I.

Égető meleg nyár van. A sok eső után, amiben nem érhetett a buza,

egyszerre borzasztó forróság lett, amely megaszalja a szemet. A kemény,

meggondolt parasztok csak megingatják a fejüket, „az isten is kitanult

már a mesterségiből“, de nem zugolódnak, nem ijedeznek, nem sápítoznak.

Az idő ellen? Azt el kell fogadni, ahogy jön.

Turi Dani a falu felől jött haza. Szép menyecskék utána bámulnak, észre

sem veszi már. Gondban fő a feje, s néha rá-rábólint a gondolatára. Nagy

terveket főz, a hamar meggazdagodó emberek módjára egyre nagyobb

vállalatokba fog.

Amint a kiskapun belép a tisztán tartott udvarra, fölemel egy eldobott

kukoricakórót, mig beér a pitvarba, apróra töri s bent a szabad tüzhely

elé veti a többi tüzelőhöz.

A felesége a konyha előtt pirosodik. Ingvállából kiemelkedik gőzölgő

fehér sovány válla, nyaka s a baboskék pendely-szoknya alól, fekete

megkopott papucsban mezitlába.

Ahogy az ura belép, visszaforditja az arcát feléje. Irigység és méreg

futja el. Persze ezt az embert nem nyuzta le az öt esztendei házasság,

meg a két gyerek. Neki mindenből csak a java jut. A barnapiros férfi

szebb, mint legénykorában volt, mert ő kihizlalta. Bezzeg ő odavan, róla

leszopták a hust a puják, meg a sok dolog, meg a sok méreg.

Dani hajnalban ment el hazulról, most déllére jár, érzi, hogy köszönni

kén az asszonynak, vagy legalább szót vetni neki. Köszönni derogál; az

asszony kötelessége, hogy köszönjön az embernek, aki aztán egy komoly

fejbólintással elfogadja. Hanem Erzsi elmulasztotta a percet s Dani

ahogy bámuló nagy fekete szemébe néz, ugy érzi, mintha adósa volna az

asszonynak. Kipislant hát félszemmel az ajtón az égre, aztán odasandit

félszemmel az asszonyra s azt mondja:

– Hát ha esni akar, csak hagy essék!

Elpödri szép bajuszát, amiről „nyalkabajszu Turinak“ is hivják; az

asszony, akarata ellen is biccent a szempillájával, evvel rendben van a

dolog.

Dani befelé mozdul, az első házba. Ujra szólni készteti valami. Mintha

nem volna minden rendben közte, meg a felesége között.

– Hun az az én veres noteszem, – mondja.

– Hun. ’Sz ott van a mándliba. A sifonyba.

Dani bemegy. Ő is tudja, hogy ott van.

A hűvös szoba levegője megcsapja; tele van az a fölmázolt föld szagával,

a kissé dohos ágynemü, meg a tiszta szobában tartott ételnemüek, az

avasodó vaj, savanyodó tej szagával. A sifon uras, annak az ajtaját

kinyitja s kiveszi a kabátzsebből a veres noteszt. Leül az asztalhoz s a

homályosra bezsaluzott, párologtatóan hűvös szobában hozzáfog számolni.

Megnyalogatja a plajbász hegyét s gyerekes, iskolás nagy betükkel

szókat, számokat ir egy tiszta oldalra.

– Kitapodom a béledet, te kutya! – hallja egyszer a felesége hangját. –

Hogy az isten vegyen el te, – hát nem felforditotta a tejes csuprot!

Sipp, supp! hallatszik kivülről, ahogy az asszony csattogó tenyérrel

rápaskolt a gyerek vastaghusára. A kis fiu csak egy jó perc mulva

kezdett el rikoltani, de akkor aztán ugy, mint a malac, akit nyuznak.

Dani egy kis ideig odaügyelt, aztán tovább folytatta a dolgát. A gyerek

az asszonyé, ahoz neki semmi köze; ha még a két gyerekével se volna

szabad az asszony, akkor itt hagyná a házat.

Kis idő mulva nyilik az ajtó, dühösen berohan az asszony s a fal mellett

álló tejesköcsögökhöz áll és szemlét tart felettük.

