A gróf páratlanul finom élvező volt. Heléne grófnővel való viszonyában
éppen az volt a legfőbb gyönyörüsége, hogy méltó párra talált benne. Ugy
tetszett neki, hogy ő már régen tul van azon a koron, mikor naivul és
ábrándosan tud szerelmes lenni a férfi. Neki mulhatatlanul szüksége volt
a komplikált helyzetekre, a raffinált gyönyörökre s mindenekfölött az
érzések gazdag differenciáltságára. A grófnő neki egyszerre felesége,
szeretője s a szerelem kéjeiben felfedező társa volt.
Tudta, hogy a faj, a vér, a társadalmi helyzet s az intelligencia
legmagasabb fokának köszöni azt a képzelhetetlen idillt, amelyben most
része van.
S most rájött, hogy a hölgy betelt a mértékkel. Tulnőtt ő rajta s tovább
akar haladni azon az uton, amelyen ő meginditotta.
Mindennap vágtatva tette meg az utat Vezekénybe és vissza, most lassan,
lépésben haladt s kissé letargiára hajló hangulatban boncolgatta az
eléje került helyzet tartalmát.
A szerelemben nincs állandóság. S ha ő elveszitette a vonzóerejét, mint
him, hogy lehet ellenállani annak az uj árnak, amely elragadja tőle az
asszonyt.
Az asszony még nagyon fiatal. Nagyon tele van életnedvvel. Nagyon
kihasználatlan. Nem birja soká a csöndet, a puhaságot, az
elzárkozottságot… Most kezdett előtte kibontakozni a mai beszélgetés
igazi értelme. Milyen keveset szólt az asszony s milyen sokat beszélt ő,
és mégis minden szócskának, amit a grófnő kiejtett, több sulya van, mint
az egész filozófiának, amivel ő fárasztotta. Mit beszélt ő, henye
eszmefuttatást, amellyel takargatja mihasznaságát és tehetetlenségét s
mit mondott a nő! világot romba döntő szót: több az asszony szemében az
erős paraszt, mint a tehetetlen gróf.
Vér tolult a fejébe.
Honnan jut ez az asszony eszébe. Nem elméletből. Egy tény bukkant ki
abban a szóban. Valami valóság, amely nyersen tünt fel a nő előtt.
Biztos, biztos, hogy van egy paraszt valahol, akit látott, akiről
hallott, de aki ezt a gondolatot a maga valóságával ébresztette fel
benne.
Ködös lett a szeme. S megszédülve, maznán esett el a nyeregben. Félelem
és lemondás lepte el. Érezte tönkrement, energiátlan, férfiatlan
gyöngeségét s érezte, tudta, hogy nem lesz ereje szembe szállani az
asszonnyal.
Csak szivszorulással tudott arra gondolni, hogy lesz idő, amikor
kisiklik az öléből az asszony. Látta előre azokat a gyötrelmeket,
amelyek mindig agyon kinozzák minden szakitásnál s félt tőlük.
Egy percig sem gondolt a hosszu uton arra, mit kell tennie, hogy
elkerülje a kellemetlen jövőt, folyvást önmagával foglalkozott s magát
elemezte. Miért van, honnan van, hogy ő, aki olyan szivósan ragaszkodik
az asszonyaihoz, mégis oly gyakran kénytelen válni. Belenyult a
legbelsejébe s látta, hogy az a gyöngédség, amellyel az utolsó percig
viseli magát a kedveseivel szemben s az a makacs féltő ragaszkodás, nem
szerelem, de valami kellemetlen emberi érzelem. Nem tud szakitani.
Mindig neki kell megérni, hogy a másik fél teljesen elhüljön és az vágja
ketté a viszonyt. A lomha férj ragaszkodik igy a feleségéhez, akivel
szemben egy életre vállalt kötelezettséget s ezért becsületből hazudja a
szerelmet, mikor már csak az üres formája él annak a lelkében; s akit
fél elveszteni az életrend változásától való rettegésében. De mi szüli
az uj, meg uj rémületet, amely a szakitás gondolatára őt elfogja! Ő, aki
ugy tud unatkozni a régi viszonyban, miért keresi fel makacsul és
kilendithetetlen pontossággal a rendes találkozásokat, miért félti a
napok programmjának megzavarását s hogy lehet az, hogy mégis, mikor már
visszavonhatatlanul vége a viszonynak, uj lelki frisseséggel tud uj
érzelemre gyulni. Szánalmasnak és nevetségesnek érezte az asszonyokkal
szemben való helyzetét: mindig neki kell a gyöngébb félnek lennie,
mindig neki kell a pirulást elszenvedni. Előre sejti, hogy jellemének ez
a fonák vonása most is meghozza a rendes véget, s mégis bánatnak s
keserüségnek adja át magát. Ma már nem is csak azért, mert fél ettől a
gyalázatos befejezéstől, hanem azért is, mert haragszik önmagára.
