Kegyetlen nagy öröm fogta el Danit, mikor látta a grófnő
szineváltozását. Gőgös érzéssel nem sajnálta, nem szánta volna, ha
rögtön ledobban is. A melle feszült, a szeme szikrázott, az arca
állatias, vad megelégültségtől fénylett. Igy kell! Ez az, amire vágyott.
Sarka alatt gázolni az asszonyt! Mi neki egy asszonyi állat, ha grófnő
is! Asszony! Semmi! Kirepül belőle a lélek, ha az igazi férfi jól a
szemébe néz. Hát még ha megfogná. Összekapja az ujjait s érzi bennük az
erőt, a kivánságot; hogy le tudná róla tépni egy rántással a ruhát!…
Mikor a lépcsőházból kilépett a szabadba, valaki a nevét suttogta.
– Dani!
Visszapillantott félszemmel. Bora volt. Az ajtófélfához támaszkodva, azt
átölelve, belekapaszkodva, a pillantásával repült utána Turi Daninak.
A szép paraszt félszájaszögletibe egy kis mosoly rezdült meg. Tetszett
neki, hogy volt valaki a maga népéből, ha csak egy semmi jány is, aki
ott volt, látta a győzelmét.
Azzal ügyet sem vetett többet rá, elment.
Bora pedig ugy ölelte az ajtót, mintha vissza akarná tartani magát testi
kötelékekkel, hogy a lelki vágy, a kivánság utána ne röpitse a
mágnesének.
A kapu előtt, az utcán megállott a paraszt, jobbra menjen-e, vagy balra;
be a faluba, haza, vagy ki a mezőre.
Egy percnyi öntudatlan habozás után, erősen megfordult, ki a mezőnek.
Sulyos és mégis szinte szökellő lépésekkel haladt a porban. Majd letért
a mezei ut szélére, tul a begyöpösödött árkon s a kiszáradt pocsétákat
kerülgető gyaloguton haladt előre. Egyszer aztán befordult a poros
utilapuk és szikkadt száru garádicskórók közt siető utról egy
mesgyeösvényen a kukoricások és buzatáblák közé. Elmaradt mögötte az ut
poros levegője, friss szél csapott az arcába, démutkák és kakukfüvek
illata vette körül s a kukorica fejlődő levele zsibongó sustorgással
zajlott körülötte. Lecsipett egy hatalmas cickóróról egy szem ragyogó
sárga virágot s balra kanyarodott a nap elől, amely már lent volt a
vetések fölött s vörösödő arccal bámult utána.
Jól esett neki, hogy kijárhatja magát az isten szabad földjén. S csak
ugy süvöltött belőle a kieresztett energia, mint a gépből a gőz, szinte
fütyölt. Egy jó félórai kemény dobogás után csöndesedett,
megereszkedett, rendes tempót vett föl. Közeledett a maga földjéhez,
ahol ma állottak a buzába az aratók.
Jó kedvvel fogadták.
Vidáman köszönt vissza nekik; letört egy kalászt, szétdörzsölte a
markában, kifujta a pelyvát s örült, mikor látta a szép, piros, érett
szemeket. Csak ugy dagadt mindenik a kövérségtől, sehol egy aszott szem;
nem is ártott hát annyira a mult hetek esője, hősége, mint féltek tőle.
Mária anyánk, az istenanya képe ott mosolygott minden szem boldogabbik
végén.
– Hát mi lesz, gazduram! – kiáltotta egy legény és sunyin odaintett a
másiknak.
Dani értette a szót. A szegény ember szavát, aki alattomos formában
szüntelen ott kerülgeti az isten kegyeltjeit ingyen ajándékért.
– Áldomás lesz, Péter, áldomás! – felelt.
– Akkor jó, – lélekzett fel mindenki.
Éppen végére értek a rendnek és sorban kiállottak kaszát fenni.
– Hát emberek, asszonyok, fattyak, jányok, ki fáradt?
Ugyan ki volna az, szent aratás első napján?
– Ki lát máma holdvilágon aratni?
Mindenki.
– Na hát akkor Péter, accide a kaszádat, ülj fel a lógósra, oszt ott a
pájinkás csobojó, ugorj haza, hozd tele. Addig innen haza nem megyünk,
míg le nem szedjük ezt a kis táblát.
Végig mutatott a hatalmas buzatáblán. Mindenki örült neki. Jól esik
dolgozni, ha a gazda vezet. Kivált ha Turi Dani ez a gazda.
