– Eszel?
– Nem kérek.
– Akkor feküdj le.
A gyerek gyorsan felállt s hozzáfogott vetkezni Levetette magáról a
fekete kis kabátot és kihuzta a gatyakorcából az ingét. Akkor bement a
hátulsó házba és várt, mig az anyja megbontotta a nagy ágyat. Ott hál az
anyja ágyában, lábtól.
Az ágyban felült, összekulcsolta az ujjait s az anyja segitségével
elmondta az imádságokat. Aztán gyorsan bebujt a lepedő alá, nem fázott,
csak el akart bujni; elvackolódott s kis idő mulva szabályosan lélekzve
elaludt.
Az anyja elnézte egy darabig; majd a másikhoz lépett s azt igazgatta el
a bölcsőben.
Könnyet törült ki a szeméből s leült az asztal mellé, amelyen ott állott
a kislángu, magastalpu petroleumlámpa.
Egy ideig bus arccal bámult maga elé, aztán egyet gondolt, felállt, a
komóthoz lépett és kihuzva az alsó fiókot, kiszedett belőle holmi
foltozni való fehér ruhát.
Varrogatva várt s hallgatta a falon függő rózsás óra kattogását.
Éjfélre járt az idő, mikor lódobogást hallott. Megjött az ura.
Mig a férfi a lovat bekötötte az ólba, ő nagyokat sóhajtva melegitette
meg gyors csutkatüzön a vacsorát.
– Jóestét! – köszönt be vidáman a férfi.
Erzsi rávetette nagy komoly szemét, aztán elforditotta. Bántotta, hogy
az urának ilyen ragyogó az arca, mikor az ő lelke a halál szomoruságával
van tele.
Dani mintha jeges vizbe bukott volna hőtestével.
Hát még most is igy van? – mondta magában s roppant elkedvetlenedett.
Nehéz, nyomott érzés telepedett a mellére s amint leült a fehér
asztalhoz, türhetlennek érezte ezt az állapotot. Ő odakinn régen
elfelejtette, mi volt idehaza. A jövés-menés-mozgás, az emberekkel való
találkozás, a pillanatok uj, meg uj benyomásai, a tervek, az ésszel való
munka mind elvonták a figyelmét arról az egy dologról, amely neki a
változatos, forgalmas élet közepett egynek tetszett a sok közül, de
idehaza az asszonynak egyetlen volt: az egész élet volt.
Dani visszaidézte az emlékébe, hogy is ment el ma hazulról és megérezte
azt a szótlan feszültséget, ahogy elváltak. És ime most ugyanabba
toppant bele.
Valóságos düh fogta el, az asszony ellen, ezért a rettenetes
szivósságáért. Hát soha sincs vége a házi haragnak? Hát sohase akar már
megbocsátani, elnézni valamit ez az asszony. A könnyen fellobbanó,
könnyen felejtő férfi dühös keserü szemeket vetett a fagyos, rideg
asszonyra. Szeretett volna patáliát csapni, földhöz verni valamit,
szerette volna megmarkolni s megrázni dühében az asszonyt. Valami
retteneteset csinálni. Csak segitene. De a belső érzése azt diktálta,
birja le magát s szelidséggel próbálja az asszonyt megbékéltetni. Ám
ahhoz sem volt ereje, hát tehetetlen haragja gyötrő szomoruságba csapott
át.
Hunyorgó szemmel bámult a lámpa lángjába s ahogy eléje tette az asszony
a tányér ételt, szórakozottan falatozott belőle s megrágatlanul nyelt el
egy-egy husdarabot.
Egyik sem szólt semmit.
Bementek a szobába. Az asszony elfujta a lámpát, a sötétben levetkezett,
lefeküdt.
Dani ott állt a szoba közepén s olyan keserves zsibbadtság fogta el,
hogy mozdulni sem birt. Ugy érezte, elvesztette az erejét; lankadt volt
és rettenetes fáradt minden tagja.
Végre megmozdult. Leült az ágya szélére, lehuzta a csizmát. Egészen
levetkezett.