Kedvetlenül ért be a kastélyába s szórakozottan beszélt azzal, aki
utjába állott. Épitettek. Szomoruan nézte el a munkásokat, amint lomha
mozdulatokkal mozogtak a falon s meglepetve figyelte meg, hogy az egész
kép mégis valami lázas sürgés-forgást mutat. Ha messziről nézi valaki,
nagy távlatból az ő életét, valószinüleg, igen változatosnak és gyors
eseménytermőnek látja azt is, pedig ő épp olyan habozva tesz egy téglát
a másikhoz, mint a kőmives, aki minden oldalról megnézi s itt letör
belőle, ott hozzá tesz s közben pipát töm.
Egyszerre összehunyoritotta a szemét.
Ezek a munkások volnának tehát azok az ősállatok, akik a maguk nyers,
vad erejükkel jogos ellenfelei lehetnek az intelligencia elpuhitotta
uraknak!
Ellenszenvvel s mégis tárgyilagosan figyelte meg egyenként az embereket.
Sorban mindet. S meglepő felfedezést tett.
Az uradalmi intéző lépett oda hozzá. A grófban megindult a filozóf s a
beszédkedv.
– Hát hol van itt az ember! Ez mind degenerált tipus! Nyomorult alakok.
Rokkant termetek, beesett arcok, alkoholos szemek, formátlanság. Hisz ez
mind nyomorék, szánalomra méltó szerencsétlen. Mindig azt mondják, hogy
a magasabb osztályok elvesztették, éppen a magasabb kultura miatt a
testi qualitásaikat. Hát hol vannak akkor a testi qualitások! Itt van
vagy harminc ember, hol van csak egy is köztük, amelyik normális
fejlődöttségü lenne! Mind olyan, mintha a kloakából bujt volna ki.
Éhesen, elgyötörve, elsatnyulva.
Az intéző, csinos, erőteljes fiatal férfi szintén elnézte a munkásokat.
– Nagyon rosszul élnek ezek, kegyelmes uram – mondta. – A falusi
mesterember a legalja az emberiségnek. Iszonyu sok pálinkát isznak,
rossz lakásuk van, rossz a kosztjuk, erkölcstelen az életük. Aztán ezek
nem is az igazi primitiv emberek. Aj, ezek kegyelmes uram mind az
intelligenciához tartoznak már. Azért ilyen satnyák, mert derogál nekik,
hogy becsületesen éljenek, nagyon cudar viszonyok vannak itt, korhely,
gazember ez valamennyi, nagyképü, tudatlan, megbizhatatlan szamár. Ne
adj Isten, hogy egy olyan mesterembert találjak az egész vidéken, aki
csak egy terminust is betartana. Hazug gazemberek, megérdemlik, hogy
mind nyomorult legyen, a gyereke mindnek már részegen születik. Az egész
iparososztály már születésétől fogva halálra van itélve nálunk, de meg
is érdemlik, mert nincs köztük egy becsületes. Ha van valahol egy
munkás, amelyik dolgozni tud, na hát az meg éppen akasztófára való
korhely.
A gróf kelletlenül hallgatta az intézőt, aki kizavarta őt a saját
eszmemenetéből és a maga anyagi érdekei szempontjából vette számba az
embereket.
– Hát a parasztság. Hisz a napszámosok nem iparosok, de ezek még
rosszabbak, még satnyábbak s még ostobábbak.
– A napszámosok! – mondta az intéző – azok mán igazán lejebb vannak az
állatnál. Azokról nem is érdemes beszélni, azok ugy élnek, mint a
disznók. Ha kegyelmes uram ugy ismerné őket, mint én!
