Alkonyattájon Takács Gyuri lerázta magáról a port, szénatörmeléket s
átment Erzsihez, az unokatestvéréhez.
A Turi porta a faluvégén volt s szembenézett az utcára. Magas uj
deszkapalánk vette körül s tekintélyes épület volt a különben apró vert
falu házak között. Pénzen vette Dani, mikor házasodott és szokott
szerencséjével nagyon olcsón jutott hozzá; ma legalább négyszer, ötször
annyit ért, mint amennyit ő adott érte.
– Jóestét! – köszönt be Gyuri.
A fiatalasszony kórót tördelt s épen tüzet akart rakni, hogy vacsorát
melegitsen.
– Jóestét Gyuri, – mondta szivesen.
Az ember megállt az ajtóban, egészen sötét lett odabent tőle.
Erzsi derülten vetette fel a szemét.
– Hova ment az urad? – kérdezte Gyuri.
Az asszony gondolkozva nézett rá.
– Elment?
– Elkérte tőlem a Rárót, – felelt Gyuri s könnyedén megmozdult, beljebb
lépett, aztán odatámasztotta a vállát a szobaajtófélfához. – Elment
vele. Még aszonta, hogy „asse baj, ha beledöglik a lú.“ Hát hova ment?
Erzsi habozva megingatta a fejét.
– Nem tudom. Nem kérdtem.
Hallgattak.
– Hát te mindig sütsz-főzsz?
Erzsi ledobta a kórót.
– Eh, olyan kényes ez az ember… Ugy megkivánja, mintha valami pap vóna.
– Nagyon elkényeztették otthon! – mondta maró parasztgunnyal Gyuri.
Erzsi elszégyellte magát az uráért. Restellte, hogy Gyuri igy „magunk
közt“ még mindig annyira lenézi a kapás napszámos fiát. Élesen vágott
vissza.
– Hát bizony pedig űtet nem szoptatta az anyja negyvenesztendős koráig.
A Gyuri arca elsötétedett. Most ő hallgatott el. Róla beszélik a
falusiak tréfásan, hogy még most is szoptatja az anyja, azért nem
házasodik meg.
A férfi vastag bajsza megreszketett, szólni akart, meg lenyelte s csak
nézte az asszonyt, aki biggyedt arccal forditotta el sértődötten róla a
szemét. Az urát ne bántsák előtte!
– Ha én hozzászokok egy asszonyhoz, – szólt aztán, – hóttommal hagyom
el… Máshoz is tudtam vón én hűséges lenni. De persze nem akárkihez. Nem
teszek az anyám mellé akárkit…
Az Erzsi arca lángbaborult.
Ezelőtt hat esztendővel megkérte őt Gyuri; de ő csak a szemébe nevetett;
hogy szerethesse, ha rokona? És nem sokkal azután kutba ugrott Daniért.
Soha Gyuri azóta egyetlenegyszer sem hozta fel; ő is már azt hitte
elfelejtette. Mintha el lehetne felejteni az ilyet.
Nagyot hallgattak. Erzsi elrakta a tálasra a tiszta edényt. A férfi apró
barna szemével olyan nyugodtan követte a mozgását, mint a fekvő komondor
szokta.
– Bizony! Szép ján vótál Erzsus…
Az asszony válla, teste megvonaglott, ahogy a gyerekjánykori neve a
fülébe suhant.
A gyerekeket átvitték a nagyanyjukhoz, magukban voltak; dolga sem volt
tovább az asszonynak a tiszta rendes konyhában, mégis ugy kereste mihez
nyuljon, mit csináljon, csakhogy meg ne kelljen állania. Gyuri jól látta
ezt.
– Ha még egyszer oda visszamehetnénk! – mondta a férfi.
Erzsi hallgatott.
– Mi? Erzsus?
– Hagyj nekem békét… Ne kisértsd az Istent.
– Hát bizony Annak is több dóga van minthogy velünk törődjön… Legfeljebb
ha megharagszik, akkor…
Erzsi igen kedvetlen lett.
– Te is csak olyan pogány vagy, mint a többi.
– Nem is vagyok angyal… Akkor szivelnél.
– Nem szivellek?…
A vastag erős férfiarcon apró rángások futottak át. A szeme égni
kezdett. Sóhajtani szeretett volna, de nem tette, hadd feszitse belőlről
a léh.
Végre szót eresztett.
– Hej be is nehéz egybeforrasztani, ami elszakadt.
– Kivált ha sohase is volt egybe… – mondta az asszony.
– Persze, persze! – hagyta rá a férfi.
Olyan szomoru volt a hangja rezgése, hogy az asszony odapillantott
unokabátyjára s e pillantás alatt tisztán megérezte, megértette annak
sivár, szomoru, reménytelen életét.
– Másnak is van baja, Gyuri,… Gyurika… – mondta halkan, gyöngéden,
szomoruan.
A férfi felvetette a fejét, hogy a bubját az ajtófa élibe vágta.
– Annyi nincs, mint nekem, senkinek.
Az asszony sokára felelt, könyes halkan:
– Jó lélek!… Mi bajod?… Mit tudsz te másról?
– Sokat! – hördült fel hirtelen, váratlan a férfi s előbb lépett egyet.
– Mindent! Hallod! Takácsfaj vagyok!… Látom az életed! Te boldogtalan
asszony! Minden jajjt veled nyögök!… Hej csak ez ne vóna! – hörögte
magából kikelve – csak ez ne vóna! egy bajom se vóna!
Erzsi megdermedve állott. Fájdalmasan és mégis boldogan hatott rá, hogy
van e földön lélek, ki osztozik szörnyü lelki gyötrelmeiben.
– Utálod ugye! – mondta szemébe a férfi.
Az asszony olyan érzésetlen arccal bámult rá, mint a fal.
– Gyülölöd! Nem szereted! Hála legyen az istennek! Ne félj, leszámolok
vele: Teéretted!…
– Mit akarsz! – rémült el Erzsi.
– Vérit veszem, – lihegte kidülledt szemmel a férfi.
– Takarodj innen! – rivalt rá az asszony. – Pusztulj a szememből. Szűz
Mária anyám! Eszed ment?!
– Vérit veszem, – ujrázta konokul a férfi.
– Isten a tanum, hogy én is neked, csak egy ujjal merj az uram ellen
tenni. Az uram ellen!…
A férfi vissza lefojtotta magába az indulatát, de nem eresztette el.
Lassan megindult; az ajtóban megállt.
– Erzsi! – mondta rekedten, – a mék napon kimondod, hogy mán nem
szereted: olyan vége lesz Turi Daninak, – – mint ennek a póknak.
És dühvel lapított szét egy pókot az ajtón, hogy csak egy kis nedves
folt maradt a helyén.
Az asszony kevélyen, lenézően, szinte boldogan visszavágott:
– Ott lesz az én uram akkor!
S önérzettel nézett utána a köszönés nélkül elmenő komor férfinak a sürü
alkonyatban.
És amint utána nézett és látta az unokabátyját, amint lehorgasztott
fejjel, nehézkesen ment előre, valami sejtelem ereszkedett rá a lelkére,
mint a köd:
– Egy Takács, az tud szenvedni, de nem tud ölni. Tud dolgozni,
takarékoskodni, türni, halni… Hiszen ha tenni is erős volna, akkor ő
most Takács Gyuriné lenne!…