Egészen világos volt, mikor felébredt. Szinte féldélre járt az idő.
Első gondolata az volt, hogy felugrik, menni kell dologra, de aztán csak
ott maradt heverve az ágyon.
Kifigyelt a világba. Az ablak nyitva volt s a mályvalevelek közt
besütött a nap a szoba közepéig. Kivülről a fia hangját hallotta. A
gyerek a tornácon a kisöccsével játszott s a csöppséggel ugy beszélt,
mintha az épen olyan okos ember volna, mint ő maga.
– Jó lesz Sanyika, jó lesz? Jól fontam meg? Jó ostor lesz? Jó?
– U-u-u, – mondta a csöppség.
– Ugy, ugy, ugy? Édes anyám! Sanyika azt mondta ugy! Ugy Sanyika? ugy?
Jó kis ostort csináltam, ni hogy csördit, ni!
És csapott vele.
A gyerek ujra gőgicsélt:
– U, u, u!
Dani behunyta a szemét, ugy hallgatott. Elgondolta a mosolyodást, de nem
rándult meg az arca.
Egyszerre nóta csendült be az ablakon. Halkan, álmodozva.
A karai árkoson, árkoson
Rózsa nyilik bokroson, bokroson…
Daninak belesajgott a szivébe. Ez volt az ő nótája, mikor Erzsi után
járt. Az asszony évek óta nem dalolt. Tiszta csengésü kis hangja szivbe
bizsergett s Daninak elfult a torka, mikor a második vers még
elevenebben fölcsengett.
Göndörödik a cseresznye levele,
Be szép kis lány nevekedik kedvemre,
De szeretném édes anyját napamnak,
Kökényszemü barna lányát magamnak.
Az asszonykának elcsuklott a hangja, az utolsó sor már gépiesen hangzott
el, felujult a szivében a keserüség, ami a napam szóról eszébe jutott.
Hogy elűzze a kedvetlen érzést, frissebb nótába csapott át.
Ráncos száru kis csizmámra sárga patkót veretek,
Ihaj, tyuhaj már ezután árva kis lányt szeretek,
Árva kis lány tud igazán séhaj, szeretni,
Sem az apja, sem az anyja nem fog érte átkozni.
Ez is az ő nótája volt. S az a sóhaj is az övé, ami behallik a nóta
után. Bizony, ha mindaketten árvák volnának! Sok bajtól lettek vón
mentesek.
Tovább hallatszott egy ujabb lelkes nóta. Mintha legénykorának boldog
ideje támadt volna fel.
Azért hogy én a kis utcán lakom,
A nagy utcán lakik a galambom,
Nézek is én, nézek arrafele,
Mikor délbe, mikor este fele.
Ezt ő helyette dalolta az asszonya, de a másik verset magáért:
Azért hogy én az ókutba estem,
Édes rózsám te ne vess meg engem,
Azér hogy én tehozzád nem szóltam,
Csak a vagyok, aki eddig voltam.
Kis kertembe van egy bokor zsálya,
Az alá jár a rózsám hálásra,
Estétől hajnalig nem megyen el,
Még sem telünk mi be szerelemmel.
Dani nagyot, nagyot sóhajtott. Neki szólt ez a nóta mind. Neki dalolja,
szivből-szivbe danolja a párja. Hát még ami most csattan fel:
Elmégy rózsám utazni!
Jőjj be hozzám bucsuzni!
Adok olyan pár csókot,
Megér ezer forintot.
Óh ne menj el, ne menj el,
Nem birok a szivemmel,
Nem birok a szivemmel,
Háljál itt még az éjjel!…
– Erzsi! – kiáltott Dani.
Az asszony odakint elhallgatott, megállt a kezében a munka is, amivel
csörömpölt, aztán egyszerre csak felugrott s hevesen feltépve az ajtót,
berontott. Az arca piros volt, mint a láng.
Az ura csillogó szemmel nézett rá s ő odaborult a szerelmes urára és
lányos szépség öntötte el az arcát, amint belenézett a férje szemébe.
Sokáig csókolóztak, mintha fiatal, ujházasok volnának. Az asszony olyan
friss volt, olyan vidám, amilyennek csak az első esztendőben ismerte
Dani. Ugy is nézett rá folyton, mintha álmodnék, ugy nézett rá, mintha
keresztül nézne a bőrén, a testén, be valahova mélyre, a gondolatai
forrásába. Mert minden csók, minden mosoly, minden édes szó mögött ott
érezte a vásárt.
– Ezzel akarsz kifizetni a munkáért, az életért! – mondogatta magában.
De egy szóval sem rontotta volna el az asszony hangulatát. Sőt a magáét
sem, mert kezdte észrevenni, mintha más ember lett volna belőle. Nem,
nem vágyott többet a munkára, a nagy tervekre, ugy emlékezett rájuk,
mint az álomra s amint egész délelőtt ott topogott a kis családja közt a
gyönyörü napfényes időben, szerette volna, ha égig érő sövény nő a
portája körül, hogy ne is lásson többet senkit, semmit a kapuntuli
világból.
És pedig hiába fogadkozott hangos, lármás gondolatokkal, hogy ez igy van
rendén, ez a boldogság, ez az igazi családi élet, mégis ott szoritotta a
lelke mélyén valami gyülölködő érzés, amely alattomos gondolatokkal
szólt közbe s délben megkeseritette minden falatját, amit vigan vett a
foga közé.
Délután lomhán babrált az istálló körül. Egyszerre csak ellenállhatatlan
erő állitotta föl s rögtön elindult be a házba: hiszen neki mennie kell
a grófnéhoz!
Amint az ajtóhoz ért, már erőt vett rajta a habozás: de hiszen ezzel s
csak egyetlen szóval is, ami erre a tervre vonatkozik, tönkreteszi ezt a
hirtelen kivirult boldog családi kis kertet…
A felesége egészen megszépülve, sugárzó arccal állott a bölcső felett,
amiből a csókkal csiklandozott gyermek kacagása hallatszott ki.
– Tudja mit csinált ez az én gyönyörü szép, ez az én aranyos kis fiam! –
kiáltott az urára.
– Mit? – mosolygott fel csöndesen Dani.
– Mit? Olyan gyönyörüszép sárgát kakált, mint az olvadt arany! –
csengett az Erzsi kacajos hangja.
Dani melegen mosolygott s hunyoritó szeme szivesen játszott az
asszonyon.
– De tudja mit csinált ez a maga büdös, rongyos, piszkos kölyke?
– Mit? – szólt Dani s megmutatta fehér fogait.
– Az egész bőcsőt, dunnát, párnát, ruhát, még az orrahegyét is
összeronditotta. A ronda!
Dani felkacagott és már tudta, hogy nem megy el a grófnőhöz.
Ma nem.
Talán sohasem.