Jajjos nyögéssel eszmélt föl Erzsi. Összerázkódott, fájást, fájdalmat
érzett. Összeszoritotta a fogát, a szeme égett, a halántéka lüktetett.
Vállcsontja mintha el lett volna törve, gyomra fájt; a második gyermeke
óta örökös hátfájása volt s most mintha megszakadt volna benne valami.
A szeme majd kipattant üregéből, mig lábra állt. Odament a bölcsőhöz s
karjára vette kis babáját. Aztán fölrázta a fiát, aki betegen
nyöszörögve, ébren kuporgott az ágy végiben s most anyjának egy
kézmozdulatára engedelmesen mozdult, felült, leszállt.
Nem adtak semmi hangot. Az asszony a lélekzetét is szinte megakasztotta
kemény akaratával, karon ülő csemetéje aludt, a másik meg kisérteteket
látott s lábujjhegyen járt.
Ki, ki innen. Minél előbb.
A csikordulás, amint ajtót nyitottak, beléjük hasitott. Mintha rájuk
orditott volna az ajtó s ijedten, rettenve, sikoltva kérdi meg, mit
akarnak. Erzsi nem merte betenni, nyitva hagyta, hogy ujra hangját ne
hallja. Még igy is sokáig ott hasitott a fülében, háta gerincében, az
ajtósarok félelmes, siró hangja. Szeretett volna visszanézni rá a
sötétben, de nem mert. Reszkető kézzel tapogatott a külső ajtó kilincse
után. Nem volt bezárva s örült neki, hogy könnyen nyilt.
Végig az udvaron! Mezitlába alatt hűvösen, nedvesen engedett a por;
kicsinyét ölében puhán tartotta, fia apró léptekkel szaladt a nyomán és
egy szál szoknyájába kapaszkodott. A jó, világos, csillagos nyári
éjszakában a boldogtalanok.
Isten szeme tisztán látta minden lépésüket.
Reszketése elmult, egy érzésbe fult egész valósága: rohanni, rohanni a
megszabadulás felé.
Átok üldi, áldás várja őket. Minden lépés elszakitja őket a
nyomoruságból és közelebb ragadja a boldog üdvösségbe. Minden léptével
mintha visszafelé szaladna a jelen gyötrelmeiből, a mult örömei közé. Ez
a kinos éjjeli futás őt, a szerencsétlen asszonyt ujra gondtalan
gyermekkorába juttatja vissza. Átok a házon, honnan távozik, áldás ahová
megy. Átok a kinos, keserü nagyemberi életére, áldás az öntudatlan
gyermekkorra. Egy lépés, tiz, száz lépés még s örökre elfeledheti azt a
sok rosszat ami vele történt. Nem lesz már egyéb semmi, csak megint
ujralett gyermeki kora. Ölében viszi, lágyan mint az élet harmatát,
csöpp kicsi magvát. Gyermek lesz vele, velük, köztük, három kis
megfáradott gyermeket visz haza. Apjának, anyjának ölébe.
Gazdag szeretettel néz előre a házuk felé. Ugy felzsonganak, rajjal
rebbennek föl benne az érzések. Mintha messze utról, idegenből, esőből,
fagyból, szidalomból, sárból s utálságból rohanna ki, mig hazafelé
szalad. Sirni megyen haza a szülei házba, kisirni magát. Még nem is
tudja, mi lesz, nem gondol külön apjára, külön anyjára, csak arra, hogy
jó otthon, még a kuckó is jó, meleg, bizalmas, az ajtósarkában is jó
sirni, a törülköző mögé takart gyerekarccal zokogni. És egy-gyereknek
érzi magát a két kicsinyével és szalad a porban, amely puha, nehezen
szálló nedves lepellel borul meztelen lába fejére.
Fáj a szive.
Ámulva néz utána egy férfi a tanitó keritése mögül. Takács Gyuri. Mintha
kisértetet látna, ugy nézi. Megrémült tőle, földbe gyökerezik a lába s
nem bir hangot adni. Akkor érez megkönnyebbülést; mikor az asszony betér
egy kapun. Az apja kapuján. Sokáig áll még a keritésnél, végre megfordul
s bemegy a házba, ahol a késő éjjelen folyik a kártya. Hárman vannak, a
tanitó, egy szomszéd falubeli félparaszt-félur, meg Takács Gyuri.
Jeges hidegség fut végig az Erzsi gerincén, mikor ujja hegye az
ablaküveghez ér s a hüvös sima lapot megkoccantja.
