Másnap reggel maga is meghökkent, mikor megérezte, hogy egy cseppet sem
változott a kedvetlensége. Fáradt volt, petyhüdt, mintha kiszapulták
volna. Mikor a munkásokat elküldte, visszacsámborgott a házba. A
felesége aggódva, gyanakodva nézte.
– Dani, nem mégy dologra?
Dani vállat vont.
– Nem baj, pihenj, – szólt az asszony.
A férfi még arra is rest volt, hogy megmondja, amit rá gondolt: minél
többet alszik az ember, annál álmosabb. Lefeküdt s aludt délig.
Erzsi ma már nem volt olyan friss jókedvü, mint tegnap; őt is leverte az
ura kedvetlensége. Nem értette, mit akar az ember. Estefelé meg is
kérdezte Danitól, aki ugy lógott előre-hátra a házban, mint a lábbadozó:
– Beteg vagy?
– Én?!
– Hát truccolsz?
– Eh, fenét.
– Mér nem dolgozol?
– Mit?… Minek?
– Igen! eccer majd felveti a sok munka, azután meg az ujját se mozdítja.
Dani tunyán ült, bámult maga elé s elgondolkozott.
– Biz ugy az Erzsi. Mán én ilyen vagyok. Vagy mindent, vagy semmit.
Erzsi megijedt.
– Hát akkor csak inkább semmit, édes uram… Igy is jobb, mint ugy.
Napok teltek ilyen bágyadottan. Az asszony minden erejét összeszedte,
hogy fölelevenitse az urát. De lassan kikopott a naiv, gyermekes
tréfakedvből, csak a boldogságban terem az meg s itt már megint nem
viritott az öröm. Erzsi csak harcolt, küzdött, erőlködött, végre sirva
fakadt.
– Jobb ha ugy él a hogy tetszik; jobb ha dolgozik, akkor legalább jó
kedve van.
Dani meghökkenve hallotta, de bágyadtan legyintett. Nem szólt. Azt
gondolta, hogy tul van már ő azon örökre. Csak azon csodálkozott, hogy
tud élni, ha ennyire megroppant benne a lélek?
Ámde élt s az ebédnél, vacsoránál maga bosszuságára jó étvágygyal vett
részt s néha megérezte, hogy hizik. Kövér, zsiros érzések zsibbadtak,
totyogtak a testében s ez még sulyosabbá tette lehangoltságát.
Pedig erős idők kezdődtek, az aratás. Csütörtökre, Péterpálra volt téve
a napja, hogy buzába álljanak, de ő álmos szemmel s türelmetlen
lankadtsággal utasitotta el magától az aratógazdát. Hagyjanak neki
békét. Az aratást elhalasztották hétfőre.
Erzsi roppant nyugtalanságot szenvedett el. Nem tudta elképzelni mi
történt az urával. Asszony ösztöne tisztán megérezte, hogy azért van
igy, mert ő nem elégiti ki az urát. Szüksége van annak mindenre,
mindenre s a sok minden közt ő reá is. De ő csak egy kis rész a nagy
sokban! És ez rettenetesen elkeseritette s lassan olyan hangulat
telepedett a kis családra, mintha mély gyász borult volna rájuk. Csak
sóhajtoztak, de annyi energia sem volt bennük, hogy valamelyik egy-egy
hangos szóba tudott volna kitörni.
Már szombatot értek s mikor másnál a munkáshét végén utolsó
erőmegfeszitéssel fejezték be mindenfelé a kitervelt munkát, náluk téli
tunyaságba, öregemberes maznaságba fáradtak bele.
Szombat délután egyszerre csak arra riadt fel az asszony, hogy az ura
bent az első szobában énekelni kezd:
Haragodnak nagy voltában
Megindulván,
Ne feddj meg uram engem,
Busult gerjedezésedben
Rám tekintvén,
Ne büntess meg istenem.
Erzsi keresztet vetett és felsóhajtott. Idegen volt neki az ura erős,
komor éneke, de valahogy érezte, hogy maga az ének már valami belső
fordulatot jelent. S mig az éneklést elhallgatta, benne is felbuzdult az
áhitat, az imasóhaj. Vágyva vágyott rá, hogy egyszer már ez életben
együtt fohászkodjék az Istenhez az urával. Ebben a legbelsőbb
szolgaságban olyan igen-igen távol voltak egymástól. Külön paphoz, külön
templomba jártak, külön lenézték egymás hitét s éveken át kibirták, hogy
gyöngédségből nem is említették a vallást odahaza és nem imádkoztak, ha
a másik a közelben volt, hogy ne botránkoztassák imacselekedetükkel.
De most az asszonyt elfogta a vágyakozás. Együtt akart lenni, egy akart
lenni az urával a templommá szentült szobában.
És benyitott, bement.
Az ura ott ült az asztal előtt és tenyerébe hajtott fővel énekelt. Meg
sem mozdult az asszony beléptére, tovább énekelt, bár nem esett olyan
jól már szive szerint. Elvárta, míg a felesége valamit motoz a háta
mögött a komót fiában, várta, hogy kimegy.
De az asszony igen elcsöndesedett s ő nem győzte kivárni. Hát
visszafordult hozzá.
S megdöbbenve látta mi van mögötte. Az asszony ott térdelt a földön s a
komót szélére állított kis oltárféle előtt, a feszület, a bálvány előtt
imádkozik; összesimitott tenyérrel, félre hajtott fővel.
Daniban felfordult az ész, meghibbant a szív, kiömlött az epe.
Felállt, hogy hirtelen dühében ököllel leüsse, összetörje a festett
istent.
Ám a másik percben lenyelte dühét és nem az asszony felé lépett, hanem
az ajtó felé.
Kiment a szobából.
Tovább nem birt a tető alatt maradni. Azt hitte rászakad.
A szabadban fellélegzett.
– Haj Uramisten, – mondta – be sárrá nyomoritottál!
Ettől kezdve szakadatlanul, szinte önkivületben volt. Minden kínozta,
mint az eleven sebet. S ugy érezte, mintha börtönben volna, ahonnan
többé nincs menekülés, még a bitóra sem, bár még az is megkönnyebbülés
volna már neki.
És huszonnégy órát töltött ilyen állapotban.
A felesége másnap délután templomba ment. Akkor könnyült meg egy kicsit.
Ugy nézett körül, mint az elkinozott kuvasz, ha az őrzője elmegy.
Nincs-e rés, ahol kirághassa magát.
És ekkor egy lány fordult be hozzá az utcáról.
– Dani bácsi!… Azt izente a grófné, menjen el hozzá.
– A grófné! – s szinte szélütés érte a férfi nyelvét. – Elmenjek! –
mondta magánkivül, fakósápadt arccal.
– El, el, azt izente. Hónap délután… Mikor a gróf kilovagol… mingyán.
És a lány nem szólt egyebet semmit, elsietett.
Dani pedig ott maradt, mint villámsujtott fa.
Egy pillanat mulva az erő, a vágy, az élet sistergős, tüzes lángja
csapott fel benne.
Csoda történt. A megszenesedett fatörzs uj zöld lombba szökött.