az árnyék hosszabbodásával, a nap rövidebb látogatásával, mintegy a
közelgő, szomorú, hosszú téli sötétség beálltával a magyar-orosz ismét
megkezdi a böjtöt, mintha gyászolná a korán elröppent, boldog nyarat.
Ezentúl csak kétszer esznek napjában a rutének földjén, délelőtt és
délután. Beáll a zordon évszak, mihamar járhatatlanok az utak a viharok
szárnyán megérkező hótól; a magyar-orosz népével, barmával behúzódik
kunyhójába és félálomban hallgatja a postaszán csilingelését. Milyen
bús, emberietlen élet folyik télidőben a rutén falvakban: arról csak
annak lehet fogalma, aki már elakadt útközben a hófergetegben ilyen
ringyes-rongyos falucskában! Az emberi és állati trágya közvetlenül a
lakóház ajtaja elé kerül, mert meleget tart az is, mint a betapasztott
ablak. Napközben alig látni valakit a szabadban, utcán, korcsmában. Az
eresz alatt füstölgő házikókban bujik el a falu népe s álmaival,
babonáival foglalkozik. Könyvnek, újságnak persze híre-hamva sincs. Az
asszonyok, lányok délután fonnak, szőnek. A háztetők felett zúgó vihar
alatt összebujnak a fiatal nők egy-egy kiválasztott háznál, mesét
mondanak és fonják, szövik egyszerű ruhájukat, az inget. Ha egy idegen
férfi betoppanna az ajtón, nyilván az ördögnek néznék. Pedig az
orosz-magyar nők, amíg fiatalok: oly üdék, mint a vadvirágok. Szőke
hajuk, lenvirág szemük, gyengédségük megigézi az utazót. Nekem mindig a
szerény kis nefelejts jutott eszembe, ha utazásaim közben erdők szélén,
patakok partján fiatal rutén nővel találkoztam. Ámde nem sokáig bírják e
nép tavaszi virágai az életmód zordonságát, a sorvasztó böjtöt. A
savanyú répa és káposzta, amelyet télidőben közös hordóból, kanál nélkül
fogyaszt a háznép: silány táplálék az életerő fenntartásához. Az
orosz-magyar azt mondja, hogy télen úgy sincs szüksége testi erejére s
ezért nem táplálkozik, mint akár a föld bogara, amely dermedt
mozdulatlanságban tölti a telet. Nem ritka az olyan fiatal orosz-magyar
férfi vagy hajadon, aki még sohasem evett húst életében, de pálinkától
már részeg volt az apja temetésén.
Az egyház által kiszabott és az önként vállalt böjtölést kell
rendszabályozni ennek a szelíd, csendes népnek a történelmében. Meg kell
tanítani enni, táplálkozni, erőt és vidámságot gyűjteni nemcsak az
alkoholból. Meg kell tanítani őt a könyvek, olvasmányok örömére, az
életnek sok színére, az emberi boldogság pálinkamentes részeire. Meg
kell tanítani őt járni, mint a gyermeket. Beszélni, érezni, örvendezni,
mosolyogni, hogy az öregség ráncait eltüntethessük e népnek arculatáról,
amely búsan meghúzódik már a gyermek ajkszögletében, elhervasztja az
ifjú nőket, koravénségre ítéli a még életerős férfiakat. Meg kell
menteni e népet az önkéntes éhezéstől, a borzalmas böjtöléstől, hogy
ifjúsága ne egy-két esztendeig tartson csupán. A mult nyáron még üde,
szagos hajadon mosott a pataknál. Az idén fonnyadt vénasszony mereszti
rá fénytelen szemét az utazó kocsijára. A temetők telve sírokkal,
amelyekbe életerős emberek temetkeznek, a kuckókon korai aggastyánok
lesik a gyönge meleget, a nők alig képesek szoptatni gyermekeiket.
Életet kell adni ennek a népnek: mielőtt a pálinkáról akarjuk
leszoktatni. Ha most, nyomban megvonnánk az orosz-magyartól az alkoholt,
rövidesen kipusztulna az egész néptörzs.