– Mi az istennyilát csináljak már, – zsémbel hangosan, de nem mintha

valakitől tanácsot kérne, hanem mert nem birja magába fojtani a szót, –

még vót egy messzely abba a csuporba, épen elég lett vóna. Most mán

kezdhetek egy egész köcsögöt. Bajlódhatok, mig leszedem a tetejit…

– Nem árt a vaj a bélesbe, – szólt oda Dani, gondterhes arccal, amelyen

meglátszott, hogy föl sem veszi az asszony mérgét.

Erzsi összeszoritotta a fogát s felkapott egy jókora tejescsuprot. De a

nagy cserépedény már régen repedt volt, mindig várta vele Erzsi a

drótost s hogy az nem jött, nagy félve mégis használta, hiszen olyan

szükébe volt a kedvére való jó tejescsuproknak. Most izgatottságában

elfeledkezett a csupor hibájáról, felkapta s ahogy kifordult vele a

szoba felé, az abban a pillanatban kirepült a ház közepére, s ezer

darabba tört.

– Apróra! – szólt ujra Dani hidegvérrel; vagyis: ha van, legyen, ha

törik, törjön! ugyse baj, nem kár…

Erzsi fogta a csupor fülét, ami a kezében maradt s ugy odaszánta az ura

fületövéhez, hogy ha az utolsó percben egy gondolattal vissza nem

tartja, baj lett volna belőle. De hát az asszony nem tud ütni, csak

magát emészti, ahelyett, hogy máson töltené bosszuját.

Sarkon fordult, kiment, a cserepet a szemétbe lökte, elővette a seprüt,

lapátot, meg egy nagy mázoló rongyot s bement feltakaritani a ház

földjét.

A szeméből könyek szivárogtak, olvadt, égő cseppek s bent feszült a

vulkán az indulatoktól.

Dani kedélyesen nézte; motoszkált ugyan valami benne, hogy kár most

bizgatni az asszonyt, nem jó lesz, de ugy benne volt az uszitásban, hogy

nem állotta. Szórakozottan tartotta vastag ujjai közt a vékony plajbászt

s ugy nézett csendesen somolyogva a feleségére. Roppant mulatságos volt

neki, hogy Erzsi minden dühe mellett is milyen szépen, szaporán, ügyesen

dörzsölgeti a sáros földet.

– Látod, – mondta neki jámboran, – most lesz szép. Mindig igy kék,

tejjel surolni fel, de sajnálod…

Az asszony megszédült, a nyelve megbénult a váratlan sértéstől.

Ebben a percben robajló nagy sustorgás hallatszott a konyhából, a

tüzhelyről.

– Az a tej is kifutott! – kiáltott az asszony és kirohant.

Dani felkacagott. A nyitva maradt ajtón csakugyan égett tejbűz áradt be.

A következő pillanatban a tulsó szobából éles babasirás hangzott fel. A

csecses baba felébredt és sírni kezdett.

– Dögölj meg! – kiáltott be rá az anyja. – Ebkölyke. Most halj meg, ne

legyen belőled olyan kutya, mint az apád.

Dani nevetett magának.

Az asszony kisvártatva folytatta:

– Hun az a kis bitang! Te! – kiabált ki az udvarra, ahol a nagyobb fia

még mindig bömbölészett, az eresz alatt a gerendán ülve. – Gyere be! Egy

pissz ne legyen, mert a nyakadra hágok. Eregy, ringasd azt a másik kis

nyavaját… De ki ne forditsd!

Dani ujra nevetett: azért mégis van gondja rá. Ki ne forditsd! Asszony!

A fiatal asszony a tüzhelyen rendbe hozott mindent, s ujra bement a

házba, hogy kiseperje a cserepeket.

– Szakadhatok én százfelé; szakadhatok én! – mohogta.

– Nem árt az ugrálás! legalább frissülsz egy kicsit! – vetette oda Dani.

– Hallgass! – rikácsolta az asszony, képéből kikelve. – Hallgass, mert

mingyán itt döglök meg! Vagy itt ölöm ezt az egész frekvenciát.

Lihegett, fujt.

– Bitangok! Megétetni eccer! Mer az vón jó csak. Mind belőlem él. Ha

százan vannak, mind nekem kell körültáncolni. Mindnek én vagyok a

cselédje.

– Minek vagy! – mondta kicsinylő bosszusággal Dani, – hány segitséget

állitsak?

– A kell nekem! – szólt undorral Erzsi, – a te segitőid, nyald ki

mindnek a… Az csak neked való. Az én konyhámba nem teszi be a lábát egy

dajnád se. Az én tiszta edényembe nem nyul egy asszonyszemély se a

faluba.

Dani fölkacagott, megkapóan tiszta csengésü, egészséges, jóízü

kacagással.

– Na, na! Van tán a faluban olyan is, akit nem pellengéreztél még ki

velem.

– Van. A nagyanyám, aki husz esztendeje a fődbe rothad. De más nincs.

Dani ujra felkacagott. Szép egészséges, harapós fogai kicsillogtak. Erős

bikanyakát hátraszegte s merész tekintetü piros arca férfiasan

ragyogott. Barna haját, amely izzadt fehér homlokára csapzott, félre

háritotta, hogy széles hullámot vetett a fürt, s szeme bizalmasan,

gondtalanul sugárzott.

Az asszony gyülölettel nézte ezt az embert, akiért valaha a kutba

ugrott. Első gazdalány volt s nem akarták a zsellérfiuhoz adni. Nem is

adták, mig a nyalka legény, aki már akkor is hires kapós volt az

asszonynépnél, nemcsak a lányt, de az anyját is meg nem ölelgette. Későn

tudta meg Erzsi, mikor már nem volt mit tenni, mikor már a félfalu

szeretője volt az urának s e miatt féltékenységében szinte megháborodott

az anyja és maga világositotta fel asszonylányát. Erzsi fölundorodott s

azóta rá sem tud nézni az anyjára. Hiszen csak legalább ha egy szeretője

lett volna az urának, akkor összetörtek vón valahogy. De igy, mikor

egyszerre tiz-husz lánnyal-menyecskével, de még vén asszonynyal is

bizonyos-köze volt s jól tudja, hogy az édes anyja is ott van maig

köztük, – igy nem lehetett hova lenni. Jobban undorodott a fiatal

asszony attól, akit az urával meggyanusított, mint a hullától. S nem

mehetett sehova, inkább itt maradt ezzel az emberrel, akiről még most is

ugy érzi néha, hogy nem tudna nála nélkül megélni.

A férfi csak nézte, nézte a szikrázó fekete szemü asszonyt, aki egészen

belecsúnyult a haragjába. Olyan furcsán, olyan kétes érzéssel nézte az

erős ivü fekete szemöldökök alól, a szép alaku hófehér homlok alól, a

keményen kiszögellő arccsontok, éles vékony orr, epés metszésü száj

keretéből kinéző nagy sötét szemek poklát, amely még sem tudott igazi

hatást tenni rá… Most már értette, miért volt ő hüvös ehhez az

asszonyhoz már elég régi idő óta, pedig maga is bámulta, milyen

gerjedelmes mostanában a vére. Csuf ez az asszony, csuf. Imádkozásra,

térdelésre és gyülölködésre termett, nem szerelemre. Pápista. Szivós és

szenvedélyes, amit ő nem bir megérteni. Az ő jó kövér, hamar felgyuló,

lecsendesedő, keveset haragvó, sokat káromkodó kálomista természete sok

puhaságra s örökös jókedvre vágyakozik… És mégis izgatja, leköti ez az

asszony, sokkal jobban, mint a világ minden asszonya. Nem cserélné el

senkivel, de senkivel a világon. Tele van vele, örül a nagy

tisztaságának, a testi-lelki-életbeli szeplőtlenségének. Nagyra van

vele, mint olyan asszonynyal, akihez nincsen több hasonlatos. És mikor

szabadon csatangol a kurta örömök virágos kertjében, mindig örvendve

gondol az asszonyára, aki otthon van, neki őrzi meg tiszta virágkelyhét,

s térden imádkozik a maga szigoru isteneihez, akik neki olyan idegenek s

valójában olyan gyülöletesek.

A husos, rózsásképü ember szeme lobbot vetett, balkézzel elkapta az

asszony megfeszült kezeszárát s odarántotta őt magához. Az asszony másik

kezében ott volt a teli szemétlapát; arról mind lerepült a cserép

szanaszét a szobában. Dani jókedvvel kacagott rajta, mintegy

megkönnyebbülve. Átölelte az asszonyát, leszoritva két karját s az

izmos, szivós asszony érezte, hogy ereje a férjeé mellett semmi, mint az

ő kezében a gyerekeé. Ugy bánt vele, ahogy akart. Oda szoritotta az

ölébe, lefektette a vállára s megpaskolta a hátát.

– Te bogár te! – mondta neki s aztán fogta, eltartotta két kézzel

magától messzire, hogy jól az arcába nézhessen.

Az asszony kezéből kihullott a vaslapát s csörömpölve állt meg a földön

egy pár cserépen. S a nő eleresztette magát; összerokkanva hagyta,

bármit tesz vele az ura.

– Ó te hónapos rózsa! mi bajod? – mondta Dani s a győző kedvtelt

érzésével nézett az asszonyra. – Hát van híjjod? Megkárositalak? Hiszen

nem birod el, ha megcsókollak, te! Mindig kifog utána a a – betegség. Te

üvegvirág. Hiszen sok vagyok neked, te harmat. Belehalsz, ha addig

csókollak, mig nekem elég.

Kiterítette a két karján az asszonyt, mint egy vékony gyereklányt. Erzsi

érezte, hogy fölrepül a levegőbe. Elveszett a lába alól s a lelkéből a

biztos föld kisugárzó ereje; szédült és ájult és érezte, hogy az ura

tenyerén van, de olyan biztos helyen, mintha az isten markában volna.

Megvillant szük kis agyában a gondolat, hogy ilyen erős ember nincs több

a föld kerekségén, mint az ő ura, aztán elalélt s hagyta, hogy azt tegye

vele, amit akar. Főhetett már, futhatott már odakint a tej, a rántás,

pecsenye korommá.

Dani odaboritotta a meleg asszonyi testet magára, mellére, vállára s

gyengén átölelte. Alig volt ruha a forró testen, amelynek szine, a bőre

érintése kezdett meghidegülni, saját magára lecsapódó gőzében, a fagyos

szobában, és mégis olyan hőséget sugárzott ki a test, mint az olvadt

vas…

– Látod, látod, – mondta csendesen a férj, – olyan vagy, mint a sár. Mit

kezdjek veled. Ha egy ujjal hozzád nyulok, véged. Affenébe, száz asszony

is kicsi vón nekem!…

Átölelte s magán tartotta a pihegő asszonyt; aztán ráncba szedte

homlokát s elcsöndesedett. Eszébe jutott az üzlet, ami most az egész

lelkét lefoglalta s az asszonnyal az ölében, pár pillanat mulva olyan

tisztán és nyugodtan gondolt az imént félbeszakitott tervére, mintha

csak a plajbász volna az ujja közt s nem egy szerelembe fuladt asszony,

a tulajdon hites felesége.

Az asszonyi test lassan odasimult hozzá. A két meztelen kar megölelte a

férfinyakat, vállat; a szorgalmas, ügyes, tapintó ujjak megbizseregtek,

amint a férfi puha, simuló gyolcsingén átérezték az üvegsima és ruganyos

kemény hust, s elkezdtek játszani, tovább tapogatni s egyszerre lázasan

görcsösen markoltak bele a husba; marokra fogva, gyurva, gyötörve,

csókolva a váll alatt meggyürődő, egész tenyért betöltő husdomborulatot.

Az asszony esze alázatos segitője lett, hirtelen fölviharzott testi

gerjedelmének, s amig két megbarnult erős karjával átfonta a férjét,

cserepesre szikkadt szomjas ajkával beletapadt a nyakára, ott, ahol az

ingből kifehérlik s ekkor teljesen elfeledett minden bajt, keserüséget,

szivfájást. Csak kivánta, áhitotta, odaadta magát a himjének.

A férfi elmosolyodva ébredt fel komoly, szikár tépelődéséből. Megérezte,

hogy az asszonnyal van valami, megtapogadta puha, lágyhusu, kidagadó

csontu tagjait s nyugodt hangon, gondolatait folytatva igy szólt:

– No ha ez a vállalat beüt, akkor se bú, se kár.

Az asszony összerándult s görcsösen ölelte át az urát, mintha agyon

akarta volna benne fojtani az idegen gondolatokat s a testétől

könyörögne segitséget a lelke idegensége ellen.

A férfi el akarta tolni, de nem bírt vele; az asszony szivósan és mégis

kéjesen ölelte: arra elmosolyodott, ő már szinte el is felejtette, hogy

került az ölébe az asszony.

