Kiskarán csaknem két század óta élt a magyarság egyforma életet. Ősszel,
tavasszal szántottak, vetettek, régen faekével, nem is olyan régóta
egyszerü vascsoroszlyákkal. Sohasem hitte volna el senki, hogy ez a
derék, fekete föld egyebet is megteremjen, mint buzát, buzát, buzát. A
gabona olyan a szemesterményben, mint a tót az emberben. A kukoricából
elég, ami a disznónak elég. Krumpli, az is sok, ami van. Mit teremjen
még az istenadta föld? Egy pár szál cirkot seprünek, nehány sor
napraforgót egy kis olajnak, répát a tehénnek, sütőtököt a gyereknek,
egy vető kendert az asszonynak. A többibe aztán buzát, buzát.
Olyan egyszerü, megszokott, változatosság nélküli ez az élet. Ahogy a
hold ujul és fogy, szinte lesugárzik mindenfelé, mit kell tenni.
Nyaratszaka folyik a kemény tülekedő munka a földdel, amely már nem is a
termőföld megművelésének látszik, hanem a nagy közönyös, kiélt föld
hátán egy árva, maroknyi, elkeseredett népség harcának a mindennapi
kenyérért. És ez a harc igen keserves, a kiskarai ember nem ér öregkort;
időnekelőtte megszakitja magát a munkával.
De ezt a harcot is a századok alatt kifejlődött szokás diktálja. Az
egyes embernek nem kell gondolkoznia; el sem is tudja képzelni senki,
miről lehetne gondolkozni. A gazdaságról?…
És ott él valamennyiük lelkében, öntudatlan hit gyanánt az ősi pogányság
világnézete, a természetimádásnak valami különösen zsongó vallási
áhitata, amely olyan örökre ott maradt, ahogy arról a tudósoknak
sejtelmük sincs; ezer esztendő csak épen felöltöztette uj ruhába, a
keresztyénség keresztekkel ékes csillogó öltözetébe; de a szivek
legvalója pogány maradt. S a babonának nevezett vallásos tudásokban, a
keresztyén isten templomát is eszköznek tekintik, a saját, néven nem
szólitott, de örökkön ur istenük tiszteletére. S vén mesemondók, akik
formában is a kirgiz puszták kemény tipusát őrzik, jól ismerik a király
tizenkét lányát, a szent hold minden fordulásának összes jelentését s ha
a kutból vizet huznak, visszaloccsantják a fölit, ki tudja már miért: a
földben lakó örökisten tiszteletére.
A jeges északra szakadt atyafiakra vall itt minden szó, tett; a nyugatra
került faj őrzi itt a napkelet lelkivilágát.
Állhatnak a kormány élén bárkicsodák, jöhet abszolutizmus és alkotmányos
korszak, – ide ugy szürődik át valaminek a hire, mint valami távoli
zsivajgásé. Ki törődik vele? Ha nyilnak a szép tavaszi napok, bele kell
akasztani az ekét a földbe.
És ebben a megrögzött világban, ahol az emberi koponyákban az agyvelő
némelyeknél keményre száradt, másoknál megpenészedett, egyszerre csak
különös forradalom ütött ki.
Született, felnőtt, kiszolgálta három éves katonaságát s megházasodott
egy ember. Mint a többi. Ott volt, aki volt, a keresztelőjén, a
lakodalmán. Ki gondolta volna, hogy mi lesz belőle.
Az lett, hogy mindjárt az első esztendőn, az apjokától kapott
tiszaöntéses földbe repcét vetett.
Már mikor hozta a magot a városból, csóválták az emberek a fejüket. Ki
hallott olyat: uj veteményt találni ki! Nem szabad a földből komédiát
csinálni!
– Bolond ez a Turi Dani!… Nem bolond a, hanem tékozló. Elvesztegeti a
földet!… Persze belecseppent a nagy módba, azt se tudja, mit csináljon,
elvesztette a fejét.
Szidták, szemtől-szembe megmondták neki. Ő csak nevetett. Mikor aztán
szinte embernagyságra nőtt a kövér, husos levelű repce, mikor nagy, üde
sárgaszín virágba borult a szép tábla, s kivált mikor jött az aratás, a
bőséges, áldott aratás, amely egy holdnyi földről nyolcszáz forintot
eresztett a Dani zsebeibe, akkor szörnyű elképedés lepte meg az
embereket.
Soha a világ teremtése óta nem volt esemény, amely ennyire felizgatta
volna Kiskarát. Egész télen át a Dani repcéjéről beszéltek. Másik éven
megint sikerült a repce. Harmadik éven már az egész Tiszapart sárgállott
a repceföldektől.
