A fiatal grófné ugy érezte magát a kis faluban, mintha a művelt modern
élet közepéből egyszerre valami ősvilágba került volna vissza. Kellemes
volt ez a különösség, mert semmi bajjal és kényelmetlenséggel nem járt.
Volt egy csinos kis kastély, amely frissen tapétázva, butorozva, szépen
kitakaritva, mintha csak valami bűvös sziget lett volna az őserdő
mélyén, a modern élet minden szükséges cikkével fölszerelve. S a vadak
nem voltak emberevők, hanem igen csinos, formás, jókedvü emberek,
akiknek nagyon jól állott eredeti primitivségük. Amellett jó nevelésüek
voltak, nem kiváncsiskodtak és nem tolakodtak s a szép grófné, aki
titkos szerelmének áldozni bujt el a világ szeme elől, valóban ugy
érezte, hogy a láthatatlanság fátyola övezi.
Nem is engedte, hogy tulságosan megbontsák azt a rendet, amit a kastély
üresen állása alatt megszoktak itt. Az uradalmi intézők meglehetősen
bevonták a kis kastélyt a gazdaság körébe. Elől ugyan meghagyták a
díszkertet, amelyben hamar megmohosodott fenyőfák állottak, nem igen
díszlő, inkább gyászosan lecsüngő ágakkal, de a kastély mögött
veteményes kertet rendeztek be a virágágyak helyett s a kocsi-udvart
gazdasági célokra használták. Itt szokták a kendert tilólni, a kukoricát
fosztani az asszonyok. Most is már be volt hordva a sok kender az
udvarba, mikor a grófné megjött s a fejvesztett sietségben ott
felejtették a száradó kis kévesátorokat. A grófnő nem találta
kellemetlennek a kender átható szagát s kivánta, hogy az asszonyok ott
dolgozzanak az éjszaki ablak alatt, épen olyan fesztelenül, mintha ő itt
sem volna.
Leskelődni akart utánuk. Kiváncsi volt az emberi titkokra. Zárdai
neveltetése alatt ép oly távol állott az emberektől, mint később, mikor
a társas életben rendkivül belevegyült az élet lázas, zajos forgatagába,
most midőn a magányt meglopni jött le szerelmesével, megnyilt az
érdeklődése az emberi sziv titkai iránt.
Vakmerő tette, hogy engedett sógora rábeszélésének s először életében
szinte nyiltan szökött le a sima, egyenes utról, lázba hozta a vérét és
lelki örvényekbe széditette őt. Huszonhat éves volt s hat évi
házasságából szinte egy napot sem töltött még sem magában, sem egy igazi
férfivel. Miska gróf, az ura, csak a lovai s a szinésznők után
érdeklődött. Hélène grófnő, végre több évi plátói barátság után forró
szerelemre gyult a sógora, László gróf iránt, aki az egyetlen mélyebb
tartalmu, bár sok tekintetben excentrikus észjárásu férfi volt a
közelében.
A parasztasszonyok után való leselkedés egész váratlanul egy eddig saját
maga előtt is titkos tulajdonságát boritotta vérvörös virágzásba: az
érzékiségét. Ha egyedül maradt, most azonnal lement az éjszaki kis
szalonba, ahova az udvarról minden szó behallatszott s a folyton kacagó,
fecsegő, pletykáló s egymással szemérmetlenül ingerkedő asszonyok és
lányok beszéde ugy hatott rá, hogy minden egyes rettentő szó ujabb és
ujabb vérrakétát robbantot föl benne. Szerette volna biztatni őket, de
félt, hogy elijeszti a szabadszáju fecsegőket s szégyelte volna is, hogy
ilyen alantas örömön kapják rajta.
Legjobban titkolta épen a sógora előtt, aki pedig tulajdonképeni oka
volt, hogy lelke megérett erre a titkos bünözésre. Azonnal s örökre
szakitott volna a sógorával, ha az rajtakapja azon a társalgáson, amiben
nemsokára bő része lett.
Volt a kendertörők között különösen egy érdekes lány, akiben annyi
szemérem nem volt mint egy csirkében. A grófnő behivatta. A lány egy
csöppet sem volt elfogódott. Simán és természetesen járt a fény és pompa
s a megfélemlitő idegen környezet között. A grófnő szolgálatába fogadta
s meséltetett vele magáról, a falujáról, a világáról. A lány, Kis Bora,
valóságos iskola, életiskola lett neki. A grófnő eddig sohasem vette
észre, hogy a körülötte élő személyzet emberi anyagból van, s most sem
vette volna észre, de ebben a vad lányban egy önmagával közös nagy
tulajdonságot talált: a kielégithetetlen érzékiséget.
Forró délutánokon és olyan éjjeleken, mikor magában maradt, behivatta
magához Borát s a legkülönösebb társalgás folyt zárt ajtók mögött
köztük, ami valaha grófi hölgy és cselédlány között folyhatott. Bora
nyiltan és a szeméremnek sejtelme nélkül beszélt mindenről, ami őt
érdekelte. S mindent elcsarált, ami el nem mondható csak történt valaha
kis falujokban. S különösen sokat beszélt arról az emberről, aki istene
volt, aki mint az ő beszédéből kitetszett, az egész falu minden nőjének
főfő, izgató, vérforraló bálványa volt.
A grófnő érezte, hogy életében most először forrt föl benne az a vad,
érzéki, oktalan és céltalan buja gerjedelem, amely elfogja és megrázza
az emberi testet és sarkaiból kiveti a lelket. És néha szinte megrémült
már attól, mi lesz, ha csakugyan hatalma alá kerül a paraszt Don
Yuannak.
Izgalmak futkostak keresztül-kasul rajta s mikor parancsot adott
Borának, hogy találkára hivja neki a paraszt hőst, akkor már attól
rettegett, hogy elveszti az egyszerü, primitiv ember előtte a nimbuszt.
S fokról-fokra szállitotta le vele szemben az igényeit, a követelését, a
várakozását s hagyta, hogy visszafejlődjön ő maga a Bora nivójára, s
bámulta a parasztlányt és irigyelte, hogy az szabadon forrongó
érzékiséggel ugy tud beszélni a hőséről, mintha épen az ölében ülne a
kéjek tetőpontján.
Minden csöpp vére felforrt; ha ő idáig tudna emelkedni a nemi szerelem
intenzivitásában!