*
Napfényben és hóviharban eleget utazgattam e tájon. Örvendeztem a
faluszéli csűrök szalmatetőinek, emberi hangon szólott hozzám az első
kutya, amely kocsimat vagy szánomat megugatta, sok mindent gondoltam az
ablakról, amelyet házikókon láttam fürészporral és sárral betapasztva, a
néma udvarokról, amelyeknek havában magányos gyalogösvényt tapos a
gazda. Úgy mentek, mendegéltek tova utam mellett a kis falvak, mint az
emberi nyomorúság, az örök szegénység változatlan, mindig egyforma
képecskéi. Nagyon ismerősnek kell lenni ezen a tájon, aki egyik embert
meg tudja különböztetni a másiktól. A ruházkodásuk egész vármegyékre
kiterjedően egyforma. Bús, szürke halina-posztóban, kopott gubában,
bocskorban vagy mezítláb jönnek ők elő az országutakon. A férfiak
borotválják az arcukat, rövidre nyírják a bajszukat, mert nem szeretnek
szakállt viselni, mint rokonaik, a nagyoroszok, akiket bakkecskének
csúfolnak. Széles, vastag, zsíros kalapjaik elpusztíthatatlanok,
örökségbe megy egyik nemzedékről a másikra. Még téli báránybőrsüvegüket
is csak nagyritkán cserélik. Szürke vagy fekete gubáikban, derékszíjjal
a derekukon, bőrtarisznyával az oldalukon itt élnek évszázadok óta és
látszólag semmit sem változtak. Nem lehet észrevenni, hogy a régi ember
kiment a ruhából a temetőbe, új ember büszkélkedik a rézszeggel,
gombokkal kivert tarisznyával. Még tán a nevük is ugyanaz marad. A
szegénység örökké talpon álló hadserege, lelkek, amelyek már eleven
testtel elkárhoztak a mindig ugyanolyan, egyforma életre, emberek,
akikkel nem történik semmi, mint apáikkal, élnek, hogy észre sem vették,
hogy elmúlott életük, böjtölnek, lerészegednek, karácsonyt, esküvőt
tartanak, aztán elmennek a temetőbe. Ugyanazok most is, akik száz
esztendővel előbb voltak. Ott tolonganak a határszéli vasúti
állomásokon, hosszú hajukat hátrafésülve, fedetlen fejjel állnak úr,
szolgabíró előtt, arcukon az örök alázat, lemondásos szürkeség,
fénytelen élet. Mennek, mendegélnek girbe-gurba országutaikon, mintha
sohasem gondolnának semmire, céltalanul barangolnak hegyeik között,
elmenekülnek a városokból, sőt falvaikat is nyomban elhagyják, amint
enged a szigorú idő. Künn élnek a havasokon, hegyhátakon, réteken,
fészekaljban, mint a vadmadarak. A háznép ritkán bomlik fel. Gyerekek,
öregek, asszonyok és háziállatok lehetőleg együtt vannak, addig, amíg
élnek. Egy test, egy lélek minden család. Ha valaki meghal közülük:
megsiratják, a holttest jelenlétében, szinte részvételével:
lerészegednek, aztán gyorsan felejtenek.
Egyszer egy faluba érkeztem határszéli bolyongásaimban, ahol a pap (régi
ismerősöm) elvezetett egy házhoz, ahová ő halotti torra volt hivatalos.
A halott, akinek torára készülődtünk, még élt, de az ágya már a
mestergerenda alá volt tolva, égő gyertyát adtak a kezébe és a kántor
fejére tette az evangeliumi könyvet és a könyv olyan lapon nyílt ki,
ahol alig volt vörös betű. Minden jel meg volt arra, hogy a beteg
rövidesen meghal.
Öregember volt a beteg. Egykedvűen tartotta kezében a gyertyát, hisz már
délután megkapta az utolsó kenetet. Talán eszébe se jutott, hogy
reggelig éljen s résztvegyen a saját halotti torán, amelyre a háznép már
ugyancsak serénykedett. Az asztalt megterítették vászonnal, mert a
halottnak a helye a ládán lesz. Pálinkát, kenyeret készítettek a papnak,
kántornak, harangozónak. Ámde senkisem nyúlt a várvavárt elemózsiához,
mert az öregember még mindig tartotta a gyertyát. Lassan múlt az idő. A
kántor időtöltésül megpróbálgatta az evangeliumos könyvet az öregember
kopasz homlokán. Vállát vonogatva jelezte, hogy nem tehet róla. A könyv
mindig ugyanazon lapon nyílik, ahol kevés a vörös betű. A harangozó,
mint egy unatkozó strázsa, egyik lábáról a másikra nehezedett. A pap
székre ült és halkan kopogott az asztalon.
