Dani behajtott a nyitott kapun. A lovak megállottak s ő körülnézett a
kiskocsis után. A nagy udvar üres volt, senki sem szaladt a gazda, az
apa elébe. Daninak keserü nyál gyült a szájába.
Egy percig állt és várt, mielőtt lekászmálódott vón az ülésből. Olyan
nehezen mozdult most.
Nagy kacározást hallott az ól sarkán tul; a kis kocsis, suttyó legényke
a szomszédasszony lányával, az Irénnel havazkodik. Dani közönyös,
bosszus, érdeklődő szemmel nézett oda. A lány sovány, csirkehusu volt,
de fürge, harsonásan kacagó, s torka szakadtából sikoltozva tépázta a
fiut. Alig tizennégy esztendős gyereklány, a fiu se sokkal idősebb. Nagy
viháncolásuk közben észre sem vették Dani bácsit. A legényke havat
gyömöszkölt a lány nyakába és ez olyan pofonokat adott neki, amilyen egy
lánytól kitelik, kapkodó, karmoló, suta mozdulattal. A hangja, az édes,
üde, megcsikkanó sikkantása szivig hasitott.
Dani ahelyett, hogy leugrott volna a szekérről, még jobban behuzta magát
a gubába s tünődve nézte a gyerekeket.
Irigység harapott a szivébe, a májába.
És nem haraggal, de elkeseredéssel, kétségbeeséssel érezte meg, hogy
mennyire megvénült.
A minap egy csomó havat csapott ennek a lánynak a nyaka közé, de milyen
más volt az. Ő, a bácsi, tréfált a gyerekkel, aki játékosan, kissé
kacéran, de gyerekengedelmességgel türte s szaladt előle. Most bezzeg
tud a kisjérce a kiskakassal, mint maga párjával játszani.
A lány anyja ezelőtt 16–18 esztendővel épen ilyen gyermekpajtása volt
neki. Később, asszonykorában, szeretője.
Hát már csak ezek az ő párjai, a megvénült, kiszikkadt bordájuak, akik
jajgatnak ölelés közben, hogy fáj az oldaluk, hátuk, csontjuk?
Daninak iszonyu keserüség, az élet nagy keserüsége gyüremlett föl a
lelkében.
Hát elszaladt már előle az élet, a fiatalság. Hát százával nőnek
körülötte a lányok, s lesz idő, mikor egyiknek sem dobban meg a szive, a
kivánó szive, ha meglátja őt… Lesz idő?… Itt is van már!…
Hiszen ő olyan vén ember már, akit nem lehet magáért szeretni. Ajándékot
ád ő már a fiatal lányoknak, hogy azok erőszakot tegyenek az igazi
érzésükön.
És elnézte a két gyereket, akik olyan nagyon civakodtak, hogy alig
birtak elválni egymástól.
A másik házból kijött a lány anyja s nagyot kiáltott!
– Irén!
A lány ugrott és szaladt és még egyszer visszakacagott a fiu felé:
– Megájj büdös!
És csucsoritotta a száját s nagy huncut fekete szeme kacagott.
Az anyja megkapta a karját s megrázta, mint a gyereket szokás. Olyan
utálatos vén bestia volt igy a Dani szemében.
Elfordult tőle.
S a másik oldalon, a maga házából a felesége lépett ki a pitvarajtón. Az
arca fakó volt, gyürött, sápadt. Mintha örökké pincében lakna, még
hunyorit is a szemével a hóvilág miatt. A ruhája lóg, semmi melle,
teste, mint jól-rosszul összeálló darabok lógnak a karjai, lábszára. Ez
az a hires lány, a Takács Erzsi? aki után járt, akire vágyott? Mikor egy
este, késő őszszel, azt mondta, hogy de jó vón egy kis szilva, – ennek
vitt ő egy akkora ágat a gróf szilvásából, mint egy ház?…
Megmozdult, elfordult s ujra áttévedt a szeme a szomszéd udvarba, ahol
Irén frissen, üdén szaladt be a kutról egy csupor vizzel. Milyen könnyü
a bokája, mint az őzé; milyen formás, fejlő, mint a kihasadó bimbó.
Dani nagyot sóhajtott.