Egy nagy kapu előtt állitotta meg a lovát s leugrott róla.
Hogy belső izgatottságát legyőzze, nagyot nyujtózott s nagyot ásitott.
Aztán kissé elmosolyodott, megcsóválta a fejét.
– Maj meglássuk, – mondta, – hány zsákkal telik. Még semmi sincs az
iszákba!
Bevezette a lovát maga után a kis kapun s odabent a szép virágos
udvaron, ahol üveggömbök csillantak meg a gyorsan leszállt esti
sötétben, megkötötte a kiskeritéshez. Azzal maga fölment a lépcsőn az
üveges, világos, vadszőllő befutta tornácra.
Sötét volt ott s nem mert lépni, ismerte a lakást, tudta, hogy telesteli
van csecse butorral. Nem szeretett volna valamit fellökni.
– Jóestét! – kiáltott be hangosan s levette a köszönéshez a kalapját.
Egy perc mulva lámpa világitott ki a belső szobából a pitvarba, onnan a
tornácra. És Dani meglátta, hogy egy szőnyeges hintaszék előtt áll.
Örült, hogy még egyet nem lépett, mert biztosan felrugja ezt s véle a
kis asztalt…
Szolgálólány hozta a lámpát, utána a szép fiatal asszony jött ki.
Dani rögtön kihuzta magát és elfelejtett minden gondolatot, amin eddig
evődött, csak gyönyörüséggel nézett a szép zsidóasszonyra.
– Jóestét kivánok! – ismételte meg a köszönést derült nyugodtsággal. –
Itthon van a tekintetes ur?
– A kaszinóban van! – felelt a fiatal hölgy s nagy kiváncsi szemeket
vetett a szép parasztra. – Miért keresi?
– Dolgom vóna vele, – billentette oldalra a fejét elmosolyodva Dani.
– Nem kiskarai maga? – kérdezte a nő.
– A vónék én.
– Hiszen Turi Dani, ugye?
– Azt se tagadom, hogy a vagyok.
– Akkor jóestét! Üljön le. Jön az uram mindjárt… Most fektettem le a
médikét.
Leültek a tornácon. Az asszony a hintaszékbe süppedt, Dani egy karszékre
ült a szemközti nagy ebédlőasztal mellett.
A nagy lámpa éles, sárgásfehér világa roppant előnyösen szinezte az
asszonyka bőrét. Dani szinte meglepetve nézte. Voltaképpen ma először
vetette szemét igaz figyelemmel uriasszonyra. Ez eddig olyan idegen és
messzelevő volt neki, hogy fölöslegesnek tartotta a kiváncsiságot is. De
most, hogy megütötte az orrát az erős parfüm, a heliotróp ismeretlen
illata, valami szokatlan testi izgalom gerjedt föl benne. Biztosan
ilyenféle asszony a grófné is, de persze, hogy ezerszer szebb!…
A hölgy megérezte a parasztember megilletődését s nem vette rossz néven.
– Mi ujság maguknál, Dániel gazda? – kérdezte tőle s egy kissé zavarban
volt, mert nem tudta, miről fog beszélni ezzel az emberrel. Ismerte
Danit, tudta, hogy gazdag és hogy értelmesebb a többinél, de azért
fogalma sem volt róla, micsoda témát vethetne föl neki.
Dani nem sietett válaszolni, gyöngén vállat és szemöldököt vont s ujra
elmosolyodott. Jól állott a mosolyos kifejezés erős vonásu, telt férfias
szép arcán. Bizalmas nézésü kifejezésteljes kék szeme csillogva
legelészett az asszonyon s néha szinte beleöklelt, átfurta a dus,
csipkés pongyolát. Az asszony már szinte zavarba jött. Nagy sötét
szemeit, amelyekben az ifjuság gyermekded önkéntelensége s a nagy
intelligencia megértő okossága vegyült, fölvetette a plafondra s ezzel
egészen kiszolgáltatta magát, duzzadó, fiatal csókos száju, májpuha s
finom bársonyarcu, omló vonalu szépségét a nézőjének. Dani az első
percben szinte megütközéssel leste; valahogy nem tetszett neki,
természetellenes volt előtte ez a finomság; de a fehérbőrü, feketehaju
ügyvédné oly tiszta volt, oly kevéssé mesterkélt, hogy asszonyértő szeme
rögtön beletanult, hogy kell nézni az idegen kincset: az uri nőt.
S gyorsan kigyuló vére egy perc mulva már szinte rohanvást zuhogóhoz
ért. Im itt előtte, egy karhosszra az a nő, akire ma gondolt s mégis
olyan távol, hogy lehetetlen elérnie. Megsejtette azt az undorodást,
amely elfogná ezt az asszonyt, ha ő hozzáérne kézzel…
El kellett forditani is a szemét, körülnézett a pazar tárgyakon,
amelyekkel nem is volt tisztában.
A szép hölgy megtalálta a témát.
