Hétfőn délután az emeleti nagy teremben voltak. A terem ablakai a
homlokzatra nyiltak s a kisded park fái között a falu felé lehetett
látni.
A grófnő a zongora előtt ült s egy Chopin-darabot játszott. Volt némi
eredeti zene-érzéke s nagyuri nembánomsággal holmi változatokat csinált.
Jobban tetszett neki a rögtönzése, mint maga a szerző s belepirulva a
kis erőmegfeszitésbe, szinte ugy érezte, mintha valamit alkotott volna.
A sógora, a Laci gróf mosolyogva hallgatta.
– Brávó! – mondta, mikor a hölgy a maga ingoványos kirándulásából
visszaért a költő szeliden ringó hullámaira.
A grófnő nevetve nézett vissza s valami kis büszkeséggel szólt:
– Jöjjön játszani.
A férfi megingatta a fejét. Olyan jól ült, félig eldőlve a chaise
longueon s oly kellemesen szivarozgatott, hogy nem volt kedve mozdulni.
Meglehetősen hizásnak indult már s az a teliség sugárzott belőle, ami a
lomhaság boldogait jellemzi. Fehér fogai csillogtak, vastag sötétszőke
bajusza volt s gesztenyeszin szakálla hegyesre volt vágva.
– Önben egy mintapolgár veszett el, – mondta a grófnő s elfordult tőle,
skálában futtatta végig az ujjait a billentyükön.
A gróf felállott, ötletek és beszédgondolatok támadtak benne s ez
megmozditotta.
– Mégis csak különös, – mondta lassan, kényelmesen s mégis kissé
idegesen tagolva a szókat – hogy azért szeretünk egy asszonyt, azért
mutatjuk meg magunkat neki, még a legtitkosabb érzéseinket is, hogy a
végén igy félreismerjen, mintha soha sem beszélt volna velünk.
A hölgy gunyosan elmosolyodott s egyet nyujtózott. A karjai formája
csodálatos szép volt. Különben nem volt valami tökéletes szépség. Szőke
haja polgárasszonyosan volt feltéve, az arca friss vizben tisztára
mosva, kendőzés nélkül is piros volt. A szemei kicsinyek voltak és
szürkék, de elevenek s nedvesen csillogók. A szája nagy volt, okos száj,
de ha nagyon gunyosan biggyesztette le, már is két mély ránc gyürődött
két oldalt a sarka mögött. Karcsu volt és lányos termetü, mint a meddő
asszonyok, de hizás tagadhatatlan jelei látszottak már rajta s félő
volt, hogy nemsokára egészen szétmegy ez a csinos test. A gróf megállott
s élvezettel nézte végig az izmok játékát. A hölgy nagyon lengén volt
öltözve. Rendkivül mély kivágásu ruháját egészen ugy viselte, mintha
emancipálta volna magát a ruhaviselés alapelvei alól.
– Azt jól tudom, hogy ön erénynek nevezi ki a hibáját.
– Hiba. Erény. Micsoda frazeologia ez. Te vagy a kis polgárasszony ma
chérie!
Az asszony megránditotta az ajkát s zongorázni kezdett.
Egyszerre csak hirtelen abba hagyta.
– Meddig akar Ön itt maradni. Örökké?
– Örökké! Hol lehetünk örökké!… Nem mindegy az, itt, vagy másutt!
– Csak kell valami foglalkozás.
– Kell! Miért kell?
– Mert igy meghalok az unalomtól. Ha magam nem gondolnék magamra, már
meg is haltam volna.
A gróf megállott s figyelve, gondolkodva nézett a hölgyre.
– Mit csinál itt az a kis parasztlány? – kérdezte:
– Micsoda parasztlány?
– Tudom, hogy Ön egész délutánokat tölt vele.
A grófnő lehajlott a billentyükre s végigfutott a fehér
csontlapocskákon, mintha valamelyiket keresné. Az ujjával kétszer is
végig siklott rajtuk, végre megállt. Egy kis mosolyt fojtott el.
– Meséltetek magamnak. Mert nagyon unom magamat.
– És érdekeseket mesél?
– Érdekeseket.
A gróf elkezdett sétálni s ugy látszott, mintha valami roppant mélységes
dolgon gondolkoznék. A grófnő lopva, rejtélyesen mosolygott s akkordokat
ütött meg.