Dani végigfuttatta szemét a kasza élin.
– Jó kaszád van.
– Mer jó kézbe jár!…
Dani intett rá, elismerően.
A legény már fenn ült a lovon, mögötte a pálinkának való hordócska,
onnan szólt le még egyszer.
– Másnak nem is adnám a kezibe: isten az atyám!
– Hozd ki az enyimet is! – kiáltott utána Dani, – oszt mond meg
asszonyodnak…
– Mit?
– Sose mongy semmit!… No jányok, hát csak gyúccsatok rá arra a nótára.
Egy derék marokkötő lány a szemébe nevetett s nem kérette magát, magas
sikító hangon rázendített:
Nem vótam én addig beteg,
Mig téged nem szerettelek,
Azóta vagyok halálos,
Véled nem lehetek páros.
– Fenét! – mondta a nótára Dani. – Ha abba akarsz belehalni, hétszer
kell vizbefojtani, mint a macskát.
– Maga beszélhet, – mondta a nótás lány és letette az öléből a kévekötő
guzscsomót. – Könnyü magának. Mindig csak olyanokkal vót dóga…
– Milyenekkel, te?
– Akik veszkődtek magáér.
Dani átkapta a lányt derékon.
– Hát te nem veszkődsz értem?
– Én? Haggyon békén, jobb lesz.
Dulakodtak. A férfin látszott, hogy nem sokat törődik a lánnyal, csak
nyomorgatja. Ugy is végződött az egész, sután, a lány kibujt a keze
közül, bár maga se akarta s ő eleresztette, mert más valami jutott az
eszébe. A fénkővel néhányszor végigszaladt a kasza élén, azzal előre
ment és rendbe állott. Az emberek sorra következtek utána. Mögötte egy
ludnyaku, vörös arcu, szótlan, sovány ember jött, aztán egy másik
savanyu paraszt, majd az a kis görbe vén ember, aki a minap reggel
leckéztette, s igy tovább, nyolcan.
Dani boldog érzéssel eresztette ki a kaszát. Pompásan suhant az s egy
nyisszanással leszelte a mereven elébe bókoló kalászsort. Kemény
férfikarja jól érezte a munka erejét s hamar lefoglalta minden
gondolatát a kasza. Válogatva, minden göringyet mellőzve, felverődött
bodzahajtást, tüskerózsa gazzát kikerülve, művészi biztossággal s gépi
taktussal haladt előre a renden. Valamivel gyorsabb volt a tempója, mint
a többieknek, ugy hogy messze haladt s a ludnyaku paraszt megerőltette
magát, hogy nyomába érjen. Szaporán és ügyesen járt sarkában a kévekötő
lány, csöndesen dudolva a nótákat, melyeket a többiek éles hangon
daloltak. Senki sem gondolt egy igére sem a nóták értelméből, csak
fujták, ahogy jött, egymás után. Édeses illata volt a nótának, mint a
lekaszált buza torzsája közt a sarjadó kakukfűnek.
Dani csak haladt, haladt előre, suhogott a kaszája, s oly gyorsan aratta
a búzaszárat, mint feje a gondolatot. A gyorsan beálló alkonyatban
erősen elmaradtak mögötte a többiek.
– No isten álgya, gazduram! – kurjantott valaki utána. – Mán mi nem
érjük utól, ha igy befogott!
Dani elmosolyodott s hozzáfogott kaszát fenni. A többiek is sorba
kiállottak és nyolc kasza csisszenő-nyisszenő csengése messze
hallatszott a síkon. Aratók mentek hazafelé a tábla tulsó végén szaladó
uton, s bekiáltottak egy-egy szót a sürüsödő esti levegőn át.
– Hónap is nap lesz!
– Aki megéri! – feleseltek vissza innen.
– Jó gazdátok van, egy napból kettőt csinál.
– Jaj bizony Turi Dani az ű neve!
Nevettek. Becsületesen, jókedvvel, vidáman, semmiségen.
A hazamenő munkások elhaladtak, a vállukon lengő kasza még idecsillant,
a lányok gereblyéje az égre rajzolódott, aztán mindnyájan beolvadtak a
szomszéd kukoricatábla sűrüjébe.
Ujra megharsant a kasza és Dani nemsokára kiért a föld végére. Egy
percig gondolkozott, bevárja-e a többieket, aztán rápillantott a gyors
munkában kipirult kévekötő lányra, aki fölegyenesedett s tüzes szemekkel
nézett rá, mintha mondta volna:
– E jó kis hajtás vót.
