a megjelenése semmivel sem csititotta a lármát.
– Na, üljetek le, oszt ne povedáljatok, bratyekovszkik, – mondta a
tanitó.
Lelökték a gubát s leültek. Mindjárt utánuk jött még két paraszt, egy
Kása nevü szótalan, röhögő fiatal gazda, meg egy Kis nevü öreg ember,
aki a szemét is kiszuratná egy kis italért.
Beszélgettek, hol ez, hol az vetett fel valamit; a tanitó, aki iszonyuan
unta őket, végre fölkiáltott, hahotázó módján gorombáskodva velük.
– No mi lesz? Hun az a pájinkás üveg?
Felállott, a rozoga lábu sublódhoz ment, amely téglával volt
feltámasztva, s felvett róla egy zöld üveget, megkotyogtatta.
– Üres! – mondta.
Nagyobb biztosság okáért kivette a papiros-dugóját, megszagolta s
felhajtotta azt a kicsit, ami még benne volt.
– Mondom, hogy üres.
– Egyen meg a fene, ha megiszod, hogyne vón üres! – mondta Takács Gyuri.
– Egyen meg benneteket, mért nem ütitek agyon a zsidót, ha nem ád a
főtanitó urnak mán hitelbe. Ilyen koszos falu, ahun a főtanitónak sincs
hitele.
– Főtanitó! – röhögött a repedt hangu Vinczellér.
– Hát biz annak befütött a miniszter! – mondta Takács Gyuri. – Neked is
jobb vóna rektor, ha mán eccer magadnak kaparnál ki valamit a tűzből.
– No ne karatyoljatok, egyen meg benneteket a fene, komisz, büdös
parasztok, – lármázott könnyes, részeg szemmel a tanitó, – hát mi lesz?
Mék vájja ki a fenekibül azt a pengőt egy kulacs borra?
– Borra! – mondta Takács Gyuri. – Bundapájinka nem jó hascsikarástul,
abba a rossz bendődbe?
Turi Dani ma nagyon rosszul érezte itt magát. A belső zsebéből kivette a
katonakori bugyellárist és abból egy ötöst; odaadta a tanitónak.
A tanitó elvette. Dani most látta, hogy a keze állandóan ugy reszket,
mintha a hideg lelné.
– Mariska! Mariska! Gyere csak. Szaladj át a zsidóhoz, hozd tele az
üveget borral… Te! hozzál egy kenyeret is, érted, meg egy fél kiló
szalonnát.
– Há, a kánya, hogy kap a pénzen! – röhögött Vinczellér.
– Ne egy félkilót! – mondta heccelve Takács Gyuri, hozzál legalább egy
féloldal szalonnát.
A lányka nevetett, az ő érzéke is el volt tompulva a cudar életben.
– Hozzál, hozzál lányom az egészér kenyeret meg szalonnát; nesze itt a
borra még egy forint, – mondta Dani.
– Hej a kutya Turi Daniját! – kiáltotta Takács Gyuri, – mán ilyen kis
lányokat is megfizet!
Daninak az arcába szökött a vér. Tudta, hogy Borára céloz a sógora. De
nem szólt. Egyáltalán ma oly fásult s kedvetlen volt, hogy nem birt
szólani, pedig máskor könnyen állott nála a felelet s az ütés.
Megzavarta az élet nyomorusága, amely ebben a házban meglepte minden
piszkával, lármájával, becstelenségével és savanyu szagával.
A hat forintos ajándék a többi parasztot valósággal föllázitotta s még a
szótalan Kása sem birta megállani, hogy szót ne vesztegessen rá.
– No ha annyi pénzed van, sógor, – mondta Takács Gyuri, aki egészen neki
szilajodott s minél csöndesebb maradt Dani, annál kihivóbb és kötekedőbb
lett vele szemben, – hát akkor lássunk dologhoz. Rektor, hol a biblia?
A rektor gyomrából hahotázva vette elő a piszkos, zsiros kártyát az
asztalfiából, kenyérhulladékok és tisztátalan, csorba evőeszközök közül.
– Huszonegy, vagy harmincegy, – mondta.
– Huszonegy! – kiáltott Gyuri s felkönyökölt az asztalra. – Az az igazi.
Semmi teketória. Egy, kettő, – nyertem.
Ridegen hahotáztak.
