Később átjött a báró, a szomszéd paraszt, aki egy Báró nevü kutyájáról
kapta a nevét. Az öreg Turi közösen vállalt vele nádvágást s most
alaposan hozzáfogtak megbeszélni, mennyi lehet azon az éren, ahol a
napokban kezdik meg az aratást.
A báró hallgatag fekete paraszt volt. Magánosan élt, mert a feleségét
vagy husz évvel ezelőtt elkergette magától a gyerekeivel együtt. Az öreg
Turi mindig kötekedett vele, heccelte, de csak szőrmentiben, mert a báró
nagyon kemény volt s igen goromba tudott lenni, ha megbántották.
Különben is nem értett tréfát. A nevéhez már hozzászokott ugyan, de azt
sem akárkitől fogadta el.
– No báró, hun van az unokád? – kérdezte tőle Turi, a saját unokájával
kevélykedve.
A vén ember egyet mordult s megrántotta a vállát.
– Látod! ezt a kis kölyköt nem adnám az egész életedért. Élet az, ugy
élni, mint a kutya.
– Dugd az orrod a magadéba! – mordult rá a vad paraszt, aki nem
válogatta a szót.
Az öreg Turi nagyot kacagott.
– Hej báró. Irigykedsz.
– No, van mit. Nem tom hányszor fog még a tetves nagyapja ölébe ülni,
mig él.
A durva vágás, amely mindnyájuknak a sebét véresre tépte fel, kinos
csöndet idézett elő.
– Ugy füstöl ez a vizes kóró, – mondta az öreg Turiné.
– Hadd füstöljön. Inkább itt füstöljön, mint másutt – szólt az ura, hogy
kedvetlenségét egy odavetett tréfával leplezze. De csak ketten értették,
ő meg a fia.
– Nem vagy álmos? – kérdezte Erzsi a kis fiától, lehajolva hozzá.
Dani felállott.
– Jó lesz, ha indulunk.
– Ha sietős, bizony jó lesz, – mondta az apja.
Az öreg asszony, aki a padkán gubbaszkodott, megszólalt, csititva.
– No, kártyázzatok egyet. Hová sietnétek. Mán az étel is meleg…
De Erzsi türhetetlennek érezte a levegőt s határozottan készült.
Öltöztette a gyereket.