Mikor benyitott a tanitóhoz, még akkor is reszketett; a szive szorult,
szédülése volt s titkos lányravágyakozás gerjedezett benne.
A tanitó ott volt a gyerekektől lármás első szobában s kihallatszott a
sötét konyhába, amint a gyerekekre kiabált, tréfásan ingerkedve velük;
az volt a passziója, hogy folyton egymás ellen uszitotta őket.
Ahogy Dani benyitotta az ajtót, a nagy sovány ember, borzasztóan
piszkos, ócska szalonkabátjában meglepő fürgeséggel ugrott fel s nagy
lármával sietett a vendég elé.
– Isten hozott! Isten hozott kedves bratyesz! – kiáltotta neki; a
szakálla, vagy inkább borostás álla tele volt dohányporral, ami
ráhullott a cigarettából, amelyet épen most nyálazott össze. Tegeződött
az első parasztgazdákkal, mert ez kölcsönös megtiszteltetés volt
mindkettőjükre. – Hohó, hát még nem kezdett ki a rozsda! Haha, én már
azt hittem, hogy már legalább is alispán lettél, vagy megyei huszár,
hogy igy kerülöd a szegény ember házát! Pusztuljatok! – kiáltott a
lánykáira, akik ott sereglettek körülöttük s bámészkodva nézték Danit.
Az apjuk szavára meg se mozdultak, de ez nagyot kurjantott: – Hol a
pipaszár! A meggyfa pipaszár!
Nem törődött tovább velük, mintha nem is volnának s hosszu lábaival
átlépte őket, ha beleakadt valamelyikbe.
Dani mindig ugy nézett rá, mikor találkozott vele, mintha azt kérdezné a
szemével: Nem vagy bolond tulajdonképen?
Nem volt bolond a tanitó, s nagy hahotái, szórakozott, kapkodó modora,
erőltetett közvetlensége mind csak csinált takarói voltak rettenetes
életnyomorának.
Előjött a mellékszobából a felesége is.
– Jaj, de odavan, komámasszony! – mondta neki Dani.
A sovány, petyhüdt bőrü asszony ugy járt-kelt, mintha a sirból lépett
volna ki, a hangja is olyan gyomorhang volt, mintha mindig éhes volna s
nem birna beszélni, nagy sötét szemei szórakozottan csapódtak ide-oda.
Kissé mosolygott a Dani szavára, aztán a gyerekeinek szólt, hogy
menjenek odébb a vendég mellől, de azok neki ép ugy nem fogadtak szót,
mint az apjuknak.
Daninak megesett rajtuk a szive; körülnézett a lánykák csapatán. Öten
voltak; csupa nagy szemü, sápadt és szemtelen kis teremtés, feltünően
hasonlitottak az apjukhoz, egyikük gyönyörü szép volt, ez volt a Dani
keresztlánya; ölébe is kapta az ötéves lánykát, ahogy székre ült s
magához ölelte. A lányka hajából, amely a válláig lógott, valami illatos
olaj szaga érzett s Dani érezte, hogy már most is lány ez, vékony
testecskéje, sápadt arcocskája s tüzes fekete szemei már most is valami
férfiveszejtő titkot őriznek. Szinte beleszédült ebbe az érzésbe, kissé
megölelte a gyermeket, aztán átfogta két tenyérrel a bordáin s letette
az öléből.
Ekkor jött be a legnagyobb lány; ez már tizennégy-tizenöt éves volt s
amint rögtön kitünt, rokkant apja-anyja helyett ő tartotta már a kezében
a házirend gyeplőjét.
– Mars kifelé! – kiáltott a hugaira. Azok nyelvet nyujtottak rá, de ő
egyiket hajánál fogva cibálta meg, másikat hátba csapta s hamarosan
valamennyit kipofozta a szobából, át a benyilóba.
– Hahaha! – kacagott nagyokat a tanitó, – hej ez a Mariska, jó feleség
lesz, megálljatok, ez még megtáncoltatja az urát.
Rágyujtott a vékony cigarettára s nehány óriás szippantással elszijta,
addig nem is szólott s ujra egészen elfelejtkezett a gyerekeiről. Az
asszony ott ült a kemence padkáján s kétségbeesetten, beteg
szomorusággal nézett rájuk.
