visszavonul a hivatalából, vagy életjáradékot vesz, hogy minden
eshetőségre biztosítva legyen. Elhordja régi ruháit, a szalonkabátokat,
a hímzett fehérmellényeket, az ünnepélyekre tartogatott köcsögkalapot: a
nyugdíjas önmagát ünnepli, senkitől sem függ többé, senki előtt sem kell
meghajolni, gőgösen vágja könyvecskéjét a hónap elsején az adóhivatal
elé. Függetlenség és szabadság, minden nap. Az ember szert tett valamely
rendjelre vagy címre, amiért elnökké választják egy asztaltársaságban,
ahol kedélyes butaságokkal telik az idő. Hazamenet, amíg a bütykös,
fáradt lábak megszabadíttatnak a lábtyűtől: már kezdődik az elbeszélése
a mamának, hogy mit mondott ez vagy amaz, öreg pajtás, régi barát… És
így a mama is kiélvezi a magáét, mint akár fiatalkorában, midőn azok a
pajtások, barátok még buzgón udvaroltak, szépeket hazudtak és jószagú
pedrővel látták el bajszukat. Ha némi szerencséje és összeköttetése van
a nyugdíjasnak: kaszinó-elnök lehet valahol. Milyen hatalom, tekintély,
sőt ünnepély volt egy kaszinó-elnök például a Józsefvárosban, amikor a
polgárság még javában virágzott! A trafikban a legjobb szivart kapta. A
hentes, mészáros, fűszeres kedvében járt. Visszaköszöngetésekkel,
kézszorításokkal telt el sétája. Pártügyekben tanácskozott, kis
tanítónők tőle várták megválasztásukat, ezüstlakodalmán a polgármester
mondta a pohárköszöntőt és ha olykor éjfélig a kaszinóban maradt, a
familia otthon meg volt győződve, legalább is megbukott a kormány.
A nyugdíjas volt a legboldogabb ember a városban. A szép időnek,
hamiskodó tavasznak, régi szeretős ősznek ő volt a legnagyobb élvezője.
Néki építették a Halász-bástyát, az ő részére tartották a zenés miséket,
a promenádon ő reá mosolyogtak a gyermekkertésznők, a börze előtti
játszótéren a nevelőnők az ő kedvéért vetették keresztbe a lábukat, hogy
a térdük látszott. A Sefánián korai tavaszkor a nyugdíjas tartott
szemlét és elefántcsontfejű sétapálcájával intett a városi őrnek, ha
valamit nem talált rendben. A ligetben levette a kalapját, amint a nap
sütni kezdett. Hiába harangoztak a Fasorban a toronyban, a nyugdíjas
csak akkor indult el hazafelé, amikor az ő órája mutatta a delet. Ezt az
órát a műegyetemi órához igazította és hetenként ellenőrizte
pontosságát, ami csak egy kis sétába került. Ő volt az, aki sohasem
dobta el újságját, miután kiolvasta. Gondosan összehajtogatva eltette
zsebébe. Milyen bolond a világ, ha az újságból nézi az ember!
