A falu csinos kis alföldi magyar falu. Alig száz házból áll. Rendesen
kiszabott hosszu telkek; a kert mindenütt gyümölcsös és a falu közepén a
pompásan megépült fatorony valóságos kis erdő kellő közepéről nyulik ég
felé, mint egy dárda. A hegyében kakas berzenkedik s ez messze hirdeti,
hogy itt református, tehát szinmagyar nép lakik.
A gróf Karay-család névadó birtoka ez a falu.
A reformáció idején a Karayak áttértek s magukkal vitték számos birtokuk
magyar népét is az uj hitre, az erdélyi fejedelmek hitére, nem lelki
szükségből, nem is politikából, csak hogy bosszantsák a bécsi udvart.
Mikor aztán Pázmán idejében megint divatba jött a katholizálás, a
Karayak is visszatértek, de hiába akartak a császárnak kedveskedni vele,
a nép nem váltott velük hitet. A magyarság nagyon hamar beleszokott abba
a szabad, önálló egyházi életbe, amelyet uj hite biztositott neki. S az
üldöztetések idején a tömeglélek megkeményedett s hősi kielégitést
talált a hithez való ragaszkodásban.
Még ebből az időből való a falu és a földesur ellenséges viszonya. A
falu határa nyolcezer hold, ebből mintegy hatszáz hold a kisbirtokos
gazdáké, a többi nyolcadfélezer a grófé.
Ez a föld ősi idők óta történelmileg elévült törzsvagyona a Karayaknak.
De épen olyan ősi eredetű a parasztság tulajdoni joga is. Ugyanaz a nép
lakik itt rengeteg idők óta. Különös szerencse védte, hogy sem
tatárdulás, sem törökvész nem pusztitotta el a népet;
évszázadról-évszázadra bátorságban lakott itt s családi jobbágysága volt
a Karayaknak. Közülök vált ki a földesurak személyi cselédsége s az urak
meg az urnők szerelmi fölöslege századokon keresztül itt ömlött szét a
hajdani kevésbé válogatós korokban. Volt is már valami fajbeli
közösség-érzet az urak meg a parasztok között s Öreg-Karán báró Karay
Pált a nagy honárulás után azzal a jussal utálták meg a karai parasztok,
amivel az atyafit az atyafi. Ez a legádázabb gyülölet, ez
engesztelhetetlen.
Báró Karay Pál hiába eszelte ki az árulás jogi formáját simára és
kerekre, a veséjébe látott minden parasztja. S mit ért, hogy a
forradalom leigázása természetesnek és bölcsnek látszott a nagy
szerződés szerint, ha a kibujdosott utolsó fejedelemtől végig az egész
országon az utolsó karai béresig, mindenki lapos, gyülölködő
pillantással mérte őt végig. S mit ért, hogy a kibujdosottak birtokát
nem ajándékba kapta, hanem szerződésen vette meg, mikor mindenki tudta,
hogy a százharmincezer hold földet százezer aranyért vette s abból a
százezer aranyból a császári pénztár fizetett ki helyette ötvenezret, a
másik ötvenezeret pedig elengedte a legkegyelmesebb királyné. És
mindenki tudta, hogy csak akkor tette le a szegény magyar nép a fegyvert
azon a hires sikon, mikor már ez a szerződés készen volt a tábornok
tarsolyában…
Báró Karay, amikor konok kurucfejével belevágott ebbe a vállalatba,
előre leszámolt minden nemzeti gyülölettel s lerázta magáról a
megvetést, mint a kutya a vizet. Mit, ő már ugyis vén ember, majd
elfelejtik az unokáinak.
De mikor visszavonult, haza, az öreg házba, villogó szemmel nézett
vissza rá minden paraszt. Az öreg báró felhorkant, összecsikoritotta a
fogát s megpróbálta megtörni a parasztjait. Nem ment. A magyar paraszt
már ekkor egy szinen volt a kurta nemesekkel, csak épen a politikai
jogok hiányoztak a számára. A kötelességek azok mind rajta sulyosodtak
el.
Felőle dul-fulhatott az ur. Nekik többet nem volt uruk a „gróf“. Makacs,
kemény kálomista nyakak szegültek ellene a gróf méltóságának. S eddig se
sok köszönet volt a robotjukban, de ezentul erős és rendithetetlen
ellenszegüléssel rontottak mindenütt, ahol s amit lehetett.
– Megálljatok, – rikoltott fel dühében gróf Karay Pál s ment Bécsbe, a
királyné szine elé.
Egy pár hónap mulva már kiverte egész vármegyét tevő uradalmairól, az
áldott, kövér, kalászos rögökről az ősi, ott termett magyarságot s a
„kutya kálomista jobbágyság helyébe az mü szent religiónkban való szelid
katholikus sváb nemzetséget plántált.“ Olyan nép kellett neki, aki ne
fájdalmasan zokogó, kesergő dalokban buslakodjék a portája tövében,
hanem szent zsolozsmát énekeljen égre forgatott szemmel s ne laposat
köpjön a Karay név kimondása után: „honnak árulója“, hanem keresztet
vessen: „svábság pátrónusa!“
Nem is hallatszott soká magyar szó az ősmagyar földeken. Tizenhat falut
és három mezővárost üritettek ki a vén gróf gazdatisztjei. A nép
elbujdosott messze földre, más megyékbe, csak itt-ott fizettek ki
egy-egy falut, igy Karát is valami kis, megszabott urbéres területtel.
Az akasztófapusztát rendelte a gróf Kara lakosainak: odavalók, egyig! S
a nép a szomoru őszön átköltözött az édes otthonból a semmibe; uj falut
telepitett, nevezve Kiskarának…
Egy télen át üresen állottak az elhagyott falvak házai. Hó behullotta,
viz telefolyta, fagy szétrongálta. Ordas ütött tanyát a templomokban, s
ha az ég megszánta a szomoruság képét, mennykő csapott egy-egy toronyba
s arról tövig égett az egész faluhely. Néhol a kivertek gyujtották fel
édes ősi lakukat, hogy ne jusson döghollók karmába a hajdan békés
fészek.
Mikor aztán megjöttek uj tavaszon az uj földfoglalók, tele lett idegen
nyelvü vájákolással a levegő, hogy itt nincs minden olyan kész
paradicsom, ahogy igérték. A kiehült, otthon éhnyavajába dült svábok
kicsinylették, amit kaptak: a jó földet, az áldottat, a tehenet, lovat,
szekeret, öt évi adó és robot elengedést, meg a házi macskát, amivel
mind ellátta őket a kegyelmes gróf…
A vén vak Karay, aki egy árva szót sem értett uj népe nyelvén, – vele
esett meg, hogy huszonötezer főnyi táborával együtt sem tudott elolvasni
egy elfogott német levelet, – ujra dühbe borult. Kergette volna már az
ujon jötteket pokolba, de nem lehetett. Nebántsvirág lett a svábság a
Tiszalaposon. A királyné csak erre a tettére békült meg az öreg
kuruccal, akinek olyan volt a formája, hogyha megjelent a Burgban, az
udvari frájlák összesugtak, hogy veszedelmes játék a királynétól, ha a
medvét szabadon hagyja.
A vén Karay azzal a dühödéssel jött meg ujra Bécsből, amivel a paraszt
verte a szőlejét, mikor a jég esett: lássuk uramisten, ki csinálja
jobban.
Ha van már kellemetlen jövevény elég, hadd legyen még alacsonyabb, még
rosszabb, bőséggel! Még alázatosabb, még éhesebb, piszkosabb faj kell.
Itt az oláh!
Ki vette addig észre, hogy ez is van a világon? Pedig itt vannak. Ugy
huzódnak lefelé a tölgyes, bükkös hegyekből, mint némely nyáron a pockok
a mezőkön. Az oláh? Az is ember? Hiszen igaz, hogy ahol már nem terem
meg a buza, csak a makk, meg a boróka, ott megtalálni az oláhot, ahogy
öt-hat kecskéjét legelteti, fáradtan, lomposan, vállig érő hajjal,
rövidre nyirt bajusszal és éhes, örökké éhes hassal fujja a tilinkón a
véghetetlen, unalmas, gyászos nótákat. Ugy nézték ezt idáig, mint a
medvét az erdőben; a határtalan nagy erdőkben, ahol nincs az oláhnak egy
talpalatnyi földje sem, épen mint a medvének. Olyan is, mint a mackó;
hát nem egyformák, ha együtt lejönnek és vásárokon, faluhosszán
táncolnak a bőrdob egyhangu dobogására, az oláh nyelv édesgyökér izü
fanyar nótájára. Milyen elnézően, megbámulva, megborzongva nézik a jó
buzakenyérrel jóllakott magyarok s a nótájára utánadanolják, hogy
Sose láttam az oláhnak
Egyéb virtusságát,
Ha kimengyen az erdőre
Felákásztjá mágát…
Ezt a félvad népet eresztette be a gróf azokba az alja falvakba, ahol
nem volt kedve megtelepedni a svábnak. Valami husz községet nekik adott.
Innen ered, hogy a kiskarai paraszt lelkében maig ott van az
istenfélelem tőszomszédságában az uraság elleni gyülölet. Tehetetlen,
századokra elraktározott, ma már nem is öntudatos érzés. Ki tudja már
megmondani a gyerekének, mit vétett a gróf ellenük! De azt mindenki
megtudja tenni, hogyha a gróf nevét kimondja, köpjön egyet. S ha módja
vón rá, könnyen felingerüljön odáig, hogy leüssön belőlük egyet.