A kórót is lerakták s körülnézett valami munka után.
Dél volt. Ebédelni hivta a kis fia.
Dani az ölébe vette a gyereket. A fiu odahajolt, odasimult hozzá. Az
apát meghatotta ez a gyöngédség, magához szoritotta a testét, de nem
szólott egy szót sem.
Bement vele a házba.
A szoba tulságosan meleg volt. A bölcső mellett állott a másik kis fia;
egészen pucér volt a gyerek s hátra volt kötve az inge, ugy csuszkált a
szoba földjén. Sáros volt, maszatos a füléig. Valahogy felállott az ingó
bölcső végébe kapaszkodva s most meg se mert mozdulni, mert mindjárt
meglódult a rengő bölcső is. Várt valami segitségre.
Nagy bámész szemeket vetett az apjára. Feléje nyujtotta az egyik kezét s
azt mondta günnyögő szóval:
– Hej tte! Hej tte!
Daninak gyöngéd érzés támadt a szivében. Lehajolt s felvette a
csöppséget a másik karjára.
Ugy állott ott az asztal sarkánál. A felesége a tűzhelyről épen hozta a
tál levest s egy szomoru mosoly lopta be magát az arcára; mintha a régi,
a remélt, a hiányzó családi boldogság lehelletét érezte volna meg.
Dani maga is megsejtette, hogy ez volna rendén, ez volna az igazi élet.
Felsóhajtott, két hallgatag gyerekét megölelte erősen s valami imaféle
óhajtás kelt a szive mélyéről. Ha most igy mindnyájukat agyonütné egy
lesujtó villám, ó be jót tenne mindannyiukkal. Be sok szenvedéstől
mentené meg őket. Ki lát a jövőbe?
Egy bizonyos. Jó nem jöhet többet.
– Na. Helyre boci! Helyre!
Leültette mindenik gyereket a székére, ő maga is beült az asztal belső
oldalán a karos lócára. Az asszony már hónapok óta nem ült le az
asztalhoz, most idehozta a tányérát ő is.
Dani elmélázott. Hogy is volt az, hogy veszett ki ilyen nagyon az
életükből a boldogság? Ahányszor a családja meleg körét megérezte,
mindig valami sajátságos lankadtság vett erőt rajta. Örökös harcot,
lappangó, titkos küzdelmet érzett maga és a családi élet között. Olyan
ellentétet, amely sosem került szóba, de egy percre sem szünt meg. Ugy
rémlett neki, hogy a család a hinárnak, valami kényelmes, jóleső,
boldogitó hinárnak ezernyi szálával igyekszik őt körülfogni, lehuzni az
iszapba, a lágy, meleg latyakba, ahol heverni kell és hizni lassan
röfögve, mint a disznónak, mig eljön az idő, a disznóölés napja. És
benne valami érthetetlen törekvés dagadozott. Nem engedte magát, ki, ki
akart rohanni, szabadulni ebből a csudálatos zsirszagu kényelemből. Ha
szárnya van, bizonyosan régen elrepül világtalan világokig. És a
legnagyobb baja mégis az volt, hogy nem birt keményen tenni valamit. Nem
birt szakitani. Nem birta otthagyni ezt a kiállhatatlan asszonyt, a
gyerekeket, a házát, a földjeit, a vagyonát, a népek előtt való
tekintélyét s a biztos jövőt, ami ebből a mából ki fog itt fejlődni.
Utált mindent, más életet, magasabbat, merészebbet, tevékenyebbet
óhajtott, de nem birt neki vágni a semminek, hogy ujra kezdje a harcot
idegenben, ereje frisseségének megfogytával, ruganyos ábrándjainak sok
kipukkant hólyagját elveszitve. És élt s csak sorvadt, érezvén szomoru
legyávulását s érezvén erőinek pazarló elpárolgását. Hogy telnek ezek az
utálatos napok, gondolta számtalanszor magában és istenem, mit tudnék én
csinálni! csak alkalmam volna rá! Hozzáfogott kukoricát morzsolni s
óraszámra nézte, hogy peregnek ujjai alól, a kisszék kése alól a
kukoricaszemek. Ez vagyok én, – gondolta, – ez a kisszék, a mék itt áll
a sarokba egész éven át, csak rozsdásodik a szélibe vert penge. És
birná, hogy éjjel-nappal egész éven át, morzsolja a kukoricát. Uristen,
mennyit lehetne vele lehántani. Mennyi munkát tudnék én elvégezni!… De
csak telt ez a nap is, mint a többi s ő szomoruan, savanyuan számlálta
elveszett napját a többihez. Ha még a reménység sem volna meg, hogy
egyszer majd csak elhozza az idő magától a cselekvés idejét, amikor
kipótolhatja a hosszu tespedést, akkor igazán tönkrement volna magától,
megőrölte volna a szu belülről, mint az öreg hombárt, amelynek kidült az
oldala, hogy megtöltötték a lemorzsolt uj tengerivel.
És Erzsi, aki szintén reménykedett, hogy talán mégis jó az Isten s az
urát csak hozzátöri egyszer a családjához, ha kiforrta, kitombolta
magát, szomoruan látta, hogy mióta Dani az egész világtól elvadul, azóta
ugy jár-kél, mint akiben nincs lélek. Néha szinte szánni tudta ezt a
nagy erős embert, amint fejetlenül bolyongott a házában heteken át. Jól
tudta, hogy ő az oka, s nem egyszer számotvetett a lelkével, nem másként
kellene-e ő neki viselkednie az urával szemben? De Uristen, hogy? Ugy
hogy ő segitse tán elő az urának családon kivüli vágyait? Élt hát, abban
a meggyőződésben, hogy ugy sem tart már soká.
Mikor az ebédet megették, Dani hátraült s ejtőzött.
– No öcskös, – mondta a fiának, – megyünk estére.
– Hová édes apám? – szólt gyorsan, nagy bámész szemmel a fiu.
– A Zugba, nagyanyádékhoz. Megyünk mindnyájan. Beteg a nyanya. Megyünk
hozzá.
A feleségének szólott a kijelentés. Az asszony már egy éve nem volt a
napáéknél.
Erzsi nem szólt.
Ő már rég szeretett volna elmenni, de nem akart magában, s nem akarta
figyelmeztetni az urát. Nem akart megalázkodónak látszani.