– Hallja! – kiáltott fel, megörülve a gondolatnak, hogy van miről
beszélni, – haragszom ám magára.
– Rám? – mosolyodott Dani.
– Magára bizony. Szépeket hallottam róla.
– Rólam?
– Mondtam is mindjárt, hogy csak kerüljön elibem a Dani, majd adok én.
– Itt vagyok! – szólt Dani s derüsen várt; az asszonyka fölényesen,
magasról leereszkedően beszélt, ahogy a komoly idegen gyereket, a
parasztot szokás leckéztetni.
Dani nem volt többé izgatott. Megkezdődött az asszonnyal való
összetüzés. És ez neki gyönyörüség volt, mint mikor a komondor játszik a
cicával.
– Szép! Hát maga gyülöli a zsidót? – szólt a hölgy.
– Én? – mondta Dani megütődve, mert eszeágában sem volt effélére
gondolni valaha. De aztán eszébe jutott, hogy biztosan Farkas Danival
téveszti össze az urnő. Nem tiltakozott a vád ellen, nem lett vón
férfias, fölvette a heccet.
– Azt mondták magáról, haragszik a zsidóra, – folytatta a hölgy.
– Nem jól mondták azt, – mosolygott Dani, azzal a közvetlen
felsőbbséggel, amire a férfierő emeli az okos embert a nővel szemben s
amely játékká teszi előtte a vitát.
– Hát nem? Nem haragszik rájuk?
Daninak hamiskodó ráncok gyürődtek a szeme sarkában.
– Nem mindre!… Csak minden másodikra.
– No ja, – szólt az asszonyka bájos okossággal – nem mindre, ugye? A
jókra nem, csak a svindlerekre?
Dani vidám szemmel ingatta meg a fejét.
– Nem ugy válogatom én azt.
– Hát hogy?
– Hát… – s eltörülte szép gesztenyeszin nyalka bajuszát, – aszerint,
hogy a mék csipkés nadrágba jár, arra nem haragszok.
A hölgy először nem értette. Álmodni se mert volna ilyen tiszteletlen
célzást.
– Csipkés… milyen csipkés? – mondta.
Danyi sunyin mosolygott.
– Ahoz már nem értek, mék a szebb, a horgolt, vagy a kröplizett.
Az asszony arca lángvörös lett.
Elértette a szemtelen tréfát s egy pillanatig álmélkodott a paraszt
előtt. De a másik percben ellenállhatatlan kacagás fogta el, ugy hogy
alig birt magával. Két szép gömbölyü fehér karját kitárta, hogy a
csipkelebbeny visszahullott róla, hanyatt dőlt és kacagott. Dani az
éhfarkas mohóságával nézte, faldosta a rengő, játszó, gyönyörüséges
idomok habzását.
A hölgy kétszer-háromszor ujra kezdte a kacagást. Szép, fehér, szabályos
fogai kicsillogtak, kékesfekete haja kissé meglazult, fehér homlokába
hullott, nagy pilláin egy-egy könycsepp rezgett, mikor végre
szembenézett a férfival.
– Hát Dani uram, maga szereti a zsidóasszonyokat?
– A szépeket.
– Engem is!
– Magát?… Magáér, nagyságos asszony, elcsüngenék kötelen egy hétig.
Az asszonykából ujra kitört a csiklandós, harsonás kacaj.
– De azér nem lenne a kedvemér zsidó?
– Lennék én még Krisztus is!
– Mi? Az olyan nagy áldozat volna magának?
– Hát iszen a zsidók feszitették meg a Krisztust, nem a Krisztus a
zsidókat.
Erre ujra kitört a kacagás az asszonyból.
– Jaj Dani gazda, Dani gazda – mondta végre, – hogy találja ki maga az
ilyeneket. No hallja, maga jobban udvarol, mint az urak.
Ebben a percben megjelent a férje a tornácon.
– Mi az, mi az! – kiáltotta, – mi van itt?
– Na hát ilyen ember nem létezik több, – ugrott fel az asszony s hozzá
szaladt, – mint ez a Dani bácsi.
– Igazán?… Áh, Turi uram?… Prima ember!
Dani felállott s odább taszitotta parasztosan a széket. Aztán elnézte az
asszonyt, meg az urát, amint puhán, könnyedén átölelték egymást. Olyan
könnyü mozdulattal pihent az asszony fehér keze az ura vállán, mintha
egy fehér rózsa esett volna oda. S olyan lágyan lehelt rá a vöröses
bajszu, husos arcu férfi egy kis csókot arra a kézre, mintha nem is
érintette volna. És mikor épp ilyen könnyedén, lepkeszárny módra
csókolták meg egymást, Dani tisztán megérezte, mi az az elérhetetlen
valami, ami hiányzik az ő asszonyaiból, az ő szeretkezéseiből: ez a
ruganyos puhaság, ez a lágy érintkezés. A tüz legyezése, a test
testetlensége.
Nem is hallott semmit a beszédből.