– Hát mivel szolgálhatok Turi uram? – kérdezte az ügyvéd, hamarosan
bevezetve a parasztot az irodába. Nem szerette, ha ezek a bizalmaskodó
emberek magukhoz huzzák le az urat. Egyáltalában nem szerette a
parasztot, csak baj van velük, az értelmetlenségük, kicsinyességük,
ravaszságuk miatt. De kénytelen volt velük tárgyalni s valójában hasznos
is.
– Tessék rágyujtani.
Dani kivett egy szivart, megropogtatta és zsebretette.
– Majd otthon gyútok rá. Most nem zavarom magam. Beszélni akarok.
– Tessék.
– Meghalt Lichtstein ur. A fiatal.
– Mit beszél? – pattant fel az ügyvéd.
– Ma délután hazafelé jött a mezőről, a lova megugrott, levetette. A
kapufához vágta, rögtön meghalt.
Az ügyvéd felugrott s nagy léptekkel kezdett járkálni a szobában. Le s
fel. Az arca elszomorodott ugy jött-ment, sokáig ügyet sem vetett
Danira.
Ez nem bánta. Nyugodtan várt.
Egyszer csak meggondolta magát. Odanyult az asztalon a szivardobozhoz s
kivett egy szivart. Megropogtatta, a végét leharapta, a csutkát kiköpte
s a foga közé vette a szivart. Elővette a gyufatartót s aprólékos
gonddal rágyujtott. Két-három apró füstgomolyt fujt ki, s egyetlen
gondja a szivarja volt. Mikor rendbe jött vele, a szájába szoritotta s
hátrább ült. Jól tudta, hogy nem illik neki a szokatlan szerszám, de egy
jó haszna mégis volt belőle. Az, hogy most már uras önérzettel,
rátartibban nézte az ügyvédet, aki nagy izgalommal járkált.
– Hát mit akar Turi uram? – fordult hozzá végre az ügyvéd, mikor
valamennyire lecsillapult az izgatottsága s nagyjából átgondolta a
helyzetet.
– Én? – szólt Dani s hallgatott.
– Na. Csak ki vele. Na.
– Hát… csak meg akartam ezt mondani!… – és ujra bevette a szivart a
szájába.
Az ügyvéd bosszusan sarkon fordult és tovább sétált. Ez dühiti agyon a
parasztokkal. Ez a kutya modor. Ez a ravasz, piszkos alattomosság. Már
sejti, mit akar a paraszt. Valamit át akar venni a bérlő szerződéseiből.
Magától el is mondta volna, de most, hogy ő kérdi, hallgat. Egy
káromkodást morzsolt el gondolatban a foga közt. Nem mondta hangosan,
mert tudta, hogy Dani jómódu, élelmes, szerencsés ember s a falujában ő
a kolompos. Szóval, lehet valamit kezdeni vele. Tán sokat is!…
– Hát ügyvéd ur! – szólalt meg végre Dani s két ujja közé vette a
szivart.
– Tessék, – szólt akaratlan üzleti szolgálatkészséggel az ügyvéd.
– Hogy áll ez a… izé.
– Mizé?
– Ez a… – eregette a szót meggondolva Dani, – ez a szerződés.
– Melyik?
– Hát a Pallagrul való.
Az ügyvéd szeme fölcsillant. Már értette, mit akar a paraszt. A legelőt,
amelynek készen van az alkuja s a napokban kellett volna aláirni a
szerződést.
– Az rendben van, – felelt rá.
– Akkor jó… Nem nagy istória amit akarok. Annyi az egész, hogy ha a
fiatal úr meghótt, én beállanék helyette…
Fölvetette a fejét s nagyot nézett az ügyvédre, mintha valami merészet
mondott volna.
– Ha elfogadja a gróf – szólt az ügyvéd.
– Az legkisebb! mondta Dani. – Hónap bemengyek a grófnéhoz, nálunk van
most. Majd megmondom neki.
Az ügyvéd mereven nézett az emberre.
Aztán ujra járkálni kezdett.
Jó idő mulva megállott az ujra nyugodtan szivarozó ember előtt.
– Nézze, Turi Dániel uram. Mondok én magának valamit…
Dani hallgatott, ki se vette a szivart a szájából. A mögül, mint valami
fegyver mögül lesett ki óvakodva az ügyvédre.
– Hát nézze, azt mondom én magának, vegye át az egész bérletet…
Daninak a szeme sem hunyoritott, egy arcizma sem mozdult meg a nagy
szóra. Mintha semmiség volna, amit hallott.
– Látja barátom, – kezdte az ügyvéd hevesen, – ilyen kedvező alkalom nem
volt erre soha. Ezer szerencséje, hogy éppen ma jött be hozzám… Tudja,
nekem régi elvem a parcellázás… Maga a falujával vállalkozik a bérletre,
aztán majd megcsináljuk a dolgot. Mit szól hozzá?
Dani jó ideig hallgatott, végre ezt mondta:
– Be rossz szivart tart ügyvéd úr… Az embernek csak köphetnékje van
tüle.
Az ügyvéd megcsóválta a fejét. Paraszt a paraszt.
– Van nekem jobb szivarom is.
Kinyitotta a könyvszekrény üvegajtaját s kivett egy dobozt.
Elébe tartotta a vastag szivarokat Daninak.
Ez pedig mosolygós szemmel nézte a szivart, meg az ügyvéd puha, nőies,
hófehér kezét s amint hajlithatatlan vasujjaival gyámoltalanul belenyult
a skatulyába, ezt gondolta magában.
– Iszen csak volna nekem egy órára egyszer olyan kezem mint neked!…