A szobában rögtön megmozdul valaki.
Szikrázik egy szál gyufa s meggyujtják a mécsest. Aztán szapora
léptekkel kisiet az ajtóba az anya. Álmélkodva nézi a holdvilágos
tornácon a lányát.
– Itt vagyok édes anyám, – suttogja Erzsi.
– Vajon aztán miért?
– Engedjen be.
Megáll az anya, mintha utját állaná, de Erzsi gyorsan, furakodva megy
befelé s maga után vonja a fiát. Az anyja tétovázva beteszi a külső
ajtót, egyet gondol, be is riglizi, aztán utána megy a szobába.
Már az ura is fenn van, ott ül az ágya szélén s meghökkent
csodálkozással nézi a lányát.
– Mi a bajod? – mondta az anyja.
– Meghalok édes anyám! – mondja fájó arccal Erzsi s nem tud sirva
fakadni, mert érzékeny szive az apja arcán épen úgy a rosszaló bámulást
fedezi föl, mint az anyjáén.
Eddig nem is gondolt magára, de most, hogy leteszi a babáját a falócára
a párnák tetejébe, ugy érzi, szétszakad a teste. Amint kiegyenesedett, a
háta iszonyuan fájni kezdett, a fejét végig simitotta s két nagy
daganatot érzett meg, egyet a homlokán, másikat a hajban, a feje
tetején. A karját nem birta emelni, majd letört. És amit a lelki részvét
híjja elfojtott, kiszakadt belőle a zokogás a testi fájdalomtól. Oly
keservesen és gyötrelmesen, mintha a rettentő feszültség egy elfojtott
lyukon bugyogna ki rémes erőlködéssel.
Apja, anyja álmélkodva nézték sokáig. Nem szóltak, egymásra sem néztek,
mint a szeretetlen pároknál szokás, csak magukban gondolták el a
gondolatukat.
Mikor jól kisirta magát Erzsi, s lecsendesedett, megszólalt közönyös
hangon az anyja.
– Na hát mi baj van?
Erzsi kedvtelenül s restelkedve vállat vont. Lehült a vére.
– Mi? Micsoda? – kérdezte élesen az anyja.
– Semmi, – mondta Erzsi s sirós ajkai megrándultak a belső fájdalomtól.
Az apja csak nézte, nézte őt, fáradtan, fásultan, szomoruan.
– Jajhaj! – sóhajtott az anya és kövér, meztelen karjait végigtapogatta
keresztben a tenyereivel. – Igazad van jányom, minden férfi disznó,
kutya. Galád, becstelen.
Erzsinek összerándult a szemöldöke, egész arca. Igen-igen rosszul kezdte
érezni magát. Nem otthon van, hanem idegenben, még az idegennél is
rosszabb helyen.
– Azt hiszed, nem tudom mi a bajod? – folytatta az anyja s egyre gyurta
hájas kövér felső karjait. – Igazad van jányom. Elég mán két gyerek.
Egye meg a fene a marha férfiakat.
Erzsi ijedten rápillantott az anyjára, aztán lesütötte a szemét.
Ökröndözés buffant fel a torkán, hányás ingerelte. S majd elsülyedt a
szégyentől.
– Azt hiszed engem nem vert el apád? – folytatta az asszony kicsinylő
szájrántással. Amint a mély kivágásu, ingvállban összeszoritott
karjaival feltolta hatalmas melleit, fehér bőre fiatalos ruganyossággal
dagadt. Egész teste megőrizte asszonyi szépségeit, csak az arca volt
öreg, mély, sötét ráncos, sürü barázdák eredtek szemei körül, s oly
gyürött és petyhüdt volt barna arca, mint a szerelmi izgalom csatatere.
De a teste kemény volt, hogy a bolhát meg lehetett volna pattantani a
bőrén s meglátszott friss, temperamentumos mozgásán, hogy ma sem ijedne
meg hét férfitől.
– Ajajh, de még hányszor elvert, – mondta tovább. – De mit csináljak?
Mégis mindig az lett, amit én akartam. Először én is hazaszaladtam az
anyámhoz, de nekem olyan anyám volt, hogy be se eresztett az ajtón,
haha, „lódulj innen, azt mondja. Ott az urad, nem bánom, ha tizenkettőbe
hasit se“. Az én anyám az asszony vót! Hajajh.
