Hogy megették az ételt, Dani felállott, megtörülte a száját és ment
dolgára.
Ugy ozsonnaidőig szénát forgatott, akkor bejött, megborotválkozott s
felöltözött szépen vasárnapló ruhájába.
Az asszony csak nézte, mit csinál, nem szóltak egymáshoz egy szót sem.
Béla, a kis fiuk ott játszott a földön Sanyival, az öccsével és a
szemével kisérte az apját.
Mikor Dani készen volt s még a botot is kézbe vette, indult. A pitvar
közepén megállt és kereste a szókat, mit mondjon köszönésül.
– Hát… ha… – mondta, minden szó után egyet gondolva – ha begyün Pesta,
mondd meg neki, hogy hónap itt legyenek mind a hatan. Megkezdjük a
gyűtést. Még renden ázik az a széna.
Ezzel billentett a fejével és elment.
Az udvaron megcsóválta a fejét.
– Ej beh állhatatos! Nem kérdezte meg hová megyek. Hejjaj, nagy baj e,
ha az asszony nem igazi segitő társa az urának… Mán én nekem mindent az
asszony ellenire kell megcsinálnom. Nem csak hogy nem segit, de még ü
nem hisz benne, még ü nem akarja…
Kedvetlenül haladt ki az utcára. Nem gondolt uj gondolatot, csak az
érzése volt nyomott.
Az utca üres volt, csak itt-ott ácsorgott egy-egy gyerek. Mezőn van most
minden épkézláb ember.
A falu derekán ingvállban, repülő piros, virágos szoknyában egy elég
takaros lány jött szembe rá, szaladva. Dani abban a percben az
asszonynyal játszó emberré lett s a hogy elnevetett arccal el akart
mellette szaladni a lány, annak a kötője közepéhez döfött egy
hüvelykujjal.
A lány visszakapta magát és hátra pattant egy lépést.
– Ooó… mondta.
Dani elibe állott.
– Hova hé?
A lányt kergette a sietés és jobbra-balra pillantott, merre szaladhatna
el a férfitől, de ez kissé kitárta a karját, hogy akármerre elcsiphesse.
Hát aztán megállt a lány.
– Ó mán ne tartson fel, mikor ugy sietek…
– Akkor állj meg, ha sietsz.
– Eresszen.
– Hová mégy? Mi baj?
– Ó nagy baj van.
– No.
– De aszonták meg ne mongyam senkinek.
– Hát senkinek ne mondd meg; azt nem mondták, hogy valakinek se mondd
meg.
A lány egy kicsit fölnevetett.
– Kámpec mán a fiatal urnak.
– Mi?
– A mezőrül gyütt hazafele a Csillagon, osztán a lú megijedt a kaputul,
oszt kirugott, oszt az ur leesett, oszt abba a szentséges minutumba
kitörte a nyakát.
Daninak olyat villant az arca, mint téli villámláskor az ég.
– Meghalt? – kérdezte szilaj arccal.
– Meg, – mondta íjedten a lány s kerekre nyilt szemmel nézett rá.
– Bizonyistenedre?!
– Meg hát! iszen mondom, hogy meghalt – és ijedten esküdözött a lány.
– Jó, eregy dolgodra.
És eleresztette a lányt, akit ugy nem látott tovább, mint azt a tőkét,
amely a szomszéd kapu tövébe volt letéve.
Egy percig ott állott kőmereven, akkor fölkapta a fejét, körülnézett s
egyenesen bement a baloldalt eső nagy portára, hol a sógora, Takács
Gyuri négy lovat itatott a válunál.
– Gyuri, add ide a Ráródat. Az én lovaim mind kinn vannak a ménesbe
máma…
– Hová mégy?
– Hónap megtudod.
– Nagyon kihajtod?
– Sose busujj, ha beledöglik se, megéri.
– Hát… vidd inkább a Csillagot.
– A Rárót mondtam! – szólt keményen Dani.
Gyuri fürkészve nézte a sógorát, nem felelt, ismerte, tudta milyen
ember.
– Hé, – kiáltotta a kiskocsisra, – hozd ki azt a lúpokrócot… Vagy
nyerget?
– Eh, elég a pokróc is.
Ráteritették a ló hátára, Dani a válura lépett s fölvetette magát a
lóra, a kurtakantárt kézbe vette s biccentett a fejével.
Aztán nyugodt, egyenletes lépésben meginditotta a lovat.
Pár perc mulva kint volt a faluból s csendes ügetéssel, nagy
gondolatokkal haladt előre, puha porfelhőt hagyva maga után.