Aztán gyorsan elszánta magát és kilépte az uj rendben a maga helyét,
azzal nekieredt. Jó széles rendet fogott, hogy a buzának legyen hova
dülni, a lánynak helye dolgozni, s ugy haladt előre, mint az árnyék.
Mintha szárnyat kapott volna a kaszája, sulyja se lett volna, magától
suhogott, csak lépni kellett a nyomán. Fürj szava seritett a buza közt,
élesszavu tücskök cirpeltek, s fenn az égen egy csoport vad lud
krugatott. Az aratók, akik most értek a maguk rendjének végére, nagy
ujjongással kurjogattak az égi madarak után, majd legények, lányok
csintalanul egymásba csiptek s nyáréji viháncolás csatározott. Dani
kinyitotta mind a két fülét, úgy szelte a hangot, orrával az illatot,
szemével a violasötét égalját, a sürün hunyorgó csillagokat s a tele
képpel mosolygó holdat futotta körül. Melege volt, a mellényt is lelökte
magáról, karján feljebb tűrte az ingujjat s a teste kövér párát
bocsátott. A lány halkan duruzsolt mögötte egy nótát. Már elfogyott a
kévekötő gyékénye, ideje nem volt buzaszárból ujat tekerni, hát csak
kévébe fogta a lekaszált vetést, majd felkötik holnap. Igy is alig győz
együtt tartani a gazdával.
Nemsokára megjött Péter is a lovon. Hozott pálinkát bőven, meg kenyeret,
szalonnát, száraz kolbászt, száraz oldalast. Ellátta a gazdasszonya
bőven, legyen elesége a népnek az éjjeli munkához. Nagy riadallal
fogadták, s rögtön neki is ültek a jó vacsorának. Csak a gazda nem
hederitett rájuk. Sem étel, sem ital nem kellett neki.
– Erigy Julcsa te is, enni.
– Minek?
– Ha éhes vagy.
– Ha nem vagyok!
– Mér ne vónál?
– Maga mellett?
– Én nem lakatlak jól!
– Óh!… dünnyögött csendesen felvihogva Julcsa.
– Gyere hé! – kiáltottak neki csintalanul a vacsorálók is. – Kolbászt
kapsz!
– Nem kell nékem, – mondta a lány és csendesen hozzátette, – még ha
gazduram adná!… Dani gyorsan odapillantott. Közvetlen mellette állott a
lány; nagy, erős, vaskos lány; kemény inge csak ugy duzzadt, erős
karjait széttárva eresztette le, feltürt szoknyája terjedelmessé tette
csipőben, s az arca tüzelt, még igy holdvilágon is szinte sütött. És a
homály leple alatt olyan nyiltan, durván, szemérmetlenül kinálta oda
magát a buza közt, hogy csak egy ujjal kellett volna hozzányulni…
És Daniban, először életében undorodó düh ingerült fel s szeretett volna
belerugni.
De csak elfordult, nem szólt, kieresztette a kaszát s oly gyorsan
kezdett dolgozni, mintha menekülni akarna az üldözőjétől. Egy ideig
valóságos verseny volt, ami köztük kifejlődött. Ki bir több munkát, a
kaszás-e vagy a kéverakó lány. Két renden haladtak végig s Dani dühösen
érezte a sarkában a lány lihegését.
– Vigyázz! – fakadt ki végre, – ugy dógozz, hogy én mezgerelek utánad
hónap.
– Én utánam lehet!
Dani dühösen hitte el neki, hogy jól végzi a munkáját s tovább kaszált.
Egyre nőtt a haragja. Szidta magát a lustaságaért. Szidta a kaszáját.
Eszébe jutott, hogy nem a maga jószágával dolgozik. Át is rikoltott nagy
hangon a többiekhez, akik a vacsora után most készülődtek fel, hogy
munkába álljanak.
– Péter! Hun az én kaszám?
– Itt van-e!
– Hozd hát ide…
Lihegve várta be, mig a legény, aki áttört a buzán, elhozta a kaszát s
visszaadta neki a másikat.
A legény megnézte a szerszámát.
– Ejnye gazduram! fakadt ki. – Mi az áldást csinált evvel a kaszával?
– Kaszáltam vele.
– Beretválkozni lehetett vón evvel, mikor odaadtam, no nem jó mán a
vasas zsidónak se. Énnye. Isz e nem kasza mán, ha fürész…
A legény kétségbeesve hagyta ott a gazdáját s reggelig mohogott az agyon
csorbult kaszáján. Dani meg ujra neki állott s a pompás kaszával ugy
haladt előre, mint az álom. Vidáman, örömmel érezte, hogy a leány
elmarad mögötte. Minden suhintással tért nyert s szabadult a nőstény
izgató, undoritó közeléből.
Eszébe jutott a grófnő. Ujra elismételt magában minden pillanatot, amit
előtte töltött. Kirepült a gondolata, mint fészkiről a sas és nőtt,
dagadt benne az érzés.
Uj rendet kezdett ismét. Már nem vágtatott annyira, lendülettel,
könnyen, de szinte szórakozottan haladt. Vaditotta a szivét, birizgelte
érzéseit a nyári éjszaka, az illatos meleg, a buzatábla termékeny szaga,
a madarak, bogarak zenéje, a távoli tóból idezengő békariongás és
meg-megállott, behunyt szemmel szivta be a buja levegőt, térde
meg-megroggyant és egyet-egyet nyujtózott, hogy pattant a csontja
kötése. S ezalatt beérte a lány, amely ugy rohant utána, vakon, vadul,
lihegve.
Már nem is bánta a gazda. Megállott, visszafordult s kaszáját leeresztve
sarkára, várta.
Mikor az utolsó kévét is egyberakta a lány, még guzst csavart az ép
buzaszárakból s szabályosan átkötötte. Akkor felállt. Szembenézett a
férfival, aki egy tenyérnyire volt tőle.
És Dani átkapta félkarral, vad kegyetlenül átölelte, levágta a kéve
buzára. Csókkal, mindkettőjüknek irtózatosan kéjes csókkal törte agyon.
Mikor magához tért, fölemelte a fejét s ködkönnyes szemmel körülnézett.
Meghült benne a vér s mint kigyó elől kapta vissza szemét. Egy
hajszálnyira állott a kasza hegye a szemétől. Az Isten őrizte meg, hogy
régen keresztül nem szaladt rajta.
Kijózanódott, megjuházott, felállt. A lány ott hevert a földön. Erőt
vett magán, ujra dolgozni próbált. Madárcsipogást hallott, lehajolt,
figyelt s látta, hogy fürjfészek van előtte. Egy kaszavágás már
szétszelte volna a fészket. Megesett a szive, megszánta a boldogtalan
kis családot. Kapta magát, gondosan körülkaszálta a szent helyet, aztán
nagyot lélekzett. Nem volt többé semmi ize a munkához.
Hirtelen elhatározással vállra vetette a kaszát s vissza, lement a
szekérutra.
Hazafelé indult.
Vissza sem nézett, oda sem pillantott a lányra, aki ott feküdt rendetlen
ruhával a kévén, mint egy szétmállott élet.
Lehaladt az uton s nemsokára elmaradt mögötte az aratócsoport friss
zaja. Csak a kifogyhatatlan nóta kisérte messzire. Harmat kezdett
gyöngyözni a fűben s Dani csöndesen tiporta a lucskos pástot
csizmájával. Vállán himbálózott a kasza s ő álmatagon ment, ment a falu
felé.
A békés, csöndes éjszakán lazára szállottak idegei s meseszépen
káprázott szemébe a grófnő képe. Lelankasztotta fejét, mint a napszurta
virág s elsóhajtotta: Hej ha ezt megölelném csak egyszer!
Be lágyan, be puhán, be máskép tudná, mint ahogy asszonyt szokott
ölelni. Olyan érezhetetlenül, alig birizgelné a szinét, olyan könnyen,
alig emelintené meg a sulyját. Tenyere bőrében, ujjai hegyén zsenge
zsibongást érez. Megérzi az éjszakai szellőt s keményre borzolódik tőle
kezén, karján a sok apró szőrtüsök. Szinte felolvad acélos izmainak
kemény felülete s híggá lesz, megérzi a semmi hatását.
Engedi, hogy lábai egyenletes tempóban vigyék előre, de nem akarja s nem
cselekszi. Mássá lesz, mint aki volt és uj képességeket érez meg
magában. És minden illat olyan erős, olyan átható. A lucerna nyers
gazszaga és a kukoricalevél szurós, édeses párája; a szagos füvek
csakugy égetnek, a mezei istenfa, meg a fehér üröm, a kakukfű s a
kellemesen büdös tüskerózsa mind buján gőzölgi ki a lelkét, amely
belopódzik az ember minden bőrlikacsán.