Az alacsony, tágas, kevés butoru, rosszul meszelt, alig megvilágitott
szobában egyszerre valami bünbarlangszerü hangulat áradt szét. Ott ült
az asztalfőn Takács Gyuri, az arcán lázas, kapzsi feszültség volt, a
szeme villogott; a többiek is mohón vetették bele magukat a kártya
örvényébe. Már is alig várták, hogy sor kerüljön rá. Minden este össze
szoktak ők itt gyülni, hogy éjfélekig, néha félhajnalig elüljenek a
legprimitivebb játék ostoba szeszélyeit lesve. Rendesen kis tételekben
játszottak, csak a tanitó hazardirozott, mert ő szabadon tehette, ugy
sem fizetett senkinek, csak adós maradt s azzal adott elégtételt, hogy
megitta a parasztok borát s részegen engedte, hogy akár szántsanak a
hátán.
Dani kedvetlenül nézte a többieket. Szeretett volna elmenni, de
lenyügözte a közhangulat s még sem akart kártyához nyulni.
– Nem értek én ahhoz! – mondta.
– Há iszen nagy tudomány! – szólt a sógora. – Aki ért hozzá, hordóba
sózhatják a fejit… Mit teszel rá sógor?
Dani immel-ámmal fölvette a lapját. Disznó volt, tökász.
– Egy koronát! – mondta.
– Ohó, – szörnyedtek el a többiek, akik krajcáros tételekkel reggelig
piszmogtak, – az nem járja! Koronával kezdeni! Még ilyen nem vót!
Végezni is sok avval!
– Nem baj, tartom a bankot! – mondta Takács Gyuri. – Ugy is ritkán jut
hozzá az ember egy kis friss zsirhoz, most olvasszuk a hájat.
Kiosztotta a másik kártyát. Dani fölvette s mellé tette a másiknak, ez
is ász volt.
Takács Gyuri magának is vett, – egy lapot, kettőt, hármat, – akkor
habozott s merészen még egyet vett. Felragyogott az arca s elkiáltotta
magát:
– Huszonegy, sógor!
– Ez még több! – mondotta Dani s kiteritette a két kártyát, amely
mindennél erősebb.
Borzasztó volt az elszörnyedés. Mindenki érezte, hogy ma este vészes
felhők jelentek meg fölöttük.
Takács Gyuri magános, rideg életében, amelynek semmi igazi célja és
alapja nem volt, ép olyan szenvedélyesen vetette magát neki a
kártyázásnak, mint a tanitó, aki páratlanul peches volt ebben is, mint
minden egyébben az életén át.
Jött Mariska a borral. Töltöttek, koccintottak, fenékig itták.
Aztán neki dültek a kártyázásnak. Dani az első szerencse után óvatos
volt s egy óráig is elhuzták az időt, hogy csak gyakorolták az idegeiket
és nézegették, próbálták a szerencse járását. A második órában, már
közel az éjfélhez, Dani egyre merészebb lett s mikor ugy érezte, hogy
most végleg hozzá szegődött a szerencse, mind szilajabban, keményebben
nézett bele a Takács Gyuri szemébe, aki már meglehetősen be is volt
borozva s a ragadós apró lapokkal kezükben veszett párbajba kezdtek,
amelyből a többiek, akiknek nem volt okuk, hogy elveszitsék a fejüket,
hirtelen kimaradtak.
Nehéz lett a lélekzet és sóvár az arckifejezés és rohanva nőttek a
tétek, mint a lavina. Ezek a parasztok, akik nehéz, keserves munkával
keresik a garast, most dühöngve és agyfájditóan vágták az asztalra a
nekik szokatlan nagy summákat.
– Irjad rektor! – kiáltotta Gyuri, mikor elfogyott a pénze. – Tartom a
bankot!
A bankban épen benne volt az egész summa, amit valamennyien magukkal
hoztak, hetvennégy forint.
Veszitett.
Ujra tartom.
Ujra veszitett.
Ujra az egészet.
Nyert.
Dani sápadt lett s a keze megreszketett. A szokatlan izgalomtól
iszonyuan megfájult a feje. Áttolta a pénzt s Gyuri átvette a bankot, a
kártyát s elkeverte.
Dani gőgösen, vadul nézett a sógora szemébe. Mindakettőnek ki volt kelve
az arca és izzadtságcsöppek folytak a homlokukról. Dani jobban lihegett,
mint a nyári kaszáláskor, de kipirult arca megszépült és valami
hősiesség volt rajta. Gyuri vad volt és durva, nyakrafőre dobálta az
ocsmány szókat s válogatatlan trágárságokat csapkodott ki. Szerencse,
hogy a másik szobában aludtak már a lánygyerekek. A lámpa már egészen
kormos volt s alig világitotta meg az asztal lapját. Senki se szólt
tovább, a bor ott állott a poharakban s meleg volt és utálatos a rossz
lőre; csak az ivott, aki meg akarta nedvesiteni kiszáradt torkát.