Dani, aki már elszokott innen, nem tudta elgondolni, hogy lehet ez a
szomoru, ez a nagyon gyászos ház a korhelység vidám tanyája!… Mert hisz
itt minden este folyt a dáridó, meg a kártya.
A tanitó nem szólott mig a cigarettájával nem végzett; a füstöt folyton
az orrán bocsátotta ki. Dani szólalt meg.
– Hogy vannak, komámasszony?
– Megvagyunk.
Dani bólogatott szórakozottan, mintha igent intett volna vagy egy
tucatszor egymásután.
– Hát jobb lesz már az uj házban ugye? Szépen épül az uj iskola!
Az asszony kétségbeesetten legyintett.
– Az uj ház! – hahotázott fel a tanitó. – Annak lűttek. Megvan az első
vallási sérelem. Barátom, tudod, hogy kinevezték az első-tanitót, a
főtanitót! Mi?
– Nem tudom.
– Nem? – hunyoritott vidám-nevetve a tanitó, mint aki jó viccet akar
mondani: – és pedig pápistát!
Dani összekapta a szemét s az arca elvörösödött a dühtől. Ugy állott a
dolog, hogy az iskolát államositották, eddig a református felekezet
tartotta fenn egy tanitóval, aki százhusz gyereket tanitott. Most
átvette az állam azzal az igérettel, hogy a két tanitó közül az első
mindig református lesz és pedig kántora lesz az egyháznak. Ugy
gondolták, hogy a mostanit átveszi az állam, ez természetes volt s az
egész falu örült, hogy a szerencsétlen, sorsüldözött család végre révbe
jut. Ámde a kormánynak ősi, nemzedékről nemzedékre szálló politikája,
amely a vallási erőszakosságokkal és tapintatlanságokkal századok óta
bőven táplálja a jogos érzékenykedések keserüségét, most ismét
elkövetett egy durva merényletet.
Dani dühösen hallgatta, majd káromkodott s fenyegetődzött, de a tanitó
hangosan kacagott, mintha mit se törődne a dologgal, bár a szemében köny
csillogott, amely véres, eres, véraláfutásos, gyürött szemealját is
elöntötte.
– Megyünk a Dunántulra. Már be is adtam a pályázatomat.
– Mégy a fenébe, – mondta Dani.
– Mit! én? aki megcsináltam nektek az egész dolgot! aki hat esztendeje
predikálom, hogy ne kinlódjatok, adjátok át az államnak az iskolát,
akkor legalább én is kapok emberi lakást és kondiciót, én legyek most
egy főtanitó urnak a lábakapcája! Egye meg a fene, valahon egy paraszt
van a világon, egy se ütteti az magát agyon értem! Megyünk a Dunántulra,
nektek meg lesz két pápista tanitó uratok! Slussz!
Fütyölni kezdett, ujra cigarettát sodort s mig el nem szivta, megint nem
beszélt.
A szobában nyomott hangulat volt, csönd, csak a másik szobából
hallatszott a gyerekek pokoli lármája s mindannyit tulhasitotta a
Mariska sivitása, aki csendet igyekezett csinálni.
Egyszer kinyilt az ajtó, mire még telibben rohant be a lárma s annak
közepette egy parányi, harmadféléves kis fiucska.
A tanitó, ahogy meglátta a kis fiut, nagyot hahotázott s rákiáltott:
– Hó, te kölyök! gyere csak te babszem! Gyere fiam, egyem meg a lelked!
Felállott, lehajolt érte, felemelte a padlásig. Kabátjának fényes
könyöke gyászosan csillogott a füstölgő lámpa világán.
– Hány fiu vagy?
– Hat! – kiáltotta odafenn a mestergerendáról a csöppség; tudniillik ő a
hatodik gyerek, a fiu.
– Hány lesz még?
– Hat! – kiáltotta ujra a gyerek.
– Akkor jó! – harsogott rekedt, elivott hangján a tanitó s az asztal
közepére állitotta a fiát. Aztán kacagott neki.
– Hat? Mind olyan legyen, mint apátok! Mind hagyja ott a theologiát az
utolsó vizsga előtt, házasodjon meg, rugassa ki magát minden faluból
végig Magyarországon, csináljon hat gyereket, oszt dögöljön meg az
árokba!
Dani ránézett a tanitóra, aki ugy hahotázott, ahogy birt, hogy elfojtsa
a zokogását.