Egy percnyi nyugodalma nem volt. Láz gyötörte a testét; szive körül
zsibongást érzett s áramlatok rohantak végig minden tagján, amelyek
elvették az erejét és az okosságát. Ez a belső gyötrődés igen régi volt
benne. Még abból az időből való, mikor megtanult nagy terveket csinálni
és megérezte, hogy semmi külső, közönséges emberi lehetősége nincs, hogy
azok valaha sikerüljenek is. Ma már haragudott magára, a szivére, ezért
a hiábavaló kinlódásért s gyakran káromkodva bizonyitgatta magának, hogy
semmi oka a félésre, hát mitől reszket?
De most egyszerre olyan, szinte határtalanul nagy tervek rohanták meg,
hogy csaknem elvesztette a fejét a kapzsiság izgatottságában. S az ő
természetével lehetetlen volt nem látnia, hogy ezekhez a tervekhez ő
olyan kicsi, de olyan nagyon kicsi ember, – még kisebb, mint mikor az
alvégi kapás Turi Mihály fia a Takács lyányra vetette a szemét.
Az erősitette meg öntudatát, hogy eleddig minden sikerült!
Amint ott ült mereven, gondolkodva az asztal mellett a félhomályos
szobában, olyan volt mint valami indus bálvány; tizezer esztendeig el
birt volna ülni igy.
A pillantása az asztalon fekvő kezére, öklére esett, amely a félsötétben
egészen feketebarnának látszott.
Most először látta meg életében a kezeit.
Hogy lehet megölelni ezekkel a kezekkel egy uri asszonyt?
Kirugódtak az ujjai, e vaskos, bárdolatlan, csorba körmü ujjak, amelyek
olyan erősek s ugy hozzászoktak a kemény fogásokhoz, hogy nem is birnak
puhán érinteni valamit. Az uri fehér hab asszonytest, ha nem vigyáz, ugy
szétmállik ezek közt, mint a vajkép…
Eh, szamár beszéd. Olyan nincs, hogy őt megszeresse valami nagyságos,
méltóságos asszony.
Aztán egy kemény mozdulattal kivágta a karját, s vasöklével nagyot ütött
az asztal közepére, karját acélmereven tartván egy percig abban a
helyzetben s villogó szép szemeivel belenézve az élet nagy forgatagos
sorába, igy szólt magában:
Meglesz! Eh, mindegy. Akárhogy, de meglesz! Ha ez eddig megvolt, ez is
meglesz!
És már nem az az ember volt, aki az elébb, hanem más, a mozgékony,
cselekvő, nem sokat gondolkodó, hanem odaütő férfi.
Az ajtó kinyilt s a kis fia lépett be.
– Édes apám! – mondta a gyerek szepegve, – gyüjjék mán enni.
– Megyek fiam, megyek!
S felállott az apa, odalépett a fiához, lehajlott hozzá, felkapta s két
vasmarka közt fölemelte az égig.
– Hej fattyam! még gróf lesz belőled!…
S ettől a gondolattól, amely ebben a percben villámlott föl neki, olyan
hirtelen fényesség csapott rá, mint a tölgyre, ha beleüt a mennykő.
De ő nem hasadt százfelé a villámcsapástól, inkább összekeményedett. Nem
gyult magát elemésztő lángra, csak átízzott, megtüzesedett.