Dani érezte, hogy a hátán forró hullámok futnak végig s olyanforma
kéjes, gyötrő izgatottságot érez, mint az este, mikor Borával beszélt.
Végre elült a tagok mozgolódása, a testek remegése.
– Mi a bank? – mondta Dani s fölvette az első kártyát. Meghallotta, hogy
a hangja fulladt.
– Ezer forint, – szólt Takács Gyuri.
– Tartom.
Gyuri ujra kinosan összeszoritott foggal szedegette a kártyát. Dani még
mindig a naiv játékos maradt, aki egyszerüen felboritja a lapokat, nem
öregbiti izgalmát azzal, hogy lassan csusztassa ki egyiket a másik
mögül, amit a paraszt kártyás sohasem mulaszt el, hogy teljesen
átreszkesse az izgatottságot.
Gyuri ujra gőgös lett s előre kivágta a huszonegyét, bár nem volt
köteles vele.
Dani lecsapta rá a maga két lapját: ujra két ász!
Nyert. Az emberek szeme szinte kiugrott.
Dani vissza akarta venni a bankot.
– Nem adom! – kiáltott Gyuri, – disznó, kutya! – utálatosan
szitkozódott. – Tartom tovább! s ujra keverte a kártyát.
– Mi a bank?
– Ezer forint!
– Tartom.
A harmadik kártyájánál, bár a lapok összege csak tizenhét volt, Dani
megállott.
Gyuri a szemébe nézett, de lihegő izgatottságában semmit sem tudott
kiolvasni belőle. Kapkodta a kártyát s mikor tizennyolc volt a kezében,
még egyet vett.
– Pász! – mondta fakón, rekedten s mikor meglátta, hogy Daninak csak
tizenhete van, csaknem megütötte a guta.
– Még egy bank! – orditotta, hogy a másik szobában felsirt valamelyik
gyerek.
– Mi a bank?
– Az apai jussom!
Dani megtorpadt s ránézett.
– Ne bolondozz Gyuri, – mondta neki.
– Gyáva paraszt, pfi, leköplek! Meghátrálsz, te sár, te sár!
Dani hallgatott.
– Az apai jussom; minden főd ami az apámról maradt. A Malomalján, a
Rekettyésen, a nádas, a tiszafarki káposztás, a Hatöles föld.
– Tartom.
Amint fölvette s megnézte a kártyát, valami sejtelem lepte meg. Ász
volt! Ez ma az ő szerencsekártyája.
– Takács Gyuri! – mondta s az ajka remegett, a keze is, benne a
kártyalap. De azért kimondta: – ne mondd, hogy semmi ember vagyok,
felteszem az apai jussod ellen mindenféle vagyonomat, amim csak van az
anyaszült meztelen testemen kivül.
Gyurinak ömlött az arcáról a tajték s a melle fujt, mint a
kovácsfujtató. Irtózatos volt és utálatos.
Dani felvette a kiosztott második kártyát.
Ránézett, felsóhajtott s az ég felé pillantott.
Aztán ujra jóság és békesség és nagy nyugalom volt a szivében.
Ismét ászt kapott. Két ász volt a kezében, azt le nem veri semmi, csak
ha a másiknál is az van.
De annál nincs, mert uj kártyát vesz, harmadikat, aztán negyediket,
ötödiket, hatodikat és mégis összesen megint tizennyolc a kártyái
értéke.
Iszonyatosan gyötrődik. Látja a Dani arcán a nyugalmat és ekkor ugy
érzi, hogy elveszi az isten az eszét s még egy hetedik kártyát vesz fel.
IX-es volt, kilencet érő.
– Pász.
Kiejti a kezéből a kártyát.
S aztán, mikor meglátja a Dani csudáját, a két ászt, azt hiszi, rögtön
megtébolyul s a nyála megered száraz inye közt az elbágyadástól s
lefolyik az állára, mint a haldoklóé.
Csönd van egy darabig.
Dani feláll, hogy elmenjen.
– Megállj csak hé! – ordit utána Takács Gyuri s a részeg
tehetetlenségével felállva, ütőeszköz után kapkod réveteg kezeivel. –
Szöksz tolvaj! Elszöksz zsivány! Utonálló, pribék, bujnyik. Elszöknél.