Szerencsére nem minden igaz, amit a hírlap ír. Az írók pedig kötözni
valók. Némelyiket meg sem lehet érteni. Ő volt az, aki sohasem sietett
Pesten, ebben a rohanva élő városban. A cipője mindig fényesre volt
kefélve, a nadrágját otthon a mama vasalta, a kalapjáról a könyökével
dörzsölte le a port. A borbéllyal vitázott, ha nem borotválta elég
lassan és alaposan, – hiszen ő ráért. Méregbe gurult, ha valamely
portékának az ára egy krajcárral emelkedett. Ő tudta a messzi boltokat,
ahol olcsón lehet vásárolni. És ő tudta azokat a régi anekdotákat,
nótákat, amelyekre már senki sem emlékezett a városban. Már csak ő
találta meg az Ősz-utcát, az Ötpacsirta-utcát, a Zerge-utcát. De nem
tudta teljes biztonsággal, hogy merre van a Lipót-körút. A mosóintézetet
feljelentette, ha kirojtosodtak a gallérjai. A szabónak öt forintot
küldött minden elsején, – tán még az esküvői frakkját, a hivatalnoki
Ferenc József-kabátját, a tanácsosi bundáját törlesztette. Ő volt az,
akinek az „idejében“, „korában“ minden másképen volt. A nők vallásosak s
erkölcsösek. A férfiak tisztelettudók. Mindenkinek kijár a respektus
vagyona vagy rangja után. Ő volt az, aki büszke arra, hogy harmincöt
esztendeig ült a hivatalában és semmit sem csinált. Ő volt az, aki
kitalálta az újságpapirosból való ülőpárnát, amelytől nem fényesedik a
nadrág. Ő járt karonfogva az öreg élettársával temetésre, esküvőre s
egyéb ingyenmulatságra. Ő járt korán reggel vizet inni az
artézi-forráshoz, térzenét hallgatni (a bosnyák zenekar előadásában) a
császárfürdői platánok alá. Ő ment fel a Gellérthegyre napfölkeltét
nézni, ő rándult ki gyalog Mária-Remetére, ő szaladgált a kormányhoz,
hogy a nyugdíjasoknak is adjanak félárú vasúti jegyet, pedig soha
életében nem utazott sehová. Ő tudta krajcárig a bélyegilletéket, a
tisztviselői fizetéseket, hány krajcár van egy forintban és mennyit
keres a főpincér a borravalóból. Ő volt az, aki a szájától vont el
minden krajcárt, hogy öregségére gyűjtsön… Rakta, rakosgatta
harminc-negyven esztendeig a forintocskákat. És most itt áll
megöregedve, nyugdíjasan, élvezni vágyóan a takarékosság, munka
gyümölcsét. S ráeszmélt, hogy egész életének elvonultsága,
garasfogdosása, kielégületlen gyomrának korgása, aszkéta nyomorúsága mit
sem ért. Egy jó kalapot sem vehet azon a pénzen, amit azelőtt egy egész
esztendeig megtakargatott. Érdemes volt így élni? (1920.)
Polónyi Géza kalapja.
Olyan nagy feje volt, hogy senki sem viselheti utána a kalapot. Ez a fej
– tán még a kalap is – a tizenkilencedik századbeli Magyarországból jött
és mindvégig megállotta a helyét a nagyméretű koponya s a kalap sem ment
ki a divatból. Hetvenhárom esztendős volt.
*
Mikor Eötvös Károly ment el, azt írták róla a meghatott tollak, hogy az
utolsó táblabíró ballag el az ősök által kitaposott országúton.
Íme, mielőtt végleg lezárulna a kripta a régi Magyarország felett, még
jelentkezik más is, aki kopogtatásával helyet kér a tizenkilencedik
század magyarjainak sorában; ott, ahol úgy feküsznek halottaink nagy
meggondoltsággal, karbatett kézzel, mindenttudó bölcsességgel, – mint
általában a mult századbeli magyar politikusokat láttuk, elképzeltük,
emlékezetünkbe véstük. Ezek a századvégi magyar politikusok közvetlen
elődeiktől (sőt a még velük karonfogva járó öregektől) tanulták a
tempót, a megjelenést, a hazafias lendületet, a mellet dagasztó nemzeti
önérzetet, – tanulták a mély, bölcsenjáró táblabíráktól. Eötvös is,
Polónyi Géza is fiatalkori ideáljait olyan régi magyarokról választotta,
akikről mi már csak a históriában olvashattunk. S ezért tűnt föl
szemeink előtt néha félszegnek, máskor érthetetlennek, de mindenkor
imponálónak Polónyi és Eötvös is.
Polónyi Géza fiatalsága például abba a korszakba nyúlik vissza,
amely még nem sokban különbözött Vas Gereben regényeinek légkörétől.