Derülten, vidáman nézett maga elé. Csak saját magának beszélt. Az urának
nem, hét számra nem szoktak ők szót váltani. A lányának sem beszélt,
attól is egész világ választotta el. De ő azért egész jól megvolt
magában s ha idegen ember került közelébe, mindig olyan friss,
talpraesett és kellemes volt, hogy az egész világ az „aranyos
Takácsnénak“ hivta. Senki sem értette a vén szamár „tövigszárazt“, hogy
nem tud meglenni evvel a szép és kedves feleségével?
A száraz paraszt, aki fekete csontjaival, mogorva arccal ült az ágya
szélén s komoly, barna szemével hosszan elnézte a lányát, köpött. Oda
pillantott a feleségére s utálattal látta, hogy vakarózik, hogy
tapogatja magát, hogy nyujtózik, tekergeti szemtelenül a derekát.
– Csak még egyszer vinne el a fene innen, – gondolta magában, – az én
ajtómon se jönnél be többet!
Azzal tovább szítta egy rossz fogát s hallgatott.
Mindhárman elhallgattak. A kis fiu ott kuporgott az anyja mellett s
álmosan meresztgette nagy szemeit szegényke.
Kietlen csönd volt.
– Most mit akarsz? – kérdezte az anya.
Erzsi kinosan vállat vont.
Mit akar? Ő? Istenem, hát mit akarhat? Ha halált lehetne idézni a saját
fejére, azt akarná. Maga mellett érzi a csecsemőjét, másik oldalon
meg-megroggyanó térdü kis fiát, kezével védően vonzza őket magához s
ellenségesen áll szemben az idegen két lénynyel, aki szemben van itt
vele. Tisztán, teljesen érzi, hogy az anyjával nem virradhat meg egy
fedél alatt s hogy az apja senki az ő számára, erejefogyott vén ember,
aki konok közönyösségbe fojtja bánatát. És még ő néz szánakozva,
résztvevően az öreg ember felé, akit az élet ugy lebirt, ugy semmivé
aszalt.
Körüljártatta a szemét a házon. Az éjszakai ágyvetés miatt rendetlenség
volt a szobában. Ő roppant gondosan, pontosan rak helyére mindent, az
anyja oly gondatlanul, felületesen, haszontalanul dob ide is egy párnát,
oda is. Minden széken ruha, ágytakaró, egyik csizmája a szoba közepén, a
másik az ágy alatt, mindenik piszkos, sáros, pedig hetek óta nincs eső.
Az asztalon ott az ételmaradékos tányér, piszkos villa, kés, kanál,
felborult sótartó. Falon félrebillent a légyköpte tükör; az asztal
fölött függő lámpát tavasz óta nem tisztitották, az üveget
alólról-felülről kitörülte valaha olyan darabon, ameddig az ujja beért,
a többi része fekete füstös…
Jajaj. Itt élni! Lehet-e itt élni? Semmi sem változott, minden ugy van,
mint régen.
– Az isten áldja meg a dolgodat, – mondta az anyja, – ilyen semmiségért
felverni az embert a legédesebb álmából. No, hát az olyan nagy baj?
Minek van eszed, ha nem azért, hogy élj vele. Na. – És ásitott. – Hát
pedig a te uraddal ki lehetne jönni! Kevés asszonynak van olyan ura.
Erzsi fölállott. Szédülést érzett. Minden lelki rongy, minden erkölcsi
piszok bűzzé vált, orrába szállt, ami az anyját és az urát egy dézsában
boritotta előtte. És neki, neki kell megérnie, hogy ez az asszony ő
előtte védje, neki, az ő számára, az urát!
Undor, halálos undor.
Tévedezve, szédelegve néz körül. Élet ez? Élet? Hát Uristen, mi jön még?
Honnan jön ennyi, ennyi csapás?! Mi van még hátra? Van, még mindig van
valami? Isten látja a lelkét, olyan kevés kell neki; sem étel, sem ital,
sem gazdagság, sem egészség nem kell neki. Olyan kis helyen meg tudna
élni, olyan szegénységben, olyan undok nyavalyákban, amilyen csak elért
valaha valakit, ha becsület! ha szívbeli tisztaság! ha erkölcsi egészség
volna körülötte! Mivel érdemelte ki az égtől ezt a szomoru sorsot,
minden bajok legszomorubbját, ami özönnel hull rá.
Az anya közelebb lépett hozzá s a fülébe suttogta:
– Osztán nem kell olyan nagyon megijedni. Hát mért nem szólsz nekem? Én
tizenegy gyereket hajtottam el!…
Irtózatos utálat vonaglik az Erzsi arcán.
