Uristen, mi mindennek kell még elkövetkezni, ha még most sem tudja
kimondani. Hiszen már végig járta az egész kálváriát. Van még hátra
stáció? Vagy most jön még a legsúlyosabb?
Megremegett; eszébe jutott a grófné. Ha az az ember megpróbálja, hogy
még ahhoz is hozzá férkőzzék.
Mije neki hát ez az ember? Mi az övé belőle. Hiszen ha a lábát kihúzza,
már másé, minden asszonyé, akit a szemével lát; ha meg itthon van,
szólani se lehet hozzá, tele van a feje gonddal.
Keserves sirásra fakadt.
Meggyujtotta a lámpát.
Épen hozták a gyerekeket. Kovácsné hozta, aki az apjáéknál mióta ő
emlékszik, mindig egyforma hűséges bejáró volt. Ugyis ragaszkodott hozzá
Erzsi, mintha ez is anyja volna. Az ő apja körül minden ily állandó, az
élet, a napirend, az emberek, még az anyjával való örökös huzalkodás is.
Erzsi ebben az uj életben, ahol naponként széditően gyarapodnak
valamivel s minden percben fájdalmasan vesztenek valamit, nem tudott
meglenni. Hiszen ő azt akarta, hogy tökéletessé teszi, ami otthon csak
gyarlón volt meg. Az apja vérét örökölte s örült, hogy a maga
gazdasszonya lett, most már lesz alkalma rá, hogy azt az abszolut rendet
és tisztaságot megteremtse, ami az anyja mellett lehetetlen volt. De még
rosszabbat kapott. Csak kicsiségekben valósithatta meg az ura mellett
amire vágyott; a nagy dolgok ugy zajlottak el fölötte, mint a vihar. S
otthon épen az alapja volt rendben az életüknek!…
A vén asszony sok mizserálással tette le öléből a már alvó kisebbik fiut
és ő maga fektette szépen a bölcsőbe. A nagyobbik rögtön meglátta s
megérezte, hogy anyjának baja van s vidám arcocskája elszomorodott,
nagy, sötét szemei tágra nyiltak, azzal nesztelenül a fal melletti kis
székre ült s öregesen megtelepedve, lóbázta a fejét, mint a nagyapja
szokta, igen, igen.
Erzsi ugy járkált, mint az alvajáró, nem is tudta mi történik.
– Jajh, be elfáradtam eccer, – nyögött fel a vén asszony.
– Mit dolgozott Mari néném?
– Én ugyan semmit, de az a legnagyobb dolog hogy nem lehet máskép előre
menni, csak ha az ember egyik lábát a másik után rakogatja. Ebbe fáradok
én el legjobban…
Erzsi álmodva nézett rá, alig értette a tréfát.
– Mi ujság otthon?
– Óh jaj, ott ugyan kevés jó. De hol van mán jó ezen a világon? Mán még
az is kiment a divatból, mint a nevetés. Én legalább van esztendeje,
hogy nem huztam el a számat.
Mari néninek az ilyen mondásain nevetni szoktak, pedig ő tiszta szivéből
komolykodik. Erzsi nem nevetett. Busan kérdezte, a torkát fojtogató
szomoruságtól alig birván egy-egy szót ereszteni:
– Mi történt?
– Összekaptak eccer.
– Kik? – rémült meg Erzsi, azt hitte az apja, meg az anyja.
– Arra járt ez a vén Turi.
Erzsiben elfult a szó. Egy pillanat alatt, mintha meggyujtják a kazlat,
lángralobbant benne a halommá felgyült düh az ura családja ellen.
– Mit mondott?
– Azt, hogy köszönje meg az a tetves Tövigszáraz, hogy nagyasszonyt
csinált az ő fia a lányábul.
Erzsi szédülést, a gutaütés rohamát érezte a dühtől.
Szólani nem birt, csak kinyitotta, meg becsukta a száját.
Egy ideig kinos csend volt, akkor a vén asszony megbánta amit tett. Nem
birta volna ugyan magában tartani a szót s nagyon megkönnyebbült, hogy
ilyen hamar kiadta; de most aztán restelte is, sajnálta is, hogy
megtette.
– Hát ugy vót a, – kezdte kis idő mulva, magyarázva, békitve, – hogy
arra járt a vén Turi, ott ment el a kapu előtt, osztán az anyád
kikiáltott neki, hogy álljon meg. A miatt a nyavajás tető miatt van ez
mind, akit olyan rosszul csinált meg nektek a vén fuser apósod. A vén
Turi megállt. Oszt aszondja az anyád: „hajja-e nászuram, megint csorog
az a tető.“ A meg gorombán szólt: „Hogy csorogna, mikor eső sincs? Bár
csorogna, mintha vederbül öntenék, mert kék a kukoricára.“ „Azér kell
most csinálni meg, aszongya az anyád, mig itt nincs az eső. Mer akkor
oszt mit csináljunk, ha befoly?“ „Tegyenek alá dézsát, meg tekenőt. Ha
nincs elég, kérjenek a lyányuktul. Van ott. Mer az nagy-asszony…“ Akkor
gyütt ki az apád. Nagyon mérges lett, mert mégis cudarság, hogy ez a vén
kutya Turi, ha mán zsupkötő mesternek adja ki magát, olyan rondán
csinálta meg azt a fedelet, száradjon el a keze. Oszt aszondja az apád:
„Hallod-é nászom! Vagy tudsz valamit, vagy nem. Vagy csináld meg, vagy
rádbecsültetem!“ Nahát lett akkor ott égiháboru. Az a csufszáju vén!
nohát olyat emberfia nem hallott, amit az tett. Óh Uramisten még annak
is el kell kárhozni, aki meghallgatta. Jajjaj, csak aztat az egyet
sajnállottam, hogy csak eccer vót e világra kénköves esső. Most kellett
vóna, ha mindjárt engem magamat is odatemetett vóna. Akkor mondta a vén
gazember, hogy „köszönje meg azt egy tetves Tövigszáraz, ha az ü fia
nagyasszonyt csinált a lyányábul“.
Erzsi kóválygó fejjel hallgatta el a beszédet.
– Hát mit mondasz erre Erzsus? Mit mondasz erre? Hogy egy ilyen ember,
egy kapási ember, aki a két keze után él; egy ilyen ember, akinek
faltányija nincsen az apja után, ez merjen szájat tátani egy jó
gazdára!… Mit szólasz ehhez!…
A fiatal asszony összébb huzódott, mint akit a hideg lel s megrántotta a
vállát.
– Maga is jobban tenné, ha elfelejtené már a beszédet, minthogy
ilyeneket hord egy háztul a máshoz.
Az öreg asszony meghökkent. A kendőjét beljebb huzta az arcába s az mély
árnyékba takarta vonásait.
Kis ideig csöndesen ültek s a gyerek ott a fal melletti kis széken
öregesen bólogatott fényes, tiszta, szép, kerek fejével.
Aztán felállt a vén asszony.
– Jajh, de menjünk mán… Egész éccaka lett eccer. Még a nap is elfáradt
mán, elbujt a vackába. Hát egy ilyen rosseb vén asszon hogyne törődne
el… Jóéccakát Erzsus!…
– Isten áldja.
S a vén asszony, mint egy vén boszorkány bujt ki a lámpavilágról, bele
az odakinti sötétségbe.