Délután Dani szokása szerint kint keresett munkát az udvaron, az ólban;
a nyár óta csak enni s aludni ment be a házba. Erzsi azonban ki sem
nézett a szobából, gyorsan rendbeszedte a konyhát, tett a tüzre s a
vastüzhelyen, amely melegitette is a szobát, csendesen sustorogva főtt
egy fazék kukorica, amelynek édes szaga betöltötte az egész szobát. A
gyerekek a földön játszottak a csutkával, a kisebbiknek fel volt kötve
az inge hátulról és maszatosan csuszkált a magacsinálta sárfoltokon
keresztül.
Mindaketten, Dani is, Erzsi is ugyanarról gondolkoztak, a maguk régi,
szomoru, unalmas és egy percre is feledhetetlen dolgáról: mért nem teszi
őket boldoggá családi életük.
Dani elfeledkezett Boráról, el minden más asszonyról, folyvást a
feleségével foglalkozott.
– Én nem vagyok oka! – mondta félhangosan. – Az isten az oka!
Még egyszer össze akart szedni magában minden érzést, ami az asszonyhoz
huzza; hátha jóvá lehetne tenni mindent.
– Az igaz, – gondolta el, – egy asszony se örülne, ha az ura más
asszonyokat is megfogdos…
Kissé elmosolyodott, az ő férfi érzése nem birta ezt ugy venni,
asszonyszivvel. Valahonnan az gyökerezett belé, hogy a férfinak szabad!
Minden szabad! S ha az asszony olyan volna, amilyennek ő szeretné, vele
nevetne ugy szemérmesen, félszájjal, félbosszusággal, még meg is pofozná
érte őt, az urát, mert ez meg az asszonynak szabad. De ilyen halálosan
venni! Igy elidegenülni! Ez nem szabad! Az asszony esze ugy járjon, hogy
mindig az ura kedvére forduljon. Azt tegye a szerelemben, amit a
parancsolója akar, kiván. Az asszony valami élő melegágya legyen a férje
minden képességének, amelyben megpihen az ember s uj erőre kap. Ha ilyen
volna! Akkor mit nem tenne meg érette!
Hiszen tudja is ő, mit kiván, csak annyit érez, hogy az asszony nem
olyan, amilyennek ő szeretné.
Ő az asszonyi természetet oly türelmes, lágy, béketermő valaminek
szerette volna elképzelni, amely mindig olyan, amilyennek az ura kivánja
el. Mikor legelőször hallotta tőle azt a szót, hogy „bizony nem szakitom
meg magamat érted“, nem akart hinni a fülének. Mikor először észrevette,
hogy az asszony rá akarja kényszeriteni az akaratát ő reá, olyan
hihetetlennek tünt fel neki, amire nem számitott soha. Mikor tisztán
belátta, hogy az asszony és ő két külön akaratu, önálló lény, amely csak
akkor tud megélni, ha kölcsönösen, szinte alkudozva egyezik meg
valamiben, oly utálatosnak, és kitürhetetlennek érezte az egész világot,
hogy szeretett volna szétrobbanni, világgá szaladni belőle.
Ez már nem neki való sors. Ő elég embernek tudta magát ahhoz, hogy
gondot viseljen egy asszonyra s akár egy tucat gyerekre.
Egészen fel volt háborodva s kifordulva magából, eszeveszett módjára
dühöngött eleinte s naponként ujabb csalódással gazdagodott, mikor
látta, hogy az asszony ép oly konokul őrzi a maga akaratát, amilyen
dühödötten akarja rádiktálni ő a sajátját.
Különösen egy nagy s minden percüket megrontó sérelmes pont volt
közöttük: az életük berendezése. Dani a napszámos szegénységből nőtt ki
urrá, Erzsi a szükös uraság garasmegtartó tudományát hozta magával.
Daniéknál sohasem kellett takarékoskodni, ugy sem volt miben s azok az
apró spórolások, amiket megtehettek volna, ugy sem nőhettek volna
vagyonná. Erzsiéknél a foghoz vert krajcárok mentették meg egyik
nemzedékről a másikra a kis vagyont, amelyet a falusi élet szükös
viszonyai között gyarapitani nem lehetett. S mikor Dani oly hihetetlenül
ügyes pénzkovácscsá lett, akinek az ölébe csak ugy dültek az ezrek,
mindaketten kifordultak magukból, a férfi még türelmetlenebbül követelte
a „jóélést“, a házat, az asszonyt, az életet az urak módja szerint s
idegessé tette a spórolásnak még a neve is, bár hiszen másoknak ő sem
adott s nem engedett át ingyen egy fillért sem, – tizszeres haszon
nélkül. Erzsi viszont érezte, hogy tovább már nincs rendjén az ő régi
krajcároskodó életmódja és ha az ura olyan lett volna hozzá, mint
amilyennek lennie kellett volna, meg is tette vón az átmenetet. De igy
ahelyett, hogy uj életfelfogásra rendezkedett volna be, nem tudta, mi
lesz tovább. Elvesztette a lába alól a talajt. Folyvást azzal izgatta
magát, hogy épen ugy utálja az ura pénzét, mint az életet s várta,
várta, mikor vész el ebül az ebül gyült vagyon. S Dani lassanként azt
vette észre, hogy a nagy gazdalány, aki épen azzal vonzotta őt, hogy
magasabb rangba s társadalmi életmódba tartozott mint ő, most makacs,
szivós, következetes munkával olyan életre akarja őt szoritani, ami csak
az apjának, a Tövigszáraznak való.
Nem, ez igy nem emberi élet. Mindaketten tudták. S egész délután
mindaketten az estét várták; Dani is, Erzsi is az öreg Turiék
otthonában, a hires jó családi életben akartak számot vetni magukkal,
milyennek kellene hát lenni annak a boldog családnak, amely le tudja
kötni a házhoz azt a férfilelket.
És Dani, önkéntelenül visszariadva attól az őrült lépéstől, amit ma
tett, Borától és a nagy veszedelmektől, amiknek a kóválygását érezte
agyában, még egyszer meg akarta próbálni az élete rendbeszedését.
De ha nem lehet! ha igy akar ez folyni a világ végéig! akkor roggyon
össze még ma.
Véres és rettenetes indulatok forrását érezte magában, a keze ökölbe,
ütésre szorult s ott reszketett benne a titok. Ha az kitör, szétrugja,
kimélet nélkül, irgalmatlan gázolja szerteszét azt az életet az
embereivel együtt, mint a hangyabolyt.