– Bátyuska, nem félsz a haláltól? – kérdeztem.
Az öregember szemét az égő gyertyára meresztette, mintha azt nézte
volna, hogy meddig tart még a gyertyaszál. Aztán hangtalanul megcsóválta
a fejét.
A háznép tett-vett a szobában. Egy öregasszony, egy fiatal nő és egy
közömbös suhanc voltak az öreg hozzátartozói. Néha megtapogatták az
öregember kezét: vajjon elkezdhetik-e már a sírást? Künn a havas estében
lábak topogtak, suttogások hangzottak, szomszédok, akik majd zsoltárt
énekelnek. Mikor hangosodott a beszélgetés odakünn, a harangozó, mint
hivatalos személy, kinyitotta az ajtót és kiköpött.
A bátyuska pedig nézte, kimeredt szemmel leste a kezében égő gyertyát.
Már nem figyelt semmire, ami körülötte történik. Nem is igen látott tán
egyebet, mint a piros nyelvecskét. Szinte pillanatok alatt megváltozott
az arca. Mind kisebb lett a feje. Végül kicsiny lett, mint abban az
időben, amikor anyja szíve alatt élte életét. Az élet visszafelé futott
az arcán. Talán átsuhant előtte minden, ami történt véle, mint egy
vándormadár képe vonul át az alkonyodó éghajláson. A gyertya reszketni
kezdett. Ingadozott, hajladozott, felágaskodott, meg lehanyatlott. Az
élet volt ez, amely most válik el a fiatalkor zöld erdőitől s a komor
vénség hervadt mezőitől. Képektől, arcoktól, melegségektől, ölelésektől,
az életben maradó szavaktól s a tovább pirosló hangoktól elmúlik egy kis
lehelet. A gyertya nagyot koppant a földön, az öregember feje
hátrahanyatlott és sötétebb lett a szobában egy lélekkel.
A háziak nekiláttak, hogy az öreget az ágyból a ládára cipeljék.
Kimentem a házból.
Januáriusi éjszaka volt, tiszta, szélmentes, csillagsugáros, amilyen
ritkaság itt a Kárpátok között. A csillagok az égboltozatra fagytak.
Ilyen hideg éjszakákon senki sem vágyódik a csillagokba.
A hegyipatak a malomgátnál sustorgott, mint a főtt víz. Talán ezen az
éjszakán dermedt jéggé a zuhatag, amelyet idáig nem tudott gyeplőjébe
kapni a tél. Halottak a hegyek, a hótól szikrázó erdők. Mélyek a
völgyek, hogy feneküket sem láthatni. Áll a nagy éjszaka a világ felett,
mintha többé nem lenne feltámadás. A bádog Krisztus a falu végén
elárvultan terjeszti ki karjait. Az országút néptelen és a beláthatatlan
messziségbe visz. A halál éjszakája. Nem volna csoda, ha jéggé fagyott,
lepedős kísértetekkel találkoznék a gyalogúton.
Debrecen.
A multja oly sok legendával, mesemondással van telve, mintha századokig
minden Debrecenben történt volna, amit a költőknek feljegyezni érdemes.
A Királyhágón túl Kolozsvár, a Tisza mentén Szeged, a Hortobágyon
Debrecen voltak azok a magyar városok, ahol a legendák, történetek
összegyülekeztek a tornyokon, mint vándormadarak. Jókai egy láda könyvet
írt Debrecenről, – mintha kétszáz esztendeig minden tréfás vagy regényes
magyar férfiú a debreceni kollégiumba járt volna. Mikszáth és mások is
elfuttatják mesemondó kedvüket a Péterfiára. Csokonai óta a kollégium
mögötti városrészből lépnek ki az olvasmányok hősei, akiknek
regényességét már azért is elhiheti az olvasó, mert Csokonai
Debrecenjéből származnak. S így az a magyar, aki a költők műveiből
ismeri meg Debrecent, azt hiheti, hogy a városban csupa felsrófolt
idegzetű, romantikában laboráló asszony és férfi járkál a piacon, holott
a debreceni nép oly józan, mint az egyszeregy.
