A gyerek ujra felzokogó sirására az anyja hirtelen felült az ágyban.
Fölemelte a fiacskáját s az ágy lábjából odavette maga mellé, kettőjük
közé.
– Fiacskám, gyermekem, drága kedves kis fiam. Szegény kis gyöngyöm,
lelkem kis virágom. Rossz apád van, rossz anyád van, bántanak! –
gyügyögött hozzá, mint az ölbeli babához. – Bántanak fiam. Lelkem kis
bárányom…
Odaszorította a komoly fejecskét a mellére s a gyermek ugy turta bele
arcocskáját az anyja keblébe, mintha csecsemőkorbeli érzései ujultak
volna fel. Lassabban pisszegett s csitulva hallotta az anyja dunnyogó
becézését. Aztán a meleg, illatos álom nemsokára megzavarta,
megszéditette szegény fejecskéjét s egyszerre elaludt.
Erzsi tovább zsizsegett hozzá, de a szava átfordult a másikra, az urára,
aki elnyulva, lankadtan feküdt tul a fiun.
– Jajaj fiam, milyen apád van!… Nincs is apád, árva fiam… Mikor szólt
hozzád? Mikor ültetett a térgyére? Játszott veled valaha?… Kis fiam,
árva vagy, mint az anyád, ez a te szegény árva anyád.
Danival megfordult az ágy, lelkében örvénylő szédülést érzett. Sziven
találta a feleségének minden szava. Az asszony várból célozott rá, a
fiának bástyája mögül s ő védtelenül kapta a nyilakat.
– Haj, keserü, keserü élet – folytatta az asszony – siralmas élet. Hogy
el kell nekem nézni istenem, ahogy elragadozza tőlem az egész világ az
uramat. Mindenkinek több jut belőle, mint nekem. Azért élek én csak,
hogy ütet másnak hizlaljam… Érdemes élet ez, érdemes… Nem is lesz jó
vége, nem lesz soha. Nem embernek való ez az élet. Angyal se birná ki.
Jajaj…
A férfi csöndesen feküdt, várta az ujabb sujtásokat.
Az asszony egyideig hallgatott. Nem igen tudta szive keserüségét igy
kiereszteni, ellenmondásra, vitára volt szüksége, hogy a teli tömlőt
fölfakassza s a gyötrelmek árját kiereszthesse magából.
– Alszik az apád fiacskám! – mondta, magához szoritva alvó fiát. –
Alszik, jó lelkiismerettel alszik.
Az ember végigreszketett, nem moccant.
Az asszony egy idő mulva rászólt.
– Alszol?
Dani türelmetlen mozdulatot tett s nagyot sóhajtott.
Erzsi ujra hallgatott jó ideig.
– Egy az, akár alszik, akár se. Csak hallgat. Nem szól. Nincs szava egy
se. Nem vetne egy igét megnyugtatásul: no te eb vagy kutya, hát ne
bucsálódj: igy van.
Dani ujra sóhajtott.
– Ugy jön már ide haza, mint a pokolba. Jókedve van az egész világon,
mindenkire ugy néz, mint a nap, de ha a kapun belép, vége. Ha a házamba
beteszi a lábát, akkor már olyan, mint a gyász. Ilyen kedves vagyok én
neki.
– De az Isten áldjon meg, – fakadt ki csendes hangon a férfi, – hogy
legyek jókedvü, mikor ugy nézel rám mindig, mintha apádanyád gyilkosa
volnék.
– Hát nem olyan vagy? Hát nézhetek rád jóképpel? Hát sziveled az apámat,
az én fajtámat? Nem megfojtanád egy kanál vizben őket?
– Fojtsa meg az Isten! – gondolta magában haragra lobbanva Dani, de nem
mondta ki, csak beleharapott a szájaszélébe.
– Teszel valaha kedvemre, mongyad? Teszel? Csak gondold fel egyszer, mi
jót kapok én tülled? Pedig rám nem mondhatsz semmit. Nem bizony Dani.
Nem látlak el az utolsó gondolatodig? Van valami hijjod? No csak mondd
meg, van?
Az ember keserves mozdulatára tovább ment:
– Vagy ha igy vagyunk apádékkal, nem fáj az nekem, azt hiszed? Én vagyok
az oka? Nem ők vaditottak el maguktul? Hiszen első esztendőbe, mintha
lyányuk lettem volna, ugy voltam velük. Nem? De mi mindennel bántottak
meg? Sok irás kén ahhoz, azt mind papirra tenni. Én vagyok valaminek oka
Dani?… Én?… Szójj no.
– Nem! – sóhajtott fel az ura.
– No ládd, – kapott a szón Erzsi, – hát azt, a legnagyobbat!… Vetettem
szemet valakire öt esztendő alatt? Mit csinálnál te énvelem, ha más
embert tartanék magamnak?…
– Megfojtanálak! – gondolta magában vad dühvel a férfi s nem szólt, csak
ökölbe szorult a keze.
Az asszony sóhajtott.
– De te! Te mit teszel nekem?! Ugyi sose vagy velem? Nem állhatsz
bennünket! Oszt hogy vagy te az egész világ asszonyával? Osztán ne
sirjak én reggeltül estig?
Az asszony hangja olyan szeliden, csöndesen, fájdalmasan zuborgott,
ahogy még sose beszélt. Eddig, ha ezek a panaszok előkerültek, mindig az
indulat viharzását keltette föl bennük, de most olyan egyszerüen,
tisztán s oly mélységes fájdalommal sorolta el őket, hogy a férfinak
elfacsarodott a szive és teljesen átértette az asszony egész
vigasztalan, reménytelen életét.
– Mit akarsz Erzsi, hát mit tegyek?
– Mit Dani? Mit? Semmit Dani. Olyan kicsi, amit én akarok!… Legyél az
enyém Dani.
Harmatos könycseppek csillogtak meg a hangon s a férfi szent esküvel
érzett fel rá.
– Mit kivánnék én tőled Dani? Semmit, csak azt, amit én teszek neked…
Ládd én egész életemben ugy élek, hogy akármit is teszek, mindig rád
gondolok; hogy ha te látnád, mit mondanál rá. Jónak látnád-e tőlem?
Örülnél-e neki? Meg volnál-e vélem elégedve?… Ezt tedd meg nekem Dani te
is.
Nagy csönd lett a szóra.
S a férfi lelkében lassan áradt föl valami szinte templomi áhitat. Az
asszonynak, ennek az ő szentlelkü asszonyának a lelki nagyságát
átszítta, átömlesztette magába s végre kimondta.
– Megpróbálom Erzsi!
Azzal meg akarta ölelni, de a gyerek utban volt. Egyet gondolt,
felállott s az alvó fiucskát szépen ölbe vette, átvitte a maga ágyára.
Ő pedig visszasimult a feleségéhez, akit olyan puhán, egészen s
szivszakadva ölelt meg, hogy annak vér öntötte el tőle az agyát.