Keserves hangulattal mentek ki. Az anyjuk ugyan váltig biztatta őket,
hogy a gyerekek is jönnek már haza a fonóból, de csak elmentek.
Ahogy kiértek az utcára, Dani komoran kopogott előre. Elgondolta, hogy
most hazamennek, lefeküsznek. Átalusszák ezt a hosszu éjszakát. Reggelre
megfájul a feje a sok alvástól, holnap jön az uj nap, uj semmittevés.
Elkezdett az esze járni, hol frissithetné meg magát egy kicsit. Emberek
közé vágyott. Ásitott egyet s eszébe jutott, miket gondolt egy órával
ezelőtt a feleségével való kibékülésről. Már nem volt szájize ehez sem.
Nem megy az ugy!
– Bemegyek a tanitóhoz egy kicsit, – mondta és ujra ásitott.
Erzsi nem szólt, de igen rosszul esett neki. Ő is ugy várt valamit, maga
sem tudta mit. Azt, hogy valami isteni csoda fog közbe jönni. Valami el
fog köztük mulni s ma már minden ugy lesz, ahogy volt. Ugy érezte, az
ura az ő kedvéért huzódott most el a szüleitől, a folytatását várta…
Mint valami leszakadt eső, ugy fáztatta végig az ura szava. De mit
tegyen. Nem szólt. Hátha a halált váltaná meg egy szava!
De mikor az ura csakugyan elvált tőlük s átment a másik oldalra, a
tanitó háza felé, csaknem keserves zokogásba tört ki. Ugy fájt a szive,
mint azon a nyári éjszakán, mikor félmeztelenül szaladt itt a két
gyerekével.