Pár percig tartott ez a furcsa hangtalanság. A hölgy gyönyörködött a
kezében. A keze csakugyan felséges volt. De az is párnásodni kezdett, az
ideges kék erek kezdtek már besüppedni a sima szőrtelen fehér bőr alá.
Az asszony fölemelte a kezét s közelről megnézte. Elhatározta, hogyha
innen elmennek, föltétlenül kurát fog használni. Fájt a szive a szép
kezéért.
– Mondja barátom, – szólalt meg, felrezzentve a grófot, hogy lehet az,
hogy ön ezekkel a képességekkel nem lépett közpályára. Nem volna
érdekesebb miniszter lenni, mint negyvenéves korában itt velem
veszekedni.
– Persze, hogy nem volna, – mondta kelletlenűl a férfi s hozzá lépett. –
Ha már veszekedni kell, inkább egy szép asszonnyal veszekszem, mint a
politikával.
Felemelte a hölgy kezét s megcsókolta. Aztán megnézte és ujra
megcsókolta.
– És ha intrikákkal kell bajoskodni, inkább az én szép asszonyom
intrikái miatt szenvedjek, mint otromba politikusok ostoba fogásai
miatt.
A grófnő amint visszakapta a kezét, leeresztette azt, hátra, mintha
féltené s egybekapcsolta. Aztán mosolyogva nézett fel a gróf arcába.
Guny, kicsinylés, epéskedés, szerelem, jóakarat, minden volt az arcában,
mikor azt mondta:
– Mégis csak nem értem, hogy lehet egy férfinak, egy gróf Karay
Lászlónak ilyen kevés tettvágy a lelkében. Nem fél, hogy megrozsdásodik.
Elég ennyi munka egy férfinak! hogy az idegei rendben legyenek.
A gróf mosolygott.
– Hát persze, hogy elég. Nem tudja, hogy a grófok nem vasból vannak,
hanem valami ritka nemes fémből. Nekünk nem munka kell, hogy fényesek
legyünk tőle, hanem légmentes elzárkozottság és méltó keret.
Megcsókolta a hölgy száját s elkezdett járkálni.
– Azt a kis parasztlányt ki fogom tiltani. Maga nagyon, nagyon rossz
iskolán megy keresztül, ha megszokja, hogy mi épen olyan emberi lények
vagyunk, mint például a parasztok. Mi nem azok vagyunk. Egészen mások.
Nekünk nem az az ételünk, az italunk, a levegőnk. Nekünk nem
életfeltétel az, ami nekik az. És nekünk nem élet az, ami nekik az. Nem
öröm, ami nekik az, nem gyönyör, ami nekik az. Mi a másik véglet
vagyunk, minekünk semmi közünk ahhoz az alacsonyabb állati rendhez, amit
közönségesen embernek neveznek.
– Mi istenek vagyunk. Mi az Olimpuson élünk s nektárt iszunk…
– Természetesen, – mondta igen komolyan a gróf.
A grófnő szája mögött megjelentek a gunyos ráncok.
– Látja grófnő, itt egy századok alatt kifejlődött helyzettel,
állapottal, valósággal vagyunk szemben. Egy tényről van szó, aminek a
helyességén, vagy helytelenségén lehet vitatkozni, de az mégis tény s
nem lehet változtatni rajta. Ha valaki változtatni akar, a végzettel
száll szembe. Tragikai vétséget követ el. Lehet harcolnia s el lehet
buknia. Nagy dolog ez, de a látszat könnyen megtéveszti az ember szemét
s a felületes nézőnek ugy tetszik, mintha semmiség volna, amin könnyü
változtatni. Hiszen mi nem élünk reális életet. Mi voltaképen csak
vegetálunk!… És én magát most halálra untatom, de ha már belefogtam, ki
is fejtem rögtön azt az elméletet, amely ebben a percben jut ilyen
napfénytisztaságban az eszembe, de szentül meg vagyok győződve felőle,
hogy arany igazság!… Az az ősapánk, aki örökre biztositotta a
legmagasabb polcot, amit a mai emberi viszonyok között a társadalomban
el lehet érni: egyszersmind kivonta a létünkből a valóságos élethez
tapadó gyökereket. Mi megszüntünk egyének lenni s nagyon okosan ugy is
nevelnek bennünket, hogy ne is lehessünk soha egyénekké. Mi egy rend
vagyunk, egy kaszt, amely egyetemlegesen él, senkinek sincs meg az
egyéni magasabb cselekvési szabadsága, mert az egyes embernek nem szabad
kockáztatni a jövő generációkat. Az az ősapánk, aki akármiféle
utón-módon, de biztositotta a mi létünket: azt a szellemi lekötöttséget
hagyta ránk, hogy nekünk ehhez a léthez nem szabad hozzányulnunk. Ő a
jövendőnek gyüjtött tőkét a semmiből, mi azt a tőkét nem szórhatjuk szét
a jövő generációk elől a semmibe. Ezért nem mehetünk mi bele az élet
harcába. Ezért nem terem a magas arisztokráciából sem Napoleon, sem
Goethe. Hol van már valami előny, amiért mi harcolhatunk? Mi csak
veszthetünk! Még a nyereség is tiszta veszteséggé válik a mi kezünkben,
mert kihivja a rettenetes nagy és rettenetes szegény áradatok irigy
ellenszenvét. S ki mer belemenni az élet harcába azzal a ballaszttal,
hogy irtózatos nagy érdekeket kockáztat semmiért.
