Alig aludtak egy-két órányit, kopogtak az ablakon.
– Gazduram, itt vónánk.
A Dani szemhéjai fölpattantak. Zugó, zavaros, kedvetlen érzés volt a
fejében.
Lomhán leszállott, csizmát huzott.
– Te csak aludj, – mondta a feleségének, aki álmosan nyujtózott s
kiment.
Ugy tanulta ugyan az apjától, hogy aki három óra alatt ki nem alussza
magát, az sose, de azért most ugy érezte, hogy szörnyü kábultsága egy
heti alvással se mulna el.
Kint friss volt a levegő, s keleten már erősen derengett a hajnal.
Négy ember volt az udvaron, villa és gereblye a vállukon, vagy lábhoz
állitva a kezükben.
– Ti vagytok, Pesta?
– Mi vónánk gazduram, hát gyerünk…
– Várjatok, egy porció pájinkát, osztán mehettek.
– Maga nem gyün?
– Én?… Más dógom van.
Az emberek megitták a pálinkát.
– Dani? – szólt visszafordulva egy vén ember köztük, aki már igen
töpörödött volt s a villát szinte a hátán vitte, – beteg vagy?
– Én? – szólt megvetően Dani, aki mint a vasegészségü emberek, utálta s
lenézte a beteget, – beteg a betegség, de nem én.
– Hm, hm, – mondta az öreg s bólogatott.
Dani elfordult s egy szó nélkül otthagyta a vén embert. Tudta, hogy az
belelát. Leolvassa sötétben is róla, hogy boldogtalan az asszonnyal.
Sóhajtva ment az ól felé, felverte a kocsist, aki egészségesen, mélyen
aludt s most katonásan, riadva ugrott talpra. Egy-két szóval
rendeleteket adott neki. A Rárót tenyérrel meglapogatta s kiadta a
parancsot, hogy haza kell vinni, aztán kiment az udvarra.
Nagyon különösen érezte magát. Soha még igy. Nem volt kedve a munkához.
A szép madárcsirippes hajnalon ugy érezte magát, mintha vén ember vón,
öregestén. Zugott a feje s nyomott volt a szive. Eszébe jutott az esti
nagytervü lázas töprengése s gondolatban tette meg még a legyintést is:
– Mit ér, ha az asszonynak nincsen hozzá kedve. Mit dolgozzak, ha az
asszonynak nem kell a dolgom. Minek éljek, ha nem élve kellek neki,
hanem dögül. Akkor meg vón velem, ha itthon hevernék és mindig ott
nyalnám. Akkor jó vónék. Eh, az asszony mind csak arra való, hogy rugd
fel, hagyd ott… De mit ér! Mégis nála van az életem!…
Lassan, cammogva, szinte öntudatlanul vissza bement a házba. A szoba
közepén megállt. Az ablakon át egy kis világosság szürődött be; meglátta
a feleségét az ágyon.
Erzsi félálmosan, jókedvvel mosolygott rá s beljebb huzódott a falhoz,
helyet hagyott.
Dani leült az ágy szélére, föléje hajolt, csendesen megcsókolta. Az
asszony hevesen adta vissza.
Erre ő lelökte a csizmát s lefeküdt.
Az asszony mohón, szerelmesen bujt hozzá.