– Hát egyáltalán van a népnek olyan osztálya, amely különb ezeknél, akik
itt dolgoznak?
– Hát bizony a jó falusi gazda, az nem ilyen.
– Kik azok? – kérdezte a gróf összevont szemöldökkel.
– Azok a gazdák kegyelmes uram, akik itt a falukban laknak, a java. Ott
annyi sok szép lány van, hogy mese. Ha kegyelmes uram akarná…
A gróf félbe szakitotta.
– A férfiak is szépek? Asszonyoknak…
– Hát van itt a szomszéd faluban egy parasztgazda, Turi Dani, ha egy kis
iskolája volna, beillene az akármilyen uri társaságba. Annyi esze van,
hogy egy egész falunak nincs annyi. Zsellérfiu, de ma a legnagyobb gazda
a falujába. De ez semmi! Az asszonyok ugy bomlanak érte, hogy olyant még
nem is hallottam. Olyan történeteket tudnék róla mondani kegyelmes uram,
hogy…
Elhallgatott és a kezében levő vesszővel a csizmaszárát kezdte
veregetni. Az intéző igen jó gentricsaládból való volt és nem ok nélkül
szokott azzal dicsekedni, hogy Vezekényben ő a gróf.
A gróf azonban inkább rendes tehetetlensége miatt türte a fesztelen
modort, mint megbecsülésből s most egy mozdulattal végét vetette az
előadásnak.
– Nagyon érdekes, – mondta s azzal elfordult és tovább ment. Ugy tett,
mintha valami érdekelné az épület kialakuló formáján.
Az intéző utána nézett s gentri fesztelenséggel mondta magában:
– Egy-gyen meg a fene, vónék csak én a gróf, én is ott hagynálak a
faképnél, akármelyik percben.
Azzal tultette magát a kis incidensen és vigan ment tovább, hogy azért a
közelben maradjon, hátha szükség lesz rá.
A gróf pedig el kezdte magában mondogatni azt a nevet, amit az intéző
beledobott a lelkébe.
– Turi Dani, Turi Dani!… Ez volna hát az igazi! Turi Dani!
Egyszerre egyet gondolt, megfordult, intett az intézőnek, kérte a lovát
s pár perc mulva már visszafelé vágtatott; az asszonya felé.
Az asszonya felé, aki egy szál liberty selyempongyolában várta a
sarokteremben a parasztot. S éppen azt a nevet mondogatta magában, amit
a gróf:
– Turi Dani, Turi Dani!
Bora ott állt a háttérben s egy oldalajtófélfának támaszkodva nézte,
nézte a grófnőt, aki az ablakban állott.
Az ablakon át beözönlött a sürü napfény s a grófnő egy szál
libertyselyem zöld pongyolájában ugy állt a mély ablaknyilásban, a
kemény fényességü napon, mintha zöld tengerködben állana Diána.
– Bora egy pohár vizet.
A lány elszaladt, nesztelen léptekkel, mint a macska s a grófnő jól eső
érzéssel állott az ablak világosságában s egyre mondogatta magában,
mintha kabalisztikus értelmét akarná venni e névnek:
– Turi Dani! Turi Dani!
Percek teltek. Az ablakon át meleg levegő tolul be s körülveszi egész
testét és körülömleszti poros illattal, nappal, kenderszaggal, és
primitiv skáláju parasztnótával. Máskor a grófot várta igy; az ő
iskolájának perverz levegőjében szokta meg a kéjelgés természetességét.
És jól esik neki, hogy az alkonyodó nap vörös meleg fényével átsüssön a
testén és szinte fényes párát izzon ki elefántcsont fehérségü testéből.
S a háta mögött padlócsikordulást hall. És szót hall, elfulladt, lihegő
szót:
– Itt van…
Visszafordul.
Bora áll előtte képéből kikelve, lángoló arccal, és boldogan és büszkén
és izgatottan. És visszamutat a szoba hátterébe, ahol a grófnő káprázó
szeme előtt a sötétben egy férfialak áll, egy fehér gatyás, vikszelt
csizmás paraszt áll.