A lassu parasztok megcsóválták a fejüket s gyanakodva tapostak szét
egy-egy rögöt a repceföld sarkában: sose nézték volna ki, hogy ez a föld
egyebet is tud teremni, nemcsak amit szokott… Szerették volna kitölteni
rajta a haragjukat, hogy eddig mind magának tartotta azt a sok jó pénzt…
Következő évben még nagyobb és még váratlanabb győzelmet aratott a
földön Turi Dani, ez a jókedvü, szépbajszu, asszonyszerető fiatal gazda,
aki olyan könnyedén és vidáman él, hogy a parasztok, akik hozzá vannak
szokva, hogy a meglett ember, a földturó gazda savanyu kedvü, mély,
barnabarázdás arcu, közömbös, tempós mozgásu, nem tudnak mit mondani rá,
csak azt, hogy
– Egye meg a fene ezt a Danit, ennek minden beüt…
Káposztát ültetett Dani a Tiszaparton. Éppen abba a földbe, ahol első
esztendőn olyan szép volt a repce. Kellett is, hogy olyan jól volt az
asszonynéppel. Senki más azt a rengeteg földet meg nem birta volna
munkáltatni rajta kivül. De ő még a faluvégi cigányasszonyokat is sorra
csókolta, csak menjen neki napszámba káposztakapálni.
Ha földrengés ütött volna be, nem okoz olyan rémületet, mint az, hogy
háromezer forintnál többet kapott Dani egy olyan darab föld terméseért,
ahol százötven, kétszáz forint ára buzánál több nem terem meg. Remek
volt a káposzta, torzsátlan, tömött, sima levelü, mint a hártya. Ahova
vitte, kapkodták a kiskarai káposztát.
És most már, ezen a télen az egész faluasszonya odaadta neki magát, csak
egy darab káposztás földet adjon neki a Tiszaöntésen. Bezzeg akkor
nevettek, mikor az öreg Tövigszáraz az eddig használatlan lapospartot
adta a vejének merő fösvénységből és nem a kitünő megmunkált
buzaföldeket.
Dani szétmesgyélte az egész nagy partot s kiadta bérbe, olyan árért,
hogy egy kapavágás nélkül több haszna volt belőle, mintha megszakitja
magát a munkával.
Uj terveken, uj kisérletezésen törte a fejét. Nem minden sikerült, de rá
sem fizetett semmire. Egy falu asszonynépe volt a vazallusa, a
munkás-cselédje.
Alig négy esztendős házas volt, mikor egyszerre csak szűk lett neki a
kiskarai határ. Ott terült el mellettük a rengeteg uradalom. Mért ne
lehetne onnan földet hóditani?
Mikor fölvette a szót a télen, a többi nagygazdák szokásszerint komoran,
szárazon legyintettek. Az a grófé. Ott a zsidó az ur. Mert bérbe volt
adva az egész uradalom.
Dani nem nyugodott. Egyre járta az uradalmat; mindenféle ürügyön
bemerészkedett. Az egész cselédséggel megismerkedett s boszorkányos
szerencséje az asszonyok körül, otthonossá tették a nagy mezőkön. Egy év
mulva jobban ismerte a földet, mint a kasznár s a bérlet minden
csinyját-binnyát, mint az ügyvéd. Két kisebb részlete volt az
uradalomnak, amely független volt a fő bérleti testtől. A Nagyszeg,
amely a bérletkötéskor még viz alatt volt, a Tisza egy hatalmas
szögelletében és a Pallag, egy szép darab kétszáz holdas legelő. Dani
azt is megtudta, hogy erre a két darab földre nem akar a gróf uj
bérletet kötni, hanem eladja. Csakhogy a mostani ur, „Miska gróf“, szóba
sem állott a parasztokkal; félt a sok huzavonától és nem bizott benne,
hogy ezektől pénzt kap. A Pallagra már készen is volt az alku
Lichtsteinnal, a bérlőjével, hogy olcsón, örökáron eladja neki. Dani már
nem is gondolt rá, hogy ebben versenyre keljen „Liscsánnyal“, ahogy
parasztnyelven hivták a fiatal bérlőt.
Az elmult napokban azonban nevezetes dolog történt. Volt a gróf
Karayaknak egy csinos vadászkastélyuk Kiskara végén, ahol ötvenesztendő
óta nem volt senki a grófi családból. Most Miska grófnak a felesége
asszonyszeszélyből lejött ide. Senki sem tudta, hoszabb időre-e, vagy
csak pár napra; a kastélyt Pestről küldött mesteremberek gyorsan
renoválták s Dani egyszer csak hallotta, hogy már itt is a kegyelmes
grófné.
– Beszélek vele! – hajtogatta magában – és már látta is, hogy akasztja
az ekét a nagyszegi bérletbe. Háromszáz hold az! Mint a felehatáruk.
Kétszer olyan darab föld egy tagban, mint az övé, meg az apósáé együtt
véve.