– Ha ezt a bérletet megkapom, ugy, ahogy szeretném, akkor osztán nem

cserélek a vicispánnal se.

Az asszony karjai lelankadtak. Mintha a délignyitót nap éri. Dani egész

könnyen birt vele; mint szokta, eltartotta magától két tenyérrel s ugy

nézett a felesége arcába.

– Bizony még uri asszony lesz belőled! – szólt ragyogó örömmel.

Az Erzsi arca olyan szomoru, olyan halálosan szomoru és ijedt volt, a

szeme ugy könyörgött és remegett, könyek rezegtek a sarkában és az

arcvonalai elbágyadtak. Sovány arca sóvár volt, ajkai izzóak, orrlikai

tágultak s felső szemhéja leereszkedett a szembogarakig.

De a férfi nem látott semmit nagy izgatottságától, ugy tele volt a

terveivel. Ugy látszik már mindennel tisztában van, amin eddig

töprengett.

– A szatmári bótosok nem győznek annyi selymet lemérni, amennyi viganóra

valót vehetsz!

Az asszony szemei lecsukódtak, feje lebágyadt.

– Kiveszem az egész Nagyszeget. Hallod!… Már beszéltem az ispánnal. Az

ur a zsidóra megharagudott, osztán az egész az Asszonytól függ ugyis.

Felmegyek hozzá magam, nem esz meg. Egy asszonytól nem ijedek meg,

láttam én már mást is. Ha még olyan kegyelmes asszony is, csak asszony!

Erzsi, mintha vipera csipte volna meg, felugrott. Minden porcikája

remegett. Most értette meg, mit beszél az ura.

– Mmit! – szólt bukdácsoló nyelvvel, – mit mondasz? A kegyelmes grófné –

Hát oda akarsz? Hát…

– Nonono. Mondom, hogy csak nem esz meg! Mit féltesz?

– Mmán azt is! – orditott fel rekedten az asszony s leugrott az ura

térdéről. Összecsapta a két kezét, aztán igy összekulcsolva felemelte a

feje fölé, meg ujra leeresztette; ugy rohant, száguldott összevissza a

szobában, mintha kedves valakijének rögtön bekövetkezhető,

kikerülhetetlen halálától félne, – már azt is, azt is! – ismételte.

A férfi egy darabig nézte, értetlenül.

– Hát beléd mi ütött?

– Uristenisten! Keresztrefeszitettszentisten! Mikor lesz vége ennek az

én kinkeserügyász életemnek. Ó menybéli szüzanyám!…

– Ne bőgj! – rivalt rá az ura. – Ez kell nekem. Ez kell épen! Tyukeszü.

Bosszusan dobta odább a ceruzát az asztalra.

A helyett, hogy örülne, táncolna, – bolond! Igazán, hogy egy asszony

alábbvaló a… Nem érted? ha sikerül, – mer még semmise biztos, – olyan

kontraktust csinálok az urral, hogy belegebed. Ki fogom venni az egész

Nagyszeget, az egész pusztát, a Tiszasarkon olyan káposztásfőd van,

hogyha kiadom, nyócvan pengőt, százat adnak egy vékásért.

– Ezret.

A férfi elhallgatott. Ez már okos szó. Ez legalább az üzletre

vonatkozik. Az asszony mindig, mindenben a legrosszabbra számit, nem

ugy, mint ő, akinek roppant rikitó minden terv, alig birja magát

megállitani, ugy rohan a képzelete. S elégszer bebizonyosodott már, hogy

az asszonyának igaza volt. Ezért nem vágja ketté az asszonybeszédet,

hanem meghőköl rá s ujra meggondolja.

Hozzáfogott hát és mint szokta, apróra elmondott a feleségének mindent.

Ez csak állott a szoba közepén, lesütött szemmel, szórakozott

pillantással, majd meggondolta magát, kiment a konyhába, eligazitott a

tüzhelyen minden edényt, a kutyát kikergette, a félrácsajtót betette s

ujra bement. Az ura felnézett a noteszéből s tovább folytatta a

beszédét.

– Ha tizenhat pulyád lesz, mindre maradhat elég. Hát nekem ne vágj ilyen

fancsali képeket; nem tudnám miért.

– Nekem nem kell a macáid zsirja.

– Eh, – hehentett Dani bosszusan, – már megint eszi a…

– Nem hát! inkább a nyakamba veszem a kölykeidet és megyek koldulni, de

nekem nem kell piszkos pénz.

– Milyen piszkos?

– Bhhh, amiért osztozni kell – rajtad!

Dani kedvetlenül ránditotta meg az arcát.

Az asszony folytatta.

– Persze! most már megy a méltóságos asszonyok után. Nem elég ami vót.

Eredj, csak eredj, hogy kivetnek a disznók közé. Oh, csak az én istenem

adná, hogy egyszer már ráakadna a bajára! Mer nagyon elhitte mán magát!…

Dani kitágult szemekkel nézett az asszonyra; megértette a gyanusitó

gondolatát és az szeget ütött a fejébe. Tán még igaza is van az

asszonynak. Hisz az uri asszony is csak asszony!…

Összevonta a homlokát s az ablak felé fordult.

Az Erzsi lába alatt megroppant egy cserép. Lehajlott érte s összeszedte

a darabokat, aztán kitört:

– Azt mondom neked, elég legyen a cudarságokból, mert ha egyszer elfog a

keserüség, az isten legyen irgalmas-kegyelmes mindnyájunknak.

Dani felállott. Villogó szemmel nézett az asszonyára.

– Én meg azt mondom neked, – adta ki kemény hangon a parancsot, – hogy

eredj a dolgodra, egyébre ne legyen gondod. Ott a konyhád, ott az

udvarod, ott a gyerekeid. Az én bajomba ne piszkálj bele… Ha nem tudsz

segiteni, ne állj keresztbe… Semmi bajod. Tudod, hogy szeretlek; érted

élek; meg értetek, a gyerekekért. Az egész világot ide akarom hordani a

kötődbe; még a mai napig egy bokor kendőt se adtam más asszonyszemélynek

rajtad kivül. Mit sajnálsz? Lekopott a csókolóm? Nézze meg az ember. Mi

közöd hozzá, hogy csinálom a magam seftyét, csak sikerüljön.

Az asszony visszaszivta az orrába a könnyét, érezte, hogy most még csak

csöndesen foly a szó, de hamar rossz vége is lehet. Elhallgatott a

kemény hangra, mint a megszidott gyerek.

Az ura is meghiggadt. Visszaaereszkedett a helyére s komor arccal

hozzáfogott ujra rendezni a gondolatait.

– Tudod te jól Dani, hogy nekem nem kell semmi, – szólalt meg szomoruan,

csöndesen az asszony. – Eléltem vóna én veled az anyád kis házában is,

kapás napszámos sorban is. De ha van annyink, amennyink, minek ide több?

Minek a sok gyerek, meg a sok birtok, a sok gond? Nem jó nekünk ugy,

ahogy apámék voltak? Csendesen, rendesen. Nem kell felfalni a világot,

de elpotyázni se, ami van. Minek töröd te magadat, ha nem muszáj?

Meglásd, meg,… rossz vége lesz egyszer!

– Az isten áldjon meg, – szólt a férje mutatott bosszusággal, – hallgass

mán, ha mondom, hogy hallgass… Ne hasonlits engem az apádhoz, nem vagyok

én Tövigszáraz, mint ő.

A fiatal asszony elvörösödött az apja gunynevének hallatára; szive egész

szenvedélyével szerette és tisztelte az apját s gyülölködve nézett az

urára.

– Csak hagyj békét az apámnak! Jól vigyázz, mert te is megkapod a magad

csufnevét, a viz se viszi le rólad!

Dani meghorkanva, vizsga szemmel nézett a feleségére, nem tud-e már is

valamit? Az utóbbi napokban többször észrevette, hogy utánanevetnek s

valami szót suttognak, ha meglátják. Még nem jutott a fülébe, hogy mit,

megkérdezni meg nem merte, félt, hogy még megmondják.

– Az isten irgalmazzon annak! – morogta fenevad módjára, lapos

pillantással, – aki rám ragaszt valamit!

A beszéd egészen posvánnyá lett. Ugy indult egy félórával ezelőtt,

mintha vihar készült volna belőle s ugy végződött, mint az őszi köd.

Nyomott hangulat és nagy kedvetlenség maradt utána, amelynek a mélyén

feszültséget éreztek mindaketten.

Erzsi látta, hogy az ura nem szól többet, kifordult a konyhába, Dani meg

mogorván belekönyökölt a tervezgetésébe.