Hát a reváncs! Hé!
Dani megáll s ránéz.
Nyugodtan, csöndesen mondja.
– Mi legyen a bank?
Felveszi a kártyacsomót s elkeveri.
– Mi? Mi? Megmondom! Megmondom kutya. Az ami a legbecstelenebb a
házadban, ami a legkisebb előtted…
– Mi az? – mondja Dani feszülten.
– A feleséged!
Dani megszédül, mint a bunkócsapástól.
– És mit teszel ellene Takács? – szól fakóan, hörögve.
– Azt ami a legkivánatosabb neked ezen a világon.
– Mi vón a?
– Bora!
Dani ugy áll, mint a szélütött.
Aztán dermedt kezeiből kiejti a kártyát s az széthull a földre.
– Nincs bank! – mondja.
Nem tudja, mikor tér magához, mintha álomban hallaná a saját hangját,
megfigyeli, hogy a szája mozog:
– Tanitó ur, vegyen csak elő két árkus papirt. Irjon.
A foga összekattan, mint valami géprész. S mikor ködlő szemén át ugy
látja, hogy a tanitó irásra készen vár, diktál.
– Én, alantisirott Turi Dániel, az alantirott tanuk előtt elnyertem
Takács György sógoromtól kétezer forintot, amit örökös ajándékul adok a
Vásárhelyi Pál tanitó gyermekeinek, azzal a kikötéssel, hogy a pénzt az
árvaszék kezelje.
Takács Gyuri leült a székre, leesett és zordonan hallgatott.
Az irást aláirta Dani s látta, hogy a keze, ez az idegen szerszám nem
reszket, hanem a rendes ismert kacskaringós T betüt irja.
Mikor a két tanu is aláirta, Dani ujra diktált. Egy csöppet sem ocsudott
lázas önkivületéből.
– Én alantisirott Turi Dániel, az alantirott tanuk előtt elnyertem
Takács György sógoromtól az apai örökségét, vagyis a Malomalján tizenhat
köblös földjét, a Rekettyésen harminc holdját, négy hold nádas
illetőségét, a hat köblös tiszafarki káposztását, meg a Hatöles földet,
amely tizenhét hold. Ezt az egész vagyont, józanésszel ajándékozom
örökösen azokért a szivességekért, amiket nekem tett –
Megállott, hogy bevárja, amig a tanitó befejezi a szókat.
Akkor kimondta a rettenetes süvöltő igét:
– Ajándékozom Kis Borának, a Kis Pál uram hajadon lányának.
Mindenki ugy érezte magát, mintha rettenetes dolgoknak,
világpusztulásnak lenne tanuja.
Takács Gyuri nem szólott, ült megsemmisülve. És Dani mégegyszer látta,
hogy irja le gyilkos keze a Turi Dániel gazda becsületes nevét.
Akkor ezt az irást magához vette; a másikat a tanitónak adta; szédelegve
fölvette a gubáját s elment.
Senki sem szólt hozzá egy szót sem, csak néztek utána s még mikor elment
is, ugy bámultak egymásra, reszketve, mint a szélütöttek, mint a
földrengés rémeinek tanui.
Dani pedig nyugodtan figyelte meg magát, ahogy kiment, kivitte a lába a
kis kapun. S aztán odakint nem balra fordult, az uton, amely hazavitte
volna, hanem jobbra. És egyszer csak ott találta magát a Kis Pál, a Güzű
Kis Pál udvarán. Látta, hogy a keze megzörgette az ablakot. A lányt
látta, aki mezitláb ajtót nyitott és reszketett a hidegben. És ő a
kezébe adta az irást és tisztán, értelmesen, csak néha dadogva elmondta,
hogy mi van benne.
És a leány a nyakába ugrott, a guba alá bujt s ott állva, mezitláb, a
hidegtől reszketve ölelte át és csókolta őt.
És behuzta a házba, a sötét meleg szobába s aztán ott járt-kelt és
valakinek suttogott és a fekete sötétben valakik fölkeltek és kimentek.
Az ólba ment aludni Güzü Kis Pál, meg a felesége, merthogy nem volt több
szobájuk.
És neki valaki levette a gubát a válláról. Lehuzta a csizmát a lábáról.
És ő tudta ki teszi azt.
És mikor a meleg ágyban feküdt s magához ölelte a szüz asszonyi testet,
tudta, hogy nem a feleségét öleli.
És a szive ugy fájt, ugy fájt, azt hitte, rögtön megszakad.