Lehetséges, hogy régebbi korokban, amelyeket dohos könyvekből vagy az
ó-temető fejfáiról ismerhetünk: valóban laktak itt józantalan
regényhősök, ámbár én csendesen azt gondolom magamban, hogy akinek itt
hajlama volt a regényeskedésre: rövid ideig szippantgatott a Hortobágy
felől szálló porfelhőkből. Petőfit a vándorlási kedv, Jókait a
szabadságharc balszerencséje hozta e városba. Csokonai pedig épen a
Quekker-puritánságú józanság miatt volt kényszerítve vándorbotot venni a
kezébe, hogy esztendőkre elhagyja a nádfödeles várost. – Ha egész
Magyarország oly józan és bölcs vérmérsékletű lett volna, mint Debrecen,
történelmünkből tán hiányoznának a nagyszerű lendületek és vértanúi
megpróbáltatások, de az ország gazdag és szerencsés lett volna. A
mélyenszántó, holnapra is néző, gyarapodásra való cívis-észjárás már a
török hódoltság alatt megmutatta, hogyan lehet gazdagodni és épségben
maradni idegen rabbilincsben. Bocskay és Rákóczi szabadságharcai nem
rombolták meg a várost gazdagodásában. Szerencse és bölcs mérséklet óvta
meg a várost a történelmi tragédiáktól. A nagytemplomban detronizált
habsburgi Ferenc József is vizitbe, békülni ment Debrecenbe, mert hisz a
trónfosztást Kossuth és a „jött-mentek“ földjéről összesereglett követek
vitték véghez, nem pedig a nyugodalmas temperamentumú debreceniek.
Az alföldi homoktengernek Hamburgja a cívis-város. Nemcsak Manchesterben
élnek józan kereskedők, hanem erre kelet felé is, ahol a kereskedőknek
és termelőknek elsősorban egy állandóan harcban és bajban álló ország
gyújtogató viszontagságai ellen kellett védelmezniök városuk épségét;
kálvinista nyakassággal és meg nem szűnő magyar elszántsággal óvni a
lelkeket és vagyonokat a nemzeti könnyelműségektől, a rosszindulatú
politikai lázaktól, a meggondolatlan magyar kalandosságoktól. Amíg a
kollégiumi ifjúság tüzet nyelt és vért ivott a magyar történelem
tanításaiból, amíg költők és politikusok ragadták meg farkát a
bizonytalan állomású üstökös-csillagoknak, amelyek időről-időre
átszáguldottak a magyar égboltozaton: Debrecenbe istenfélelemmel hangzik
a zsoltár és győz a bölcs mérséklet a hóbortos elragadtatások
hullámzásain. A tiszta erkölcs, a honszeretet védte Debrecen vagyonát
századokon át… És most meglepték az oláh rablók és kirabolták a
magyarság, a magyar vagyon kaptárát!
Egy öreg ember elbeszélése.
A mai öregek, akik a mult századból jöttenek át: láttak olyan dolgokat,
amelyekről az ifjúság legfeljebb memoárokban olvas.
Egykor éltek emberek, akik Napoleont, Kossuthot, Petőfit a valóságban
látták. Megbámultuk őket, mint kivételes lényeket és mesemondásaikat
sokáig hallgattuk. A mai öregek beszélnek majd arról a Magyarországról,
amelyet többé nem láthatunk viszont; a kedves régi Pestről, amelyre rá
nem ismerhetünk; a jámbor polgárokról, akik a fülükre húzták a paplant,
ha elcsattant egy pofon a városban… Mesemondásaikba belefoglalják, hogy
ebben az országban mindenki fehér kenyeret evett, még a vándorlólegény
is, a faluzó koldus is és az ég madara, amely megette a
mérföldmutatókőre helyezett száraz kenyérszeletet; a bort gödrökbe
öntötték szüret után, mert nem volt elég edény; egy krajcárt adtak a
szegénynek és az imádságot mondott érte; kilencvenesztendős korukig
éltek a magyarok és még akkor se haltak meg könnyedén; annyi gyerek
termett, mint subagallér; a birkának, disznónak időt adtak a járványos
betegségben kedvére elpusztulni, nem siettek őt levágni; a cseresznyefák
oly bőséges terméssel hajoltak az országútra, mintha Krisztus urunk
járna még a földön; a halat ingyen adták a nagy folyamok partjain; a nők
ifjúságuktól öregségükig áldott állapotban voltak; a kalendáriumok és az
emberi szívek telve tréfaságokkal, nevetnivalóságokkal; a férfiak
ragaszkodtak politikai elveikhez és főbelőtték magukat, ha
tisztességtelen dologba keveredtek, gyenge karakternek volt ereje tovább
élni és Amerikába vitorlázni; az adott szó szent volt és a rágalomért
börtön járt; a társadalom egy nagy család volt, amelynek ítéleteit nem
lehetett megfelebbezni; és a gyermekeket úgy nevelték, hogy nem kellett
miattuk szégyenkezni, ha idegenbe vetődtek.
*
És ha a régi Pestről szól az agg mesemondó: szavai szinte hihetetlenül
hangzanak.
Pest erkölcsös város volt, ahol nagy tiszteletben tartották a barátság
szentségét, a családi élet érintetlenségét, a nők hírnevét és a vallás
rendelkezéseit. A városi magisztrátus mindig azon törte a fejét, hogyan
lehetne szebbé, finomabbá építeni Budapestet. Hogyan lehetne azt elérni,
hogy itt a lakosság boldog és büszke életet éljen, hogy másoknak is
kedvük legyen megtelepedni a városban és munkájukkal hozzájárulni a
város fejlesztéséhez. Mindennek örvendeztek az öregek, amit e város
érdekében tehettek. Ünnepély volt, midőn a Dunapartról többé nem
szállott be a por a városba, midőn évről-évre újabb paloták emelkedtek a
nagykörúton, midőn a tramway csengetett, midőn a polgármester királyi
tanácsos lett. Az utcakövezők felfedeztek minden kis lyukat, amelynek
betöméséhez nyomban felállították munkásaikat. A locsoló-ember oly
udvariasan forgatta csövét a körúton, mintha Mazzantini iskolájában
végezte volna a kurzust. A nagy zöld kocsik a mellékutcákat mosták oly
tisztára, amely tisztaságot manapság a lakók arca sem közelíti meg. A
házmestert a rendőrségre taszigálták, ha szemetes volt az udvar. A
háziurat megbüntették, ha nem világított. A henteslegény kezet csókolt a
szakácsnéknak, a kora reggeli pék örvendezett az új vevőnek, a boltos
úgy dörzsölgette a kezét, hogy kénytelen voltál nála hitelben vásárolni.
Szodomát kiáltottak, ha egy nő nagyon festett arccal kibátorkodott az
utcára, az öregebb és gyakorlottabb szemű férfiak megismerték a foltot a
nők homlokán.
A tisztességes nők pedig csak olyan mondásokat használtak a társaságban,
amelyet anyáiktól, azok pedig nagyanyáiktól hallottak. Az ő lábukat,
vállukat nem igen látta senki a városon végig, olyan bő és hosszú
ruhában jártak, hogy a cipőjük sarkát sem tették közprédává. A
sétatereken megelégedett, büszke nyugdíjasok üldögéltek, lenézték az
egész világot, amely nem élvezett penziót. A leányok jövendőbelieit már
a korai gyermekségben kiválasztották a gondos szülők, igen kapós
vőlegény volt az állami tisztviselő. A házak belsejében boldog,
megelégedett családok vonták meg magukat, akik a polgári jólétben, a
csendességben, a tiszta erkölcsben lepergették az éveket, mint
gyöngyszemeket. Furcsa, szigorú öregasszonyok éltek, akik az ifjúság
erkölcseit ellenőrizték. És virágvasárnapon a templomok környékén
tavaszi ruhában és tavaszi arccal mindig egy megifjodott Pest
mutatkozott. Minden lánynak volt új cipője, új kalapja, minden asszony
szebb lett és a családapák a budai hegyek rétjeit gusztálták, ahová
husvétvasárnapján kirándul a familia.