A grófnő első pillanatban félre akar lépni az ablakból, de rögtön
parancsol magának, haragra gyul, hogy ilyen szemtelenül tolakodtak be a
parasztok. Mit képzelnek ezek magukról! S megvető bosszusággal
megsokallja a merészséget s ki akarja utasitani őket. De csak áll
egy-két pillanatig.
Aztán lassan előre lép. Istennői gőggel, a tiszta átsütő napfényen. Egy
teljes lépést a fények sugárözönében. Aztán elsuhan az árnyékba és
sulyos plasztikát ölt a ruhája.
Nem találja meg a legjobb szót, hogy adja legkönnyebben tudtukra
haragját, megvetését, a kiutasitást. És mégis visszatartja valami, hogy
a legegyszerübb és az egyetlen becsületes kifejezést használja, azt az
egy szót, ami az ajkán van:
– Takarodjatok innen!
Asszony. Ravaszkodik. Sujtani és becézni akar. Megalázni s megtartani.
Térdre roskasztani és ezzel felemelni. Istennő akar lenni, aki nimbust
őriz és egyforma távol s egyforma közel van a halandótól.
Végre egyetlen pillantásba csoportositja mindezt s ránéz az emberre.
Egy pár acélos szem pillantásával találkozik, amely nincs megzavarodva,
hideg és erős és bátor, biztos, mint a vivókard s a maga fölényességével
meghökkent.
A következő pillanatban már megriadt szaladással fut körül a pillantása
az ember arcán s ekkor olyan meglepetés éri, amely elveszi a nyugalmát.
Ámulattal, csaknem ijedtséggel fedezi fel az arc titkát, pillanatok
telnek el és ő áll lenyügözve, gondolkozva s már eszébe sem jut, hogy ki
akarta kergetni az imént a parasztot.
A kinos csöndben hirtelen rémesebb zaj hallatszik. A szomszéd termekben
erős férfiléptek alatt csikorog a deszka.
S belép László gróf. Kikelt arccal, kidülledt szemmel, dühét alig birva
palástolni.
És a hölgy, amint egymás mellett látja a két arcot, ujjongva jön rá,
hogy igaza volt. Szinte összecsapja a kezét örömében.
A két férfi ugy hasonlit egymáshoz, mintha testvérek volnának.
Csak épen magasabb, kövérebb, puhább a gróf. És szakállas. És indulata
vesztett. Es gyámoltalanabb…
A gróf, miután egy-két másodpercig illetlenül állott az ajtóban, beljebb
lépett s gyorsan, indulatosan, jóval gyöngédebb hangsullyal, mint
szóval, kiáltott fel:
– Quelle folle! Sans doute tout cela est delicieux, mais… Mais ma
chérie, tu es une réveuse, et tu manques de sens social et d’idées
generales…
– Je ne sais pas… – szólt gunyosan a grófnő s hirtelen hamisan
hozzátette: – Je suis une femme, voila tout!…
Elnevette magát s ezzel egészen megoldódott a hangulat.
A gróf megérezte, hogy még nem érett tragikai fejlettségre a dolog s
megkönnyebbült. Nyilván kiváncsiság az egész. Hisz ő is épen azon törte
a fejét, hogy felhivatja valamiért a parasztot, hadd lássa. Mennyivel
természetesebb, hogy a grófnő, az asszony ugyanezt tette. Ráismert az
ajtó mögött a parasztlányra, a közvetitőre, lesujtó pillantást vetett
felé, aztán a paraszthoz fordult.
Örült neki, hogy ő volt fölényben egy homlokmagassággal s termetbeli
arányaival.
– Mit akarsz fiam, – szólitotta meg a parasztot olyan kegyes pártfogói
hangon, amely a grófnő szemében kellett, hogy teljesen megalázza az
alacsony rangu férfit.
A grófnő belesüppedt egy fotelbe. Jól is esett, mert már fáradt volt az
izgatottságtól. Csakugyan tetszett neki a gróf fellépése s kiváncsian
várta, mi lesz. Biztosra vette, hogy a paraszt bambán hebegni fog és
vagy elárulja őt, amikor is semmi kiméletet nem érdemel, vagy nagylelkü
gavallérsággal őrzi meg a titkát, s az nagyon mulatságos lesz.
Turi Dani azonban nem sütötte le a szemét, hanem komolyan és
ünnepélyesen mondta:
– Alázatos könyörgéssel járulok a falu nevében a mi kegyelmes grófnőnk
elé.