Elhallgatott. A grófnő okosan figyelt, de amikor a gróf elfordult, hogy
szivarja hamvát leüsse a kis japán tálcába, elmosolyodott. A gróf
szakadatlanul ugyanazt az egy gesztust használta, valami furcsa félszeg
vizszintes kézmozdulatot.
– Ezek a naiv fiuk, akik kiállanak a piacra és azt hiszik, valamit
csinálnak, mikor képviselők, miniszterek lesznek, mozgalmak vezérei,
sportférfiak, oroszlánvadászok; mikor istállót tartanak, kulturát,
irodalmat, maitresseket becéznek, ezek egészen öntudatlanul, filozófia
nélkül teszik, amit tenniök kell. Élvezik az életet, amely oly
föltétlenül biztos a számukra. Fickándoznak a bő, jó, egészséges vizben,
mint a halak. Ha valamelyiket baleset éri, kicsit megkoppasztják a
bőrét, vagy akár ha odavész is az oroszlán, vagy a politika torkában,
mit tesz az! Mindenkinek joga van saját magát elveszteni, a közöst, az
elvet, a kasztot nem veszélyezteti… És nekem ez nem passzió, mert nem
vagyok annyira naiv, mint ők, hogy át ne lássam, hogy akármibe kezdek,
semmi sem merészebb és komolyabb játék, mintha a szobában játszom
fakatonákkal, hát nekem nem okoz örömet, hogy a szoba falain kivül
játszam! Hát inkább engedem elveszni, elsorvadni, elpárologni a bennem
szunnyadó erőket s meg sem kisértem, hogy teremtsek, vagy elveszitsek
valamit.
– De ez nagyon unalmas.
– Lehet. Nekem nem nagyon.
– Nem önnek! nekem!
A gróf elmosolyodott.
– Igazán?
– Persze.
– Miért?
– Mert nagyon unalmas… Csak érdekesebb tán a küzdő és erős férfit látni,
mint a lustát, akinek mosolyogni sincs kedve.
– Lehet.
– Bizonyos. Sőt biztositom önt – s a grófnő frissen felállott a
helyéről, – hogy sokkal jobban izgat és érdekel most a legprimitivebb
ember, aki erős és kemény és valamit produkáló, mint a legfinomabb
élvező, aki elterül és olyan puha, mint egy gombolyag selyem.
A gróf összevonta a szemét s gondolkodva nézett el az asszony mellett.
Ez pedig kifeszitette szépséges karjait, amelyről visszahullott a selyem
lepel s kacéran mondta:
– Vigyázzon barátom, mert későn találja észrevenni, hogy az asszonyok
szivesebben türik el a szilaj ölelést egy erős paraszttól, mint a
legbölcsebb filozofálást egy tehetetlen gróftól.
Nevetett és csókra nyujtotta az arcát.
Aztán megfordult s elsietett. Az ajtóból még visszanézett s fehér
fogaival rákacagott a férfira, aki valami keserves megütődéssel nézett
utána. S mikor a hölgy eltünt az ajtón, mogorván nézett ki az ablakon át
a falu felé.