Pest csak az idegenek és vidékiek előtt tűnt fel ama mulatságos és
könnyelmű alakjában, amilyennek a mult században elhíresztelték. A
tivornyás város lámpagyújtás után kezdte meg hentergését, a rendőrség
szigorúan vigyázott, hogy a templomba menő tisztességes nők napközben ne
kényszeríttessenek szemük lesütésére. A Kossuth-utcából, a korzóról
elzsuppolták a szemérmetlen, feltűnően öltözködő nőszemélyeket. A
polgárasszonyok jóillata töltötte meg vasárnaponkint a várost, szelid,
alattomosságmentes mosoly tündökölt a leányok arcán és a polgár
kidüllesztett mellel mehetett végig a városon, erkölcs, rend és
tisztelet uralkodott itt.
Ábrándos városok.
… A tornyokon kereszt vagy kakas van, a luteránusok mohos zsindelyfedelű
templomai állnak szűk, nedves utcákon, – a hidaknál kékre vagy
piroskásra kopott Nepomukiak tartják fenn a rendet, hogy az útonjárók ne
káromkodjanak túlságosan, – vastagfalú, örökéletre épített vendéglők
extraszobáiban papok, honoráciorok, a mult század adomáskönyveiből itt
maradott tréfás emberek keverik parádival a bort, tót szóval a magyar
beszédet, – állomások, megyék, országrészek, ahol mindenki büszke arra,
hogy magyar (nem is úriember, aki nem olvas magyar újságot, az asszonyok
ugyan még csak tótocskáznak, de hát másképen nem értenék meg őket a
cselédeik, a piarci népek): ez volt valamikor a felvidék, ahová
behavazott vasutakon, kacskaringós szánutakon annyit jártunk valóságban
és képzeletben.
Szerelmesek világa volt a felvidék.
Itt mindenki szerelmes volt – Magyarországba. Olyan lágyan,
szláv-odaadással, szinte epekedve még nőkről is ritkán beszélnek a
férfiak, mint a felvidéki intelligencia Magyarországról gondolkozott. Ő,
a legkedvesebb, a legdúsabb, a legszebb és az elérhetetlen. Királynő,
akibe szerelmesek megkopott, messzire lakó gárdisták a Kárpát alatt.
Szürcsölve, mint Tokaj borát isszák, ejtik ki itt a szájak a magyar
nevet. Felpirosodnak az arcok, amikor a históriára fordul a beszélgetés.
Mikor a felvidéken csinálták Magyarország történelmét… „Azóta, sajnos,
mellőznek!“ – mondták, mintha új kedvese volna Hungáriának.
Rajongók földje ez. Az adóhivatalnok, a tanfelügyelő, az alispán és
mindenki, aki a magyar államot szolgálja, oly büszkeséggel tölti be
hivatalát, mintha éjjel-nappal a szíve felett viselné a magyar címert.
Ezekből a furcsa, ábrándos városkákból, télen eltemetett falvakból,
korai estékből, kis ablakokból: oly gyönyörűnek látszott a messzi igazi
Magyarország, mint a tündérvilág. Innen figyelték epedő szemek az esti
vonatot, amely pesti havat hoz vagonjain, postakocsijában budapesti
újságot. Ezekben a télben halkan pirosló tüzű házakban, varjas,
elhagyott kastélyokban olvasták rajongással az írók munkáit. A helybeli
kereskedés kirakatában (a levéldobozok között) valóban feltűnést keltett
egy-egy új magyar könyv és „beszéltek“ róla még a kaszinóban is. A
legtöbb városnak volt irodalmi társasága. Mily lelkesedő úrihölgyek
látogatták például az ungvári Gyöngyössy-Társaság koncertjeit! A kassai
Kazinczy-kör oly ünnepélyesen fogadta a „fővárosi vendégeket“, mintha
eleven főhercegek jöttek volna látogatóba. Ezekben a vendégszerető,
drágalátos városkákban egy nap alatt megismerkedett mindenkivel az
utazó, barátai, kedveskedő ismerősei akadtak az idegennek. S büszkén
mutatták meg történelmi emlékeiket és élő nevezetességeiket. Friss
pezsdülés, izgalom, költekezés, ha vendég jött a fővárosból. A szemek,
arcok úgy figyeltek a messzi földről jött vándor szavaira, mintha a
legnagyobb titkok derülnének fel.
Felvidék! Az egyetlen táj a földgömbön, hol a magyart úgy tisztelték,
mintha minden magyar háta mögött Árpád állna vitéz népével. A magyar faj
itt mutatta meg, hogy mennyi erő és báj lakik benne, s mily csodálatos
vonzása van nyelve ezüstpatakjának. Aki egyszer ivott a magyar szó
forrásából, nem felejtette el holta napjáig. Dalaink, mesemondásaink,
irodalmi kincseink olyan megbecsülésben éltek itt, mint sehol a tiszta
magyarság között. A hiában epekedő szerelmes áhitatosságával tisztelte a
magyarság minden lépését, cselekedetét a felvidék. Itt nem volt kritika,
kifogás, ellenmondás, csak a magyar fensőbbség iránti tiszteletnek olyan
foka, amely tisztelet nem okoskodik, hanem kiugrik az ablakból, ha az
imádott így kívánja. A hódoló szeretet és sokszor indokolatlan bámulat a
magyarság iránt: tette, hogy a felvidék többnyire leghűségesebb szolgája
volt a mindenkori magyar kormányzatnak. Csak magyar legyen…
Amint hűvösödött a hegyek levegője Miskolcon túl, a szívek annál
melegebbek. Kassa, Sátoraljaujhely, Beregszász, Ungvár, a Szepesség, a
honfoglaló folyók völgyei, a Hernádmente, a Latorca völgye, a
Felső-Tisza… Úgy következtek a képek, mintha a históriában lapozgatnánk.
Deresbajszú, pirosarcú, recsegő hangú urak mókás jókedve, jóságos
tekintetű asszonyságok vendégszeretete, tót lelkületű lágysága a
barátságnak, büszke, hiú testvériesség, az atyafiasságos érzületnek
pompázatossága fogadta az utazót. Mintha csak azt akarta volna
megmutatni mindenki, hogy mily nagyra tartja a szerencsét, hogy
magyarnak számít. Mintha tanubizonyságot tenne város és falu, hogy nem
felejtette el a régi magyar erkölcsöket: itt valóban él még az a
nagyszerű magyar báj és kedvesség, amelyet maholnap csak anekdotás
könyvekből ismerünk. A piroshasú tornyok, mohos bástyák, százesztendős
bolthajtások egy régi magyar nemzet rokonságát hitték. Itt még egy
évtized előtt is azt vélték, hogy él valahol, az alföldön tán, az a
büszke, fejedelmi, gyönyörű nemzet, amelyhez tartozni a legnagyobb
gyönyörűség. Ők még történelmi festmények pompájában nézték hegyeik
közül a mindinkább leromló magyarságot. Ha látták volna, hogy pusztul,
szakad, züllik a magyarság alföldjein, városaiban, Budapestjében:
kiábrándultak volna és nagyon szerencsétlennek érzik vala magukat. Az a
büszke, honfoglaló, hatalmas nemzet, amelynek fiaikul ők oly dicsekedve
vallották magukat: ezalatt szerencsétlenül rohant vándorló útján
méltatlan sírja felé.
Felvidék! Amely egykor úgy rajongta a lezüllött Magyarországot, – mily
háztetőmagas lángú szerelemmel fordul az újonnan éledt magyarság felé!
Hiszen ha valaha lehetett valóban rajongani a magyar nemzetért: most van
annak ideje, amikor a magyar hősiesen, oroszlán-erővel emeli fel a követ
sírja felett. Most jön az idő, amikor minden nemzetek ideája lehet a
magyar.
Akiket többé nem látunk.
A pesti nők valaha oly csinosak és tiszták voltak, hogy senkinek se
kellett elkívánkozni a városból, aki itt nyugdíjából éldegélt: ingyen
legeltette a szemét.