– Bora!
A lány megállt.
Turi Daninak hőség csapott a fejébe. A nyelve elakadt a hangokban.
– Hát te mindig az utcán vagy?
– Én? Ó! Minek vónék?
– Minden percben találkozni kell veled?
– Hát csak innen jövök! Papéknál fontunk.
El akart menni.
– Várj csak!
A lány féllábára nehezedve, megállt.
– Mi bajod van? – kérdezte Dani.
– Nekem?
– Na.
– Nekem? Semmi, – s kuncogva nevetett. – Mér vóna?
Dani sohasem érezte ezt a fojtó, tikkadt hőséget. Meg akarta fogni a
lányt s reszketett a keze. Az meg olyan fel sem vevően nézett rá. Nem
tudta mit mondjon neki. Szégyelte bevallani az érzést, a gyerekes
reszketését. Tudta, hogy csak egy szó, s elveszti a lány előtt örökre a
tekintélyét.
– Nagyon különös vagy mámma, – mormogta.
– Én?
Dani nagyot lélegzett.
Egy percig szótlanul állottak. Dani érezte, hogy vörös az arca. Ugy van
evvel a gyerekjánnyal, mintha ő is gyereklegény volna. Pirult miatta.
– Te.
– Tessék.
Dani egyet nyelt s a torkán reszketve, rendetlenül tolakodtak fel a
hangok.
– Mondd meg az apádnak, jöjjön el holnap hozzám. Neki adom a tiszafarki
káposztást.
A lány egész közel hajtotta hozzá az arcát és a szemébe nézett, mintha
egyenesen csókot akart vón neki kinálni a nagy ajándékért.
– Köszönöm Dani bácsi, édes!
Mire a Dani kóválygó esze odáig tisztult, hogy átkapja a lányt, ez már
el is szaladt. Olyan boldogan szaladt, repült, mint a madár. Soha sem
hitte volna, hogy ilyen szerencsét csináljon! Soha ilyet. Hogy Dani
bácsi fizesse meg! Istenem, jó most okos lenni!
És Turi Dani csak állott, állott, a vére lüktetett, pezsgett, forrt. Azt
hitte mindjárt elszédül és felbukik. De csak állott s utána nézett a
havas ut fehér homályába hersegő cipővel elszaladó lánynak.
A szive elszorult és szégyelte magát halálosan.