Akkor átment a feleségéhez. Esténként gyakran hozzáfeküdt egy-egy
kicsit, csak ép hogy hozzásimuljon, hogy megcsókolja, a melegét érezze.
Mert ugy szerette ezt az asszonyt, nem tudott nála nélkül élni. El sem
tudta képzelni, mi volna, ha nem volna vele. Ő volt neki az az
egészséges, erős lelki talaj, amelyben bizott, amelyen állott, amelytől
az erejének mindennapi fölfrissülését kapta.
Az asszony, mintha kigyó ért volna hozzá, összerándult s felugrott,
felült.
– Menjen, menjen! – lihegte gyülölettel. – Menjen az ágyára.
A férfi megbénult. Lehetetlen legyőznie ezt a makacsságot? Vér tolult az
agyába s ökleit befogva, kivágta karját.
– Erzsi, vigyázz! – mondta rekedten. – Vigyázz. Baj lesz.
Az asszony mereven ült.
A férfi erőszakosan levetette magát mellé s elnyujtózkodott az ágyban,
hogy az majd leszakadt.
Az asszony reszketett a haragtól, a gyülölettől.
Dani félkarral átölelte s az asszony hiába próbálta ezt lefesziteni
magáról.
– Piszok! – mondta az asszony.
Dani egyet nyelt.
– Mint az egész fajtája! – lihegte ujra az asszony.
A férfi végig összerándult.
– Az a komisz, fecsegő apja!
A Dani karja kinyilt a megijedéstől s ő maga szinte megdermedve várt. A
szive nagy sebére csapott az asszony.
– Az mer valakit tetvesnek mondani?… A ronda. A gazember. A piszok.
Annak tetves az én apám?
Dani megsejtette, hogy az apja már megint mondott valamit keserü
mérgében, amin ezek ujra elrágódnak egy esztendeig.
Az asszony gyönyörüséggel érezte, hogy most a szivét marcangolja az
urának s lihegve, gyülölködve folytatta.
– Egy házfedelet nem tud megcsinálni, a kontár? Piszkolódni tud?
– Hagyj békét, Erzsi. Már megint az a házfedél?
– A nyomorult!… Tetves az apám?
– Az hát! – vágta oda Dani s a sötétben szinte világitott a szeme.
Az asszony elhallgatott.
Dani leszállott az ágyról. Ott állott meg előtte mezitláb a jó hüvös,
tapasztott földön.
A homloka majd szétcsattant.
– Nyomorult élet, nyomorult élet! – tört ki az asszony s arcára
tapasztott kézzel hangos, jajjos sirásra fakadt.
– Nyomorult fajzat!… Óh Uristen, oh szent szűz! Mi lett belőlem, mi lett
belőlem! Ó én boldogtalan ezen a világon. Mikor nem voltam kéntelen
vele! Rajtam minden átok, mert magam választottam magamnak. Lehettem
volna olyan ember társa, aki isten-ember előtt erős. Ott boldog, ott
egyetlen lettem vóna. Földi menyország lett vón az életem, földi
paradicsom. De mi lett belőlem, jajjajjaj mi lett már én belőlem. Egy
futóbolond lábakapcája, egy piszokfajzat cégére.
Dani ugy érezte az ujjaiban, hogy rögtön meg fogja fojtani ezt az
asszonyt.
– Ó én esendő, veszendő. Farkasok közé került áldozati bárány. Akire
készen tartják minden percben a kést, hogy szivibe mártsák…
A Dani karja ismét lelankadt.
– Te! – kiáltott rá aztán a felesége természetesebb hangon,
közönségesebb dühvel. – Mondd meg az apádnak, hogy fogja meg a nyelvét,
mert baj lesz.
– Erzsi!
– Utálatos vén dög.
– Hogy nem is bir már a főd alá bujni! – hördült fel a férfi, az asszony
szemébe vágva a szüle-átkot.
Erzsi elhallgatott. Befelé fordult.