– Hát ki vagy te fiam? – kérdezte atyáskodva a gróf.
– Kiskara község egyik szegény gazdája vagyok, Turi Dániel.
A gróf szeme megrebbent. Elcsodálkozott rajta, mért vette ő egészen
bizonyosra, hogy az a paraszt, akit itt talál, csak Turi Dani lehet, s
aztán megütődött azon, hogy Turi Dániel csakugyan itt van.
– Beszéljen Turi Dániel gazda, – mondta a gróf. Egy percig mintha
hallgatott volna, aztán hátat forditott a parasztnak s mintha nem is
törődne azzal, amit beszél, közelebb lépett a grófnőhöz.
– Az a mi alázatos könyörgésünk a mi kegyelmes grófnőnkhöz, – mondta
Turi Dani egyszerüen, minden tulságos jobbágymegalázkodás nélkül, – az a
mi könyörgésünk, hogy részt kapjunk az uradalomból. Bérletet!
Ezt az utolsó szót egészen váratlanul hangosan, a tompa némaságu
szobához képest tulhangosan, sivitóan kiáltotta el. Mintha bombát vetett
volna. Mintha csatakiáltással támadt volna rá az urra. Aki addig
közönyösen hallgatta s abban a pillanatban hátat forditott neki.
A gróf, mintha vipera csipte volna meg, visszafordult s megvillámodó
szemmel nézett rá.
Valóságos pokoli gyülölet csapott rá a paraszt szeméből.
Turi Daniból abban a pillanatban, mikor a nagyur ásitó unalommal
közönyösödött el vele szemben s ugy forditott neki hátat, ahogy csak az
instánciázó parasztnak tudnak hátat forditani a nagyurak, kirobbant a
gyülölet, amelynek parázsa kétszáz esztendő óta gyült rakásba a
lelkében.
S a gróf Karayban is fellobbant a gőg, a grófi gyülölet, a Karay
lelkiismeret. S bár László gróf a saját elvei szerint ebben a kérdésben
mindig a parasztok pártján volt, most nyers indulatban tört ki.
Lebirta magát, elfordult s magyarul szólt Heléne grófnőnek.
– Kedves sógorasszony, mondjon neki valami sottiset s kegyesen bocsássa
el.
De a grófnő elleste a pillanatot s maga is ideges tüzre gyult tőle.
Fogalma sem volt, mi történt a két férfi közt, de asszonyidegei teljes
erősségükben fogták fel a kigyult elektromos áramlatot.
– Beszéljen, – mondta merészen a parasztnak, – mi baja van velünk!
– Nekem, kegyelmes asszonyom! – szólt Turi Dani győzelmesen, mosolyosan,
csillogó szemmel s ebben a tüzmosolyban igen széppé vált szép férfias
arccal, – nekünk mai parasztoknak semmi bajunk a mi urainkkal. Az
apáinknak volt. A mi bajunk csak az, kegyelmes asszonyom, hogy még a mai
urak sem igyekeznek jóvá tenni, amit a régi urak a mi öregapáink ellen
tettek
– Mit! – kiáltott fel a gróf, – hová fajult a világ! Hová jutottunk. Mit
mer ez a paraszt a szemembe vetni!
– Az igazságot gróf ur! – mondta keményen a paraszt. S az igazság ép
olyan előnyössé vált az arckifejezésének, amennyire ellapositotta,
megcsufitotta a mindig nyugodt, derült, szenvtelen kifejezésre termett
arcot, a grófét.
A grófnő tetszéssel vette észre, hogy nem a paraszt van hátrányban az
összecsapásnál.
Mig a gróf tétovázott, merje-e kikergetni a parasztot a hölgy
jelenlétében, ebben a ránézve erkölcsileg kedvezőtlen pillanatban, amaz
bátran s az igazság erejével folytatta:
– Tudjuk azt mi, nem felejtettük még mi el, hogy kergették ki a régi
öregapáinkat az ősi földről, a Kánaán földjéről az Akasztófa-pusztára.
– Egy szó se!
– Tudja azt a gróf ur is. Látom, hogy haragszik. Szégyelli.