A szegénysorsú, tehetséges diák (aki a „Jurátus-életben“
csizmatisztítással kezdi és a neve „audiat“), Polónyi Géza fiatalkorában
is a nélkülözés és küzdelem emberfölötti iskoláját járja, amit talán nem
is bírna meg egy huszadik századbeli fiatalember csüggedés, megtörés
nélkül. Az akkori fiatalemberek (akikből később valóban ember lett) nem
riadtak meg semmiféle viszontagságoktól. A szegény diáknak hét
kásahegyet kellett keresztülrágni, amíg tanulmányaiban előrehaladhatott;
a rongyos csizmák, pókhálós-vékony köpenyegek, esztendőkig viselt
süvegek fáradhatatlanul mentek egyik városból a másikba, régi iskolából
az újba, egyik küzdelmes megélhetésből, koplalásból, vidáman viselt
nyomorúságból a másik sorstragédiába, amíg gazdájuk legalább a
házitanító álmodott állomásáig eljuthatott.
A faggyú-gyertya pisla világításánál, a rongyos szalmazsákon a kietlen
években fogyott egyik tankönyv a másik után, múlott egyik osztály
kitüntetéssel, mint a másik, a derék megfeszült, a korgó gyomor
parancsszóra hallgatott és a diák-kenyérnek, a savanyú brugónak mennyei
ízt tulajdonított az erős akarat.
A vándor-diák sziget-felfedező útját járta meg ifjú lábaival az öreg
Polónyi. Bolyongásaiban bizonyosan látta a tétlenségében hervadozó
Magyarországot jó közelről, láthatta a düledező udvarházakat, amelyekből
félig már kilicitálták a tunya gazdát; az országúton találkozhatott a
tanulatlan magyar földesurasággal, aki utolsó lovát hetyke homokfutóban,
kutyabőr-keztyűben hajtotta a vásárra eladni; és diákpajtásaitól
hallhatta az előkelő állású atyafiakat felsorolni, amely atyafiakban
bizakodva (nem pedig tudományosságára támaszkodva) vágott neki az
életnek a legtöbb magyar ifjú.
*
Amit Polónyi Géza a régi Magyarországból látott: az mind csak arra
serkentette a szegény diákot, hogy eszét kimívelje, önerejére,
találékonyságára, bátorságára appellálva várja, midőn rákerül a sor e
tudatlanok országában. Még éltek ugyan a bölcs, nagykoncepciójú öregek,
akik a nagyszerű tizenkilencedik századot Magyarországon megteremtették,
de már búcsúzóban voltak és helyettük nem jöttek új koponyák. A meddő,
egyedül a protekcióban lélekző Tisza Kálmán-korszak járta. Egy éles elme
könnyedén vágott magának utat az akkori fiatalok között, ha az öregek
kivesző erényeit tartotta pajzs gyanánt. Polónyi Gézán késő öregségéig
meglátszott, hogy fiatal korában jól megtanulta a táblabírák tempóját –
szinte az ő gondolataikat, ravaszságaikat, okoskodásaikat folytatta,
figyelmen kívül hagyván maga körül az elléhásodott nemzedéket. S így
egyenes utóda volt azoknak a magyar politikusoknak, akik egykor az ész
és furfang fegyvereivel védelmezték Magyarországot a töröktől, paktáltak
franciával, túljártak az osztrák eszén: – amilyenek a tizenkilencedik
századbeli magyar táblabírák is voltak, akik bár körömszakadtáig
tartották vármegyéjüket, belenyugodtak Kossuthba, megalkudtak Deákkal a
haza és a nemzet egysége érdekében.
Ha majd eltávolodnak tőlünk a mai évek és a nagyeszű Polónyi Gézát
messzebbről láthatjuk: ráeszmélünk, hogy évtizedeken át a lepergő
parlamenti évek szálait az ő kezei irányították. Olykor fiskális
furfanggal, máskor a Fráter György eszélyességével, majd a törvénykönyv
káprázatos ismeretével vágott közbe az alantas napi-politikától az orrok
hegyéig sem látó koponyák gondolatainak. Megállította a hájfejű
politikusok birkanyáját, mint a farkas. Vihart élesztett, indulatokat
keltett fel, szenvedélyek alá gyújtott tüzet, vad juhászkutyákat
eresztett szét, forgószélt hívott segítségül, amikor ölbetett kézzel,
fáradt szemhéjjal bóbiskolt körülötte a parlament. Egyszer olyan volt,
mint egy keserű bujdosó, máskor döngette az asztalt, mint egy erőszakos
vidéki kortes. Összevont szemöldökkel figyelt, héja módjára lecsapott,
furfangos úton biztosan haladt, – majd kedélyes volt, mintha egy
negyvenes évekbeli kalendáriumból vágták volna ki. Hetyke begyűrt
kalapja alatt úgy vitázott az utcán, mint egy tüntetésre készülő jogász;
máskor lekonyult ez a kalap, mint egy csatavesztett kortesé. Ez a kalap
mutatta, milyen a politikai helyzet.