Sokáig voltak igy siri csöndben. A férfi kimeredten állt a
fekete-sötétben. Az asszony elbágyadt, hogy kiadta az indulatát.
Jó negyedóra mulva az asszony elhanyatlott s hideglelősen huzódott
össze. Meztelen karjára felhuzta a lepedőtakarót.
– Én fogom kitapodni belőle a lelket! – üvöltött fel egyszerre,
váratlanul a férfi, akiben most érett meg kitörésre az indulat. – Meg az
anyámból! abból a vén szipirtyóból. Minek szült, minek nevelt fel erre
az átkozott életre?… Élet ez? Pfuj! Köpedelem, undorodás. Élet ez? A
réti farkasnak is öröm, ha hazamegy a vackába, a párjához. Nekem ez a
kinhalál. Nekem itthon kell elszenvednem minden poklot.
Az asszony megint megkeményedett. Összeszoritotta a fogát, összevonta
erős szemöldökét s jegesen hallgatta a káromkodást.
– Óh én megátkozott! – hörögte a férfi, hogy majd belecsattant a torka.
– Óh én átokalatti! De én vagyok az oka! Nem vagyok férfi, nem vagyok
ember. Ha az volnék, nem kellene asszonybeszéddel kinlódnom, akkor egy
szó nélkül is tisztelne mindenki. Legjobban a feleségem. De rongy
vagyok, sár vagyok.
S két ököllel retteneteset ütött a fejére.
És mint bunkócsapásokkal kezdte verni, döngetni a koponyáját.
– Bolond! Bolond! – kiáltott fel, ugrott fel a felesége s lefogta a
karját.
Az ember szédelegve hagyta magát s üregeiből szinte kiugró szemekkel
meredt el a sötétben.
Az asszony teste iszonyuan reszketett.
Hangos zokogásra fakadt.
– Istenem, Istenem! – Micsoda élet! Milyen iszonyu élet! Igy kell nekem,
ilyen emberrel kell nekem élni!
Arcára tette a kezét s odaroskadt az ura válláról az ágy szélére és sürü
könyhullatással sirta ki magát.
A férfi támolyogva állott és várt, ész nélkül.
Végre odaroskadt a felesége elé, odatérdelt elejbe, s ölébe tette a
fejét, azzal maga is könyekre fakadt.
– Mért nem lehet egy szóval megölni magát az embernek… Be örömest adnám
ezt a rongy dög testet a férgeknek…
Az asszony a fejére hullatta sürü könyeit s az urának rettenetes
fájdalmu szavaira fel-felnyilamlott a sirása.
Végre megenyhült, megszánta vivódó urát. A fejére tette a kezét s hosszu
szünetek után tovább-tovább simitotta két tenyérrel a fejét.
– Ilyen élet. Ilyen élet!… susogta.
– Azér van, – kapta fel a fejét az ember, – mert szeretjük mink egymást
Erzsi. Mert majd meghalunk mi egymásért. Ha nem szeretnélek, bánnám én,
ha akármit is szenvedsz?… Bánnál te engem, ha nem szeretnél?…
Az asszony ujra sirt.
Az ura hirtelen átölelte a derekát s olyan szenvedélyesen ölelte
magához, majd elmállasztotta. De már az asszony nem bánta, elvesztette
öntudatát.
Amint átölelkezve lefeküdtek, a gyerek az ágy lábában keserves sirással
hirtelen kitört. Fájdalmas, zokogó, megcsukló sirással ijesztett rájuk.
És a szülők rettenve, benyilalló ijedtséggel figyeltek rá. S a
lelkiismeretük robbanva támadt fel. És halálig szégyelték magukat a
gyerek előtt, akinek mindezt végig kellett hallgatnia.
És ráadásul tisztán tudták, hogy nincs olyan jól elintézve a nagy pör
közöttük, mint régebben, az ilyen viharos összetüzések után.
Kigyógyithatatlanul eves már a mély seb, amit annyi fajtáju kín vérez. S
csak egy kevés elzsibbadást éreztek, de szomoru szivük megrángott, a
másiknak gyötrő sajgását sejditve.