A gróf már szinte magánkivül volt dühében. Soha, mióta él, ilyen
izgatottságot nem érzett. Azon a határon állt, mikor ökölre kél az
ember, mert nincs más hátra. S megzsibbadva, megbénulva érezte magát.
Talán, ha egyedül van, már ráorditott volna a parasztra, kikergette,
felpofozta volna, a lovászért csenget, de a hölgy előtt lehetetlen volt
neki effélét tenni. Lenyügözte őt s a vad és szemérmetlen állattal
szemben tehetetlenné tette a saját intelligenciabeli, uri nevelésbeli
felsőbbsége. Nem nyulhatott nemtelen eszközhöz s látta, hogy védtelenné
tette őt a végzet. S dühének tetőpontján, belátta, hogy a parasztnak
igaza van és joga van és emberileg, a maga szempontjából kötelessége,
hogy azt tegye amit tesz.
Ugy állott, hogy kín volt ránézni. Az erei majd kicsattantak s minden
feszültsége maga ellen fordult.
A grófnő, amint rápillantott, megijedt. A gróf arca kék volt s a
gutaütés kerülgette.
Abban a pillanatban felállott, védelmére kelt.
Szembe szállott a paraszttal s rárivallt:
– Mit akar?
A paraszt meghökkent. Elvesztette egy pillanatra egyensulyát.
Aztán merészen vissza vágott:
– Azt kegyelmes asszony, hogy ezt az imádságos szép szemét hadd lássuk
mi néha szegény parasztjai. Mert ha az ránk ragyog, tudom az egy
Istenem! nem lesz többet bajunk.
A grófnő is megzavarodott. Meg kellett éreznie, hogy nem magánál
alacsonyabb rendü lénnyel áll szemben. Meg kellett éreznie, hogy ez a
férfi férfi vele szemben. Férfi, aki csupán asszonynak tudja őt. Aki
bókot mer neki mondani, aki nem méltatja őt arra, hogy érdemleges vitába
szálljon vele.
Nem akarta, nem merte folytatni a dolgot. Félt, hogy neki kell
parasztsággal alázni meg magát. Sokallta azt is, hogy eddig engedték a
dolgot s éles szeme megzavarodott, mint a viz tükre a szélben, a
férfiszem belevágó sugárzásától.
Turi Dani látta a két ember megtorpadtságát egymaga előtt s nagy lőn
szivének kevély kövérsége. Nem bánta már, ha örökre odavész is az egész
birtok, az egész bérlet. Ezért a pillanatért érdemes ár minden
pénzveszteség.
A kinosan hosszu csönd, amelyben a két nagyur nem talált szót, hogy
azzal ki tudják korbácsolni a sértőt, neki élete legfőbb diadala volt.
És ő szólalt meg utána. Csinált alázattal, mint mikor koncban dob a
tolvaj mérget a kutyának, megszólalt.
– Kegyelmes asszonyom, irásban adjuk be az instanciát. Tessék ugy
itélni, ahogy a szive huzza. Az isten annya a legszebb, azért a legjobb.
De a kegyelmes grófné még annál is szebb, sokkalta szebb!… hát jobb is.
Mindenben megbizunk az akaratában.
Feltette a süvegét, megbiccentette a fejét, sarkon fordult, elment.
Ugy haladt el a csikorgó parketten, vaspatkós csizmájával felvágva a
drága szőnyegeket, mint egy őspogány, mint Árpád daliái közül egy. S nem
az utolsó. A törzsfőnök, aki valahonnan messze napkeletről hozza még a
lelkében, hogy ünnepélyes pillanatban, szobában, asztal mellett,
templomban tedd fel a süveged.
A gróf és a grófnő elámulva, szinte megsemmisülve néztek utána. A férfi
feketevörös volt a vértolulástól, a hölgy sáppadt és pirult, remegett a
szive. Sirni és kacagni tudott volna. Ugy remegett a lelkében ez a
lefolyt pillanat, hogy egykor valami nagyszerüséggé nőheti ki magát az
emlékezet, a szivindulat melegágyában.
Bora ott állott egy függöny megett, félig belerejtezkedve.
A grófnő intett neki a szemével, mint a kutyának. S Bora ugy igyekezett
kifelé a fal mentén, lesunyva, iszkolva mint az eb az ostor elől.