könnyű kocsival a veszedelmes helyről, a révészgazda beszedi az
útiköltséget a kéknadrágos suszterkétől, aki nem segített a komp
vonásában, a legények mozdulatlanul maradnak helyükön, evezőik mellett,
mintha nem tudnának megválni a fáradalmaknak e kemény deszkájától.
Lepihennek a szíjas, vadmadár-csontú karok, fekete kezek remegve
tapadnak a hídhoz, izmos derekak fájdalmasan összegörnyednek,
megmerevült fejek bágyadtan a mellre hanyatlanak, bajuszok hallgatva
lekonyulnak, szemek megmerevedve a vízre néznek, a kemény, csontot törő,
izmokat végsőkig megfeszítő munka után szinte ijedt ez a nyugalom.
Evezni, húzni, haladni: ez az élet, nem pedig egy helyben állani a
köves, vén partokon. Vadmadár módjára belevágódni a szélbe, a hullámba,
a baljóslatú Balatonba: ez az öröm, nem pedig tunyán pihenni a
deszkapadon. Repülni, utazni, utólérni az este lenyúló köpenyegét, vagy
a napsugár utolsó sarkantyúját elkapni a hullámon… Fütyülve venni a
lélekzetet, próbára tenni a szívet, birkózni az ellenálló vízzel,
legyőzni a vasvillás szelet, küzdeni, felragyogni, győzni a vizen… Ez az
élet, nem az üldögélés a kikötőben. Most egyszerre szegény
munkásemberekké válottak az apostolok…
A bibliai kép helyett a mindennapi sáros országút következik. A balatoni
zúgás helyett kerekek egykedvű pergése viszi gondolatunkat. Az eső
nyakunk közé csap az út fordulójánál, mint egy lesben álló vándorló. Az
alant maradt tavon halottként marad a fekete komp. A vizionárius arcok
helyett fáradt legények ácsorognak a parton. Hörög a szél a hegynek
kapaszkodó úton. Mintha a boldogságos, fáradságos, biztosan célhoz érő
élet maradt volna odalent a vizen az egyszerű, szótalan, igénytelen
víziemberekkel, akik nem tudnak egyebet az egész világról, mint az
evezőik, vagy a halak, odalent a hullámokban. Az ifjú János apostol, a
rongyos katona és a többiek, akik egy órahossznyira úgy megszépültek,
megnemesedtek a nagy út mélyein: elmaradnak a setétségben. A bibliai
csendet, az evezők boldog hintáját, a hajó megszokott nyikorgását
felváltja a sanda országúti élet; a fájdalom és bánat, e két fütyörésző
szegénylegény kapaszkodik fel a kocsira az első emberi háznál. A
halszemű bibliai emberek helyett csigavonalalakú szemek jönnek szemközt
az országúton.
Vándorlegények.
Gyógyszerész mindenét magával hordta, mint a csiga.
Többnyire gyalogszerrel utazgatott, de szükség esetére volt egy vasúti
menetrend is a zsebében, amelyből tanácsot, útbaigazítást mondott, ha a
városok végén a vándorlók tanyáján megszállott. Ilyenkor nagy élvezettel
ejtette ki száján Püspökladány és más állomások nevét, amelyek mellé a
nyomdász keresztbe villát és kést helyezett. De nem kevésbé örült az
állomásoknak, amelyeknek neve mellett üvegpohár silbakolt: évekig,
változatlanul, amíg Gyógyszerész az állomásokra kívánkozott, de oda soha
el nem jutott.
Gyógyszerész nevét valamely tömlöcben kapta, ahová sokadmagával volt
bezárva és a rabok unalmukban mindenféle nevekkel látták el egymást. Ő:
Gyógyszerész lett. Ki értené a börtönök filozófiáját?
Egyszer egy nagy alföldi mezővárosba került Gyógyszerész, ahol még
divatban volt az a városvégi herberg, amelyben mindenféle vándorlegények
néhány rézpénzért kvártélyt kaptak. Harmadmagával vert itt tanyát
Gyógyszerész, szalmazsