Mikor a pirkadó hajnal bevilágitott az ablakon, Dani fölkelt,
felöltözködött. Szomoru volt és csüggedt.
Egy percre megállott s a sötétben elnézte az Erzsi alakját. Meghatva,
elbágyadtan bámulta a nőt, akinek embertelen erőt adott valami ő előtte
ismeretlen érzelem. Immár órák óta térdelt ott, mint a templomban, a
sötét templomok titokzatos homályában térdelnek fáradatlan asszonyok,
fölemelve összesimitott kezüket, oldalra hajtva fejüket, mint Szüz Mária
s halk szájmozgással rebegve a csudálatos, gépi szókat, amelyek mindig
ugyanazok, mint a vizesés csöppjei s mindig bőséges uj érzéssel tudják
eltölteni a hivő lelkét, mint a fáradtakét a vizzuhogás.
Daninak kitágult a szeme s féltékenység fogta el a szivét. Vad düh
kezdett benne megáradni. Látta, hogy ő nem teheti tönkre ezt az
asszonyt. Az ő ereje semmi ahhoz az erőhöz, amely titokzatosan belenyul
annak a belsejébe. Tudta, hogyha most ő engedne hirtelen gyülöletének s
széttiporná az imádkozó asszonyt, annak minden tagja külön az ég felé
emelkednék s a testi bántás a lelkét már nem érintené.
Sóhajtott s részvétet érzett iránta.
Dehogy bántaná szegényt. Dehogy is bántaná többet! Nincs is rá joga!
Senki már neki ez az asszony. És ha ezer esztendeig élnek együtt, akkor
is idegen lesz örökkön örökké…
Megmozdult s csöndesen, nehézkesen kiment.
Odakint az a szép nyári reggel volt, amely mostanában olyan
szivet-lelket élesztően derül föl napról-napra.
De az ő lelke szomoruság ónos szárnyától volt csapzott.
Lehajtott fejjel nézett körülkomor szempillái alól.
Itt-ott egy-egy tinó bőgése, kakas kukoritása, emberi száj
istenkáromlása hallatszott a friss, áldott reggelen.
És Dani kedvetlenül érezte, hogy itt a munka, a törekvés semmiért, a
harc ok nélkül valókért, az égedelem, amely mindent hamuvá tesz. Itt az
uj nap.
Hintórobogást hallott.
Kemény pillantással nézett ki az utra.
És rettenetes szédüléssel ismerte meg, hogy a grófi hintóban ott ül a
grófi pár s nagy utitáska hirdeti, hogy a vasutra mennek.
Tompa rémület ütött a fejébe, szivébe.
És utána bámult az elrobogó hintónak.
S amint az eltünt szeme elől, fanyar nyál futott össze inye közt.
Mi maradt itt neki?
Ez a rongy falu, rongy nép, rongy élet.
Még azt is utálta, hogy leköpje.
Mi ez? Ez az élet!
Sár!
És megint összekapta a szemét, ökölbe ránditotta öklét s vadul megdagadt
érzéssel lihegett körül.
– Legyen sár! Sár! De még legalább szétgázolok benne!
S veszettül nézett a falura, a házára s fenyegetően utána az eltünt uri
népnek!