Dani kábulást, részegülést érez miattuk, feszül az agya és ugy érzi,
mintha nemsokára fel tudna szállani a levegőbe.
Végre itt a falu. Az akácfák alatt beballag. Egy-két kutya megvakkan
itt-ott, de megérezve a falubeli ember szagát, ujra elhallgatnak.
Hazaér. Felakasztja a kaszát az ereszbe s az ablak alá lép, benéz.
Felesége még fönn van, virraszt, várja. Varrás van előtte, de nem
dolgozik, ölébe ejtette s a lámpába bámul. Daninak ez mind olyan különös
ma. Megérzi a felesége igaz lényét, megkapja, meghatja a gyöngeség, ami
a sötétszemü, törékeny formáju, fehérnyaku asszonyból szinte lesir.
Eddig idegen és kellemetlen volt neki, most megfogja a lelkét s jósággal
tölti el szivét.
Bemegy a házba, a sötét konyhából benyit a szobába. Az asszony alig
mozdul meg, csak sötét nagy szemeit veti rá kérdően. Dani bólint
köszönésül, aztán közellép, elmegy a felesége mellett, hogy egy másik
székre leüljön és közben ujjai hegyével alig érintve megsimitja az
asszonya meztelen hátát, amely az ingvállból kiemelkedik.
Erzsi végigborzong a hőségtől s idegenkedve, összevont szemmel néz az
urára.
Dani leül s gyöngéden, melegen néz az asszony szemébe, ahogy sosem
szokott.
– Éhes vagy? – kérdi csöndesen Erzsi.
Dani megingatja a fejét.
– Semmisem kell?
– Nem.
Erzsi sóhajt, feláll, nem szól, mozdulatot tesz, mintha vetkezni akarna,
de abbahagyja.
Dani olyan lágyan néz rá, szinte könnyes lesz a szeme.
– Mi bajod? – szólt halkan az asszony.
– Szeretlek Erzsi.
Erzsi hideglelős émelygést érez.
Dani feláll, hozzálép, gyöngén megöleli s a szemébe néz.
– Ugyan ne izetlenkedj nekem.
De az ura nem hagyja. Ugy öleli meg az asszonyt, ahogy az ügyvédtől
látta. Ugy ahogy most a szive diktálja.
– Nem tom mi jött rád, – szól a felesége s elforditja a fejét.
Dani gyöngéden mosolyog.
– Igazán nem eszel?
A férfi nemet int.
– Akkor feküdni.
A lámpához lépett s elfujta.
Egy perc mulva már ágyban volt. Az ura odaült mellé, ráhajolt, ugy
csókolta. Megcsókolta a homlokát, a szemét, ujra a szemét, az arcát, az
állát, szemét s puhán, mint a leánygyermekéét, az ajkát.
Az asszonyt végig-végig bizseregte a sok, szinte érzéketlenül gyönge
csók. Elkábult a feje, mert erre vágyott ő, mindig erre, nem a durva,
vad, nyers ölelésre. És lassan belesimult az ura ölelő karjába.
De egyszerre csak megdermedt. Jéggé fagyott minden teste. Megértette a
férfit.
Hisz ez nem őt öleli! Nem őt szereti.
A grófnét!
Arra készül, azt próbálja, ahoz gyakorolja magát.
És undor, düh, soha, soha nem érzett ellenszegülő idegenség fogta el.
Fölugrott és kitépte, kiszakgatta magát a férfi szerelméből.
– Coki! Coki! – kiáltotta tele torokkal. – Coki kutya! Ereggy a
grófnédhoz, ereggy a grófnédhoz!
És hörgött és sikitó hangokat vetett ki a torka.
– Eriggy innen, hagyj itt, hagyj itt, eriggy a grófnédhoz!
Dani megdermedt, találva érezte magát.
Percekig állottak a koromsötétben szemben egymással, mint villamos
áramot fogva fel egymás jelenlétét.
Dani keményen kinyujtotta a kezét s találomra torkon ragadta az
asszonyt.
– Coki! – hörögte az asszony, – coki!
A férfinak elmult minden szerelemhősége, a megalázott, meggyalázott
férfiassága robbant fel.
– Parancsolom! morogta a foga közt.
– A kutyádnak parancsolsz, kutya. Soha! Ha én nem akarom! Soha!
Dani félkézzel vállon ragadta az asszonyt, megrázta, falhoz verdeste és
messze kihajitotta az ágyból a szoba közepére.