– Ooáh! – orditja, üvölti az utálattól s mint a tébolyodott bámul üveges
szemmel az anyja képébe.
Aztán magához tér és reszkető kézzel kapja ölbe kicsinyét; mint a
farkasnőstény ragadja meg másik szegény kölykét s ki innen! Ki amig rá
nem szakad a ház. Ki, amig meg nem fojtja ez a rothadt levegő.
Ki, ki, kirohan. Az anya kitárogatja két keze szárát s ugy csodálkozik,
az apja törött, rongy teste kimered, ugy néz utána, de nem kél fel, nem
szólal meg. Erzsi az ajtóból még visszapillant rá s meglátja a
vigasztalan tehetetlenség gyászát kiülve az apja arcán s megtorpad e
képtől. És rögtön megérzi, hogy ezzé fog válni ő is. Igy jár, akit
megtőr az élet!
És most hová?
Bezáródott mögötte ez az ajtó is: a szülei házé!
Örökre.
Ujra kint van az utcán. A semmiben. A rettenetes világürességben.
És most hova.
Tévetegül, roskadozva viszi a lába vissza, arra, ahonnan jött. S oly
gyorsan száll alá lelki feszültsége, mintha legombolyitják a kifeszitett
kötelet. Már alig bir lépni, alig birja cipelni gyerekét.
– Meg fogok halni, – mondja magában – elevenen fogok meghalni, mint az
apám. Az erős, a szent, az igazi emberapám. Ha az idáig jutott, én még
lejebb, Le, le, le, le. Földig, föld alá. Leroskadok. Kereszt alatt,
mint a Krisztus. Óh édes Jézus. Óh megváltó Jézus. Óh szenvedő Jézus. Óh
adj erőt bünös lányodnak Jézusom. Válts meg uram Jézus…
Mig az imás szókat suttogta, egyre erősebb és nyugodtabb lett önérzése.
Mint az áldozati bárány, tisztába jövén sorsával, kész volt elviselni
azt. Megszakadt valami a lelkében. Az életvágy szakadt meg. Most már
csak a szomoruságra vágyódott a lelke. S örült, érezve, hogy inai
aligség birják, örült, hogy testi szenvedés sulyosbitja lelki baját.
Félt, hogy enélkül nem is birná ki amazt. Ha karjait kiszakadóban nem
érezné, ha háta, válla, bordái a beszakadás fájását nem sajognák, nem
birna most ily rettenetes megnyugvással vágyni a lelki szenvedésre, a
megaláztatásra, az ostorozásra, a mártiromságra.
Már készen volt a lelke halálnak halálára.
Egyszerre csak erős, de fojtott s ijesztően ijedt hang kiáltott rá, hogy
majd összerogyott tőle.
– Erzsus!
Erzsi megállott s remegve ölelte magához nyugtalanul alvó babáját. A
másik percben mögötte volt Takács Gyuri.
– Már az elébb is láttam, mikor erre szaladtál, – mi baj van? Mi? Nem
birtam nyugodni, valami kihuzott… Vártalak.
Erzsi halottfakó arccal meredt rá s nem tudott szólani.
– Mi? No mi baj no.
Az asszony megingatta a fejét s el akart szaladni.
– Állj meg… s megkapta a karját.
Erzsi sikoltani akart, de a torkán nem jött ki a hang. Iszonyu fájást
érzett összetörött testében s megállott remegve, mint a kihajszolt
paripa.
– Beszélj az isten áldjon meg, ne bolondits meg, – könyörgött rekedt,
hergő hangon Gyuri. – Igy csak nem eresztelek el. Szólj hát.
– Hagyj el, – mondta gyors, fuldokló hangon Erzsi.
– Nem én, mig nem beszélsz. Bajod van ugy-e.
Az asszony intett.
– Az uraddal… Tudom én! Nekem akarsz hazudni. Hazudj annak, aki nem
szeret. Az uradnak, ne nekem.
Az asszonynak türhetetlen volt a férfi sok beszéde. Ez maga is
megérezte.
– Megvert!?
Erzsi meredt arccal bámult.
– Haza szaladtál!… Az anyád kiszekirozott! Az apád, – eh, az mit tegyen?
Elkergesse a lányáért a feleségit?
Erzsi rémülten hallotta mindezt.
– Most mit csinálsz?