Mindig magyar volt és kitalálásaiban, ötleteiben, támadásaiban és
meggondoltságaiban a magyar élet útjain haladt, azon az úton, amit egy
szegény, nagyeszű ifjúnak a tíz körmével, az ereje megfeszítésével
kellett megásni, hogy végül Magyarország igazságügyminisztere lehessen.
Verbőczy volt a törvénytanítója és úgy fogta kezében a magyar
törvénytárat, mint a buzogányt.
Polónyi Géza küzdelme, törekvése, győzedelmessége példa arra, hogy
Magyarországon az eszes ember is boldogulhat. Alakja lehetne egy
regénynek, amelyben az igazi Magyarországot írná meg egyszer valaki, a
közelmult országát.
Az ember, aki mindig vizitbe járt.
Igen jól hallom az Athenaeum lelkes igazgatóinak, a könyvcsinálás
művészeinek és más kiváló nyomdászoknak panaszkodását: nincs papir, nem
tudunk könyvet nyomtatni. „Egy hónap mulva nemhogy könyvet, de egy
számlacédulát sem készíthetek!“ – mondja Pest egyik legelőkelőbb
könyvnyomtatója. Az írók, akik maguk adják ki könyveiket, maguk szerzik
meg hozzá a papirost. Tízezer példányban már az álmoskönyvet sem merik
nyomtatni. Középkori idők járnak fölöttünk, Gutenberg száz példányban
nyomja a Bibliát, a könyv ritkamadár és ára oly magas, hogy csak a
leggazdagabbak vehetik meg az új könyveket, mint egykor a fejedelmek,
hercegek, rablóvezérek. A könyv drágább a francia parfőmnél; a könyv
drágább a selyemszoknyánál; a könyv drágább a lisztnél, a bornál, a
szivarnál, a mindennapi ennivalónál. A könyv, minden időknek legtudósabb
óramutatója, nemzetek fénykorának vagy balsorsának hangos hírvivője: a
könyv ritka lesz, mint a fehér holló. A drágalátos könyvgyűjtők, akik
egy-egy csinosabb, újonnan megjelent könyvet úgy vittek haza a hónuk
alatt, mint menyasszonyukat; az amatőr-példányok, a ritkaságok
szenvedélyes vásárlói; az éjjeli olvasmányoktól sápadt arcú fiatal nők;
az új regénykönyvek rajongói, fénylőszemű asszonyok; a betegek és
lábtöröttek, akik minden új könyvben szomorú életük megvigasztalódását
remélték; a lemondók, a kályha mellett üldögélők, világcsalódottjai,
kunyhók és kastélyok lakói, a magányosok, a sebzett szívűek, az okosok
és a jámborok, akik megváltást, szívükre, életükre, fájdalmukra röppenő
fehérmadarat, a legbölcsebb tanácsadást, a mindentudó jóbarátot keresték
egy-egy új könyvben: 1920-ban megismerkednek a szükséggel. Ebben az
esztendőben nagyon kevés új magyar könyvet kínálnak a könyvesboltokban,
a nyomtatóműhelyek elhalkulnak, mintha Gutenberg tétovázó keze vezetné a
sajtógépet, az írók az asztalfiókjuk részére írják meg azt, ami eszükbe
jut… A nemzet, amely nemrégiben gőgösen verte a mellét, hogy
kultúrájával (amelyre ezelőtt vajmi keveset gondolt), szellemi
fennsőbbségével, minden európai népek között kimagasló, régi és modern
irodalmával, versengő tudományával: bármely ellenség megszállásának,
elhatalmasodásának, beolvasztó szándékának ellenállhat: a nemzet ma
eljutott a szegénység azon állapotába, hogy kalendáriumait sem
nyomtathatja. A könyvnyomtató műhelyekben napról-napra nagyobb hálót
fonnak a pókok. A könyvespolcokról elmerengve nézegetnek alá a tegnapi
szép könyvek, amelyeknek utódai nem születtek.
*
A könyvek szomorú esztendőjében gondolatom elszáll azokhoz a
vadászkalapos, tarka-barka beszédű, piros arcú, fáradhatatlan kedvű
férfiakhoz, akik újesztendő hetében útrakeltek, farkas-bundát és
árjegyzéket vittek magukkal, útrakeltek Magyarországba, mint az
aranyásók Kaliforniába: könyvet mentek eladni. Mily boldog ország volt
ez, ahol a könyvügynököket, a kultúra rettenthetetlen sürgönyhordóit:
szélhámosoknak bélyegzett a sajtó, közvélemény, mert működésük sikerében
furfangos beszélgetéssel segítették portékájukat! Mentek vonaton,
kocsin, gyalog. A legkisebb falu sem kerülte el figyelmüket. Vágtattak
csengős szánon az égbenyúló Kárpátok között, erdélyi rengetegben utaztak
oláh fuvarossal, vicinális vonalak apró állomásain bukkantak fel,
magányos kastélyok, udvarházak remete-lakóihoz állítottak be oly
előkelőséggel, mint eltévedt főúri vadászok, hóba temetkezett kis
falvakba nyomakodtak a búbos kemence mellett szendergő honoráciorhoz, ők
vitték Magyarország nagy képes történetét a nemzetiségi vidékeken
elrekedt magyarokhoz, vitték a Műveltség Könyvtárát falusi jegyzőknek, a
Természettudományi Könyvtárat a világtól elzárt körorvosnak, a magyar
írók regényeit az unatkozó falusi úriasszonyságnak… Árva tanyaházak
mellett tartottak stációt, nyakig sáros bricskán utaztak a nyírségi
vadvizek között, hogy megkérdezzék egy álomszuszék komposszesszortól,
hogy nem rendelné-e meg Krúdy Gyula összegyűjtött műveit havi kétkoronás
részletfizetésért, behatoltak mizantrópoki lezárt ajtaján, világtól
elvált, senkinek sem jó salabakterekhez nyitottak be vígan, fürgén,
frissen, mint előkelő vendégek, fővárosi hírlapírók, grófok, bárók,
képviselők, sohasem hallott bókot mondtak a háziasszonynak,
meghallgatták a gazda panaszait az idei termésről, behatoltak félvad
máramarosi falvakba, munkácsi zsidókhoz, szatócsokhoz és bérlőkhöz,
parasztokhoz és erdészekhez, könyvet sohase látott vakondokhoz, mérges
és jókedvű emberhez, hogy magyar könyvet sózzanak a nyakába havi
két-három korona részletfizetésért.
És mily gyönyörű könyveket küldtek a könyvcsinálók a megrendelőknek!
Bőrbe, vászonba, selyembe voltak kötve a könyvek, a legfinomabb
papirosra nyomtatták, hogy századok mulva is használható, épséges
állapotban legyen, műgonddal választották a hozzávaló betűt, kipróbálták
a festéket, hónapokig tervezgettek, kalkuláltak egy-egy nagyobb munka
megjelenése előtt, a könyv-író oly izgalmat érzett, mint egy vőlegény s
az ügynökök börzéjén, a régi Newyork-kávéházban nem búsultak többé a
házbértartozás miatt. Felnyergeltek, nekivágtak a régi gazdag
Magyarországnak, ahol mindenre volt költekező-kedv, csak könyvekre nem.
Ám hiszen az egykori könyvügynök sem a dologtalan, könnyű munkához
szokott emberek sorából került ki. Ő volt az az ember, aki örökösen
vizithez volt öltözve.
*
A dobott, megvetett, senkinek sem kellő portéka: a könyv, a csontig
leszegényedett Magyarországban elérkezett a ritkaságok közé. Igaz, hogy
még napjainkban nem akad vállalkozó, hogy értékcsökkenőben lévő pénzét
könyvekbe „fektesse“, mint például divat most bélyeget vagy perzsa
szőnyeget vásárolni. De bizonyosan feleszmélnek rövid időn belül a
kalmárok és kalmárkodók, észreveszik a holdvilágként fogyó magyar
könyvtermelést és az új regényeket, tudományos könyveket lánckereskedők
árulják majd, mint a gyapjúszövetet.
Balaton révészei.
Aki megelevenedett bibliai festményt akar látni, az keljen át Zamárdi és
Szántód között a kompon. A hajót azok az emberek hajtják evezőikkel,
akik már Jézust a tengeren hajókázták, akiknek arcmásait régi templomok
félhomályos boltozatain láttuk. Az evező ember, az evezésbe elmerült,
szinte átváltozott ember egyforma a biblia ezer esztendőinek
messziségében és a zamárdi kompon. A fárasztó testi munka az Üdvözítő
közelségébe vonja az emberi arcokat, a túlvilágra megy az arc fényekért,
szinekért, a halálosan elfárasztott testből kiválik a lélek és kiül a
szemekbe, mintha elrepülni készülne. Régen láttam szebb embereket, mint
az evező révészeket.
Bús taktusa a munkának a legősibb. Az evezés ugyanaz volt ezerévek előtt
is. Hat legény, aki hajtja a nehéz kompot, egymás mellett ül párosával.
Mielőtt meghúznák a hosszú, nehéz lapátot, felemelkednek a deszkáról,
amelyen ülnek, aztán ugyanabban a másodpercben vetik hátra magukat,
amidőn meghúzzák a rudat. Előrevetik magukat, hátradőlnek, mintha egy
test, egy izom volna valamennyi. Nem késhet senki egy szempillantást,
nem pihenhet egyik sem egy másodpercet, nem takarékoskodhat a munkával
egy verejtékcseppet sem. Mint egy emberfölötti tánc, ősi ringatása a
testnek, megfeszülő és engedő kötele az izomzatnak, a testi munka
csodálatossága: folyik az evezés a kompon. Szakadatlanul, megállás
nélkül attól a perctől kezdve, amint az evezőket a vízbe merítik:
ringatóznak a testek, külön életet kezdenek élni a lábak, a karok, de
legfőképen a fejek, amelyek lassankint oldalvást dőlnek a
kimerültségtől. Az evező emberek testmozgásában van némi nyoma annak a
legmodernebb festőművészetnek, amelyet kubizmusnak, futurizmusnak
neveznek. Az evező ember testrészei valóban szétválani látszanak
egymástól a mozgás következtében. Egy pillanatban csak hátrafeszülő
karok látszanak: az emberek eltűnnek a karok mögött. A test többi része
elmúlik, levegővé, láthatatlanná válik. Tizenkét kar látszik csupán a
hat evezőn. A másik pillanatban: a karok válnak levegővé és helyüket
elfoglalják az emberi törzsek, amelyek átringanak egy másodpercre a hajó
orrában, mint elvonuló színészek a szinpadon. Aztán legvégül a fejek
maradnak csupán helyükön. Ezek az önfeledkezett, álarc, festéknélküli
fejek, amelyek olyan pírhoz, fényhez jutnak, mint a szentek fejei,
amelyeket egykor régi templomokban láttunk. Nem lehet leírni azt a
változást, amelyen a révészlegények általmennek, amire a Balaton
közepéig hintáztatják a kompot. A szélmarta, esőtépte, viharos arcok
elveszítik minden földi durvaságukat. Megnemesednek a homlokok, belső
fényekben égnek a szemek, alkonyati aranypírban fürdőznek a felhevült
arcok. Az a fiatal legény ott az ifjú János próféta, midőn jelenéseket
lát. Ez a rongyos katona az első padon, olyan, mint a Nepomuki, akinek
szobrait annyit láttuk vizek felett, hidak bejárásánál. Bibliai emberek
ők valamennyien, amint itt a haragos víz fölött, zöld ég alatt, sötét
hegy mögött a hajót vonják, húzzák, megszakadásig eveznek, nem is néznek
egymásra, mert mindegyik azt csinálja, mint a másik, a szemük a távolság
fátyolképeire szegeződik: vajjon mit látnak ott e nedves, örömtelen,
fájdalmas szemek? Fel, le, fel, le. Így folyik a munka megállás nélkül,
nekivetetten, szinte életre-halálra, a nagy víz közepén, távol
a hegyek visszhangjaitól, messzi a mezők dalaitól, földi életek
tarkabarkaságaitól. Fel, le, fel, le. A nagy víznek nincsen vége, a
hullám nem változik, végtelen szövetje a víznek egyforma kedvvel fogadja
a rávonuló gályát minden evezőhúzás után, a szél nem tud új nótát,
mindig csak egyet fuj, a hal nem dugja ki a fejét, hogy itt énekeljen az
evezőknek; komor az ég, zord a víz, reménytelen a csillag, amely a
felhők ablakán átpillant, mozdulatlan a köves part, igérettelen a
holnap, amely a nemsokára beköszöntő éjszaka után következik, a homályba
borult partokon a szél tudja a járást: – ők a vizet ismerik csupán,
amely hallgatva fogadja őket napról-napra, nem mondja nekik, hogy őket
szereti, nem ölelgeti, dédelgeti őket, holott mindig vele s benne
vannak, csak tűri, viszi őket, evezőiket, setét hajóikat, messzejáró
utasaikat, akiknek idegen sár szárad a lábukon, akik majd innen
nemsokára kikötnek s örökre felejtik a hajósokat, akik a víz közepén
minden izmuk megfeszítésével dolgoznak értük. Hátra sem fordulnak többé
a partról, vissza sem néznek a messziből, szürke homokszemként perdül le
az óra a többi közé, elhalaványodik az emlék, mint a felhő a távolban,
elsuhan a szél, mint az álom s a hajósnak nehéz, megszakadó munkától
átnemesedett arcából, ez eleven tüneményekből annyi sem marad meg az
emlékezés számára, mint a gyufa ellobbant lángjából a vak éjszakában.
Fel, le. Fel, le vonják a kompot a legények, a tihanyi tanító mindig a
hullám közepének irányítja a kormányrudat, mert a hullám közepét kell
kettévágni a hajó orrának, ha céljához egyenes vonalban akar jutni, a
kocsilovak tünődve, ijedt mozdulatlansággal állanak, ismeretlen part
felé tétován kalandozik az utazó szeme, erőlködik a szél, mintha
megérkeztek volna segédei az alkonyattal, mély vízből jön fel a hullám
fehér torkával, a közelgő hegyeken már lábujjhegyen fut az alkonyat
pásztorfia; ásítozva buknak be az esti homályba az eddig fehérlő parti
házikók, vadkacsa-pár vonul a tó felett éji tanyára, lomposan roppanva
száll egy nagy madár, mintha megúnta volna már az életét, a csend
hírnökei futnak szét mindenfelé a kegyelemlevéllel, – csak a
révészlegények dolgoznak a végkimerülésig, inuk rogytáig, az égre nézve,
földet, vizet nem látva, közelgő partot nem érezve, fel, le, mint az
örökös dologban álló emberi nedvek, a verejtéknek ki nem fogyó forrása,
mozgásnak meg nem állása, álomnak leszállhatatlan kerengése, a munkának
elhallgatás nélküli búgása, másvilágig érő evezőcsapása… Amíg felsivít a
révészgazda sirályhangja. Állj.
S akkor szökkenve, nyögve, feljajdulva állnak meg az örök evezők, messzi
útról térnek vissza a régi emberi arculatok, látni kezdenek a kimerült
szemek, a víz alól bukkannak fel a levegő után nyíló szájak, ernyedten
zuhannak le a karok, partra fut a nehéz alkotmány és oly fürgén
helyezkedik el az út irányában, mint egy táncosnő.