Erősen sötétedett, mikor Dani beért a városba. Fülledt, poros volt a
levegő, vastag, harapni lehetett. Dani megtörölte a homlokát s megvetően
mordult:
– Egye meg a fene ezt a svábszagu port.
Mint minden paraszt, idegen volt a városban, bár sokat járt be oda.
Mégis csak a maga kis falujában volt ő egész ember. Itt másfalubeli
volt, aki nem élni, hanem nyerni, vagy veszteni jön; ezért amint beért a
város légkörébe, már összehuzta a szemét s valami olyan érzés zsongult
meg benne, hogy harcrakészen kell állania. Ezek a házak is, a széles
utca két oldalán ugy megbujnak a palánk mögött a sürü homályban, mint
leselkedők. És jól ismerte a bennük lakókat, a svábokat is; azokkal
másképen kell alkudni, mint a maga fajtájabeliekkel. Ha annak el akar
adni valamit, eszénél legyen az ember és még mikor tulajdon szemével
látja, hogy jó vásárt csinált, akkor is biztos lehet, hogy a sváb nyert
és ő veszitett valahol.
Régesrégen megszokta a szomszédságot. Beleszületett s nem haragudott
rájuk, természetes, valóságos, meglevő helyzetnek, tehát az egyetlen
lehetségesnek ismerte, hogy minden ugy legyen, ahogy van. De nem érezte
jól magát köztük. Parolázott velük, s nem huzta hozzájuk a belső érzés,
inkább taszitotta, elválasztotta tőlük.
Pedig ez az utca még egész falusias, mintha otthon járna, ugy is hivják,
hogy karai-ut. Innen befordult a másikra, ahol már nem volt palánk az
utca során, hanem a házak véggel, homlokkal álltak ki az utcára, s
malter-oszlopokkal, vörös téglakockázással volt cifrázva a ház eleje; az
ablakok felé háromszögek voltak rakva, amiknek a mirevalóságát sose
találta ki a magyar ész, de a pallér azt mondta: igy uras! Amint a
piac-utcára ért, szembefordult a nagy utra; a bágyadt égre felrajzolva
állt előtte az óriás torony, amely mint szörnyű nagy intőjel áll templom
nélkül s az ősidők népének rengeteg arányu lelkességére figyelmeztet. A
mai soványlelkü kis polgár város restaurálni sem birta az ősök
monumentális alkotásának maradványát. Az ország jött nagyvégül
segitségre s most fák között áll a stilszerüen helyreállitott torony;
csipkés uj teteje szépen szegi be a csucsát.
– Ménkű torony! – mondta magában Dani. – Hány szekér kű van ebbe! Elég
vón a félmegyének, fuvarnak, egy télre… Oszt ez is a miénk vót…
Elrántotta a száját s tovább poroszkált, befelé a piacra. Félpillantást
vetett föl jobbkézről a zárdára, baloldalt a háromtornyu
plébánia-templomra, amelyben ma is minden második vasárnap németül
predikálnak. És még jobban, ellenségesen vonta össze szemöldökét s a
keze ökölbe szorult. Ma is él még nagyapai öreg bátyja, aki mindent tud
a régi időkből és sokat mesél a városról is, milyen volt azelőtt, mikor
a „nagy torony“ még a „magyaroké“ volt. De elvették, pedig „az Isten se
javasolta“. Mihelyt feltették a keresztet a hegyibe, másik nap beleütött
az égi tüz, s leégett a torony is, a templom is. A templom beszakadt,
sose épitették ujra. A kálomisták kérték a kövét, hogy uj templomot
épithessenek belőle maguknak, ott ahol kijelölték nekik, tul a hidon,
kivül a fővároson, az ispotály-zugban. De nem kapták meg, később a
plébános istállóját épitették meg a faragott kövekből.
Ugy hallgatják ezt már, legyint hozzá az is, aki mondja, az is, aki
hallja.
– Régen vót, tán igaz se vót… Nem érdemes mindig azt az egy nótát fujni…
Mit ér a, ha urak vótunk is valaha, de ha most nincsen falatunk se…
Dani azonban más szivvel hallotta. Ő, ha olyan szegény is az apja, a
régi nagy karai családokból való. A grófi család belső jobbágyai közül.
Sokszor eszébe jutott az öregapjának egy megjegyzése: „iszen benned is
van annyi Karay vér, mint némelyik grófba“… De többet sose magyarázta
ki, hogy gondolta. Azt tudja, hogy valaha jómódba voltak a Turiak. Csak
elszegényedtek. De a gőgöt s a felkapaszkodás vágyát örökül kapták. S
egyuttal a forrongó haragot is, amelyet e kelletlen szegénység kelt. Ha
ez eszébe jut, mindig kivágja az öklét s szeretne ütni.
Most eszmél rá, hogy ami tervet kifőzött az uton, annak a mélyén ott ez
az érzés. Összecsikoritja a fogát és merően, elszántan néz előre. Ugy
érzi mintha nagy csata előtt állana s mintha háta mögött egész sereg
várna.
Földet akar szerezni, hóditani; földet nemcsak magának, hanem földetlen,
éhes soknépü falujának.
És egyszerre ugy megfeszül a mellén a sokgombbal begombolt lajbi, majd
szétpattan.
– Megálljatok kutyák! – mondja magában s nem a szegény, kis, kidarabolt
földeken kinlódó, nyomoruságban-testvér sváb és oláh felebarátaira
gondol, hanem a gond és dolog nélkül élő urakra, a nagyurakra s épen a
grófra, akinek magastornyu várkastélya szemébe tünik a piac tulsó
oldalán, ahol gőgösen, téresen terpeszkedik hatalmas parkjával,
diszfáival, sulyos láncos, vasgolyós vaskeritésével. – Megálljatok, a
véreteket is kiszijjuk, mint ti a mienket!