Hallgattak s egymásra néztek ijedt, kimeredt szemekkel. Mindenik attól
félt, hogy a másik kitalálja a gondolatát.
– Erzsi!
Az asszony gyülölködően rántotta össze a szemét a teli bizalmu hangra.
– Szereted még az uradat?
Erzsi dacosan, lenézően rántotta el magát.
– Szereted?
Hogy az asszony nem felelt, ujra kezdte:
– Megcsalt: kutya. Megvert: nyomorult. Elhagyott menni: utolsó szemét!…
Szereted?
Semmi szó.
– Visszamégy hozzá? Elfelejted neki? Hogy holnap ujra kezdje?
Erzsi összeszoritotta a fogát s kimeredt a szeme.
– Szereted?
– Mi közöd hozzá! – sziszegte az asszony.
A férfi, aki azt hitte már győzött, visszahőkölt.
– Mi közöm? Ó te istenadta! Nekem mi közöm? Jaj te boldogtalan!…
Szeretlek. Az a közöm.
– Akkor hagyj békén.
– Hát elment az eszed! Hogy hagyjalak! Gyerek vagy te, hogy beszéljek
veled! Éccaka van! Senkise lát!… Hej a kutyaistenit! – orditott fel
hirtelen hörögve, hogy végigbugott a falun.
Erzsiben megállott a szivdobogás.
– Hallgass! – szólott erősen.
– Gyere hozzám! Megvédelek az egész világtól!
– Soha!
– Gyere…
– Soha! – kiáltott rá az asszony teljes erejéből.
A férfi megbénult ettől a kiáltástól, amelyben benne volt az örökös,
teljes elutasitás. Lelankadt a karja s egyszerüen engedte, hogy az
asszony elmenjen. Látta, hogy siet előre az utcán, a porban
meg-megcsukló inakkal s hogy huzza magával az álmosan, már szinte
önkivületben tipegő kis fiát. Iszonyatos keserüség lepte meg a szivét.
Csikoritott egyet a fogán majd beletört mind, azzal sarkon fordult s
ment vissza, kártyázni.
És Erzsi szaladt előre, maga sem tudta, hogy miért, hova. Szaladt a
vérpadra. Szaladt a halálba, a máglyára. Rohant erényével szenvedni s
kinjaival vezekelni az apjáért, anyjáért, magáért, a gyermekeiért, ezért
a bünös világért, amely tele van rosszasággal, bünnel, átokkal. Mert
csak annyit érzett, hogy neki kell jóvá tenni, amit más vétett; csak
annyira vágyott most, hogy a tisztaság lilioma maradjon ő s áhitozott
száz kisértés után, hogy bizonyságot tegyen erényiről, áhitozott ezer
kin után, hogy próbáját adja állhatatosságának.
– Óh Uram Jézus, Szüz Mária anyám! Mi az én szenvedésem a tietekhez!
Könyörögj érettem…
Meg volt gyalázva, porig alázva. Soha föl nem éberedik tönkregyávult
lelke, soha nem érzi többet magát asszonynak, embernek, isten büszke
valakijének, áldozati bárány! megöldösött lény, mindeneknek utolsója.
Igy ment be a házba, az ura házába. Megtérve a Kálvária hét kőképe elől
maga is kész volt keresztre feküdni.
Az urát ugy találta, ahogy ott hagyta. Végignyujtózva az ágyon, ébren.
Dani szégyenülten látta, hogy megtért az asszony. Ő is kitalálta, mi az
oka: otthon még keserübb gyalázat érte, mint itt… És ökölbe csapódott
minden ujja, szerette volna szétdulni a vének házát s az üszkei közé
dobni őket, amiért az ő feleségével igy bántak! Már pedig ő maga is
egészen belegyőződött, belenyugodott, hogy elválik tőle az asszony. Jobb
is igy, mondta magában. Hiába, ha nem összevalók, az isten se párositja
már össze őket. Utálta magát, az életét s keserü szájizzel vetette meg
magát, amért egy asszonynak nem tud bálványa lenni.
De most mi lesz?
Erzsi egy szó nélkül fektette le a meggyötört kicsinyeket. Még jó
szerencse, hogy olyan egészségesek. A parányit a bölcsőbe fektette, a
másikat a maga ágyára, felfelé fejjel a nagy párnára, ő maga pedig eléje
térdelt és imádkozott.
Dani el-elszunditott, de untalan fölébredt. Erzsi egy percre sem érzett
álmosságot. Pedig gondolkozni sem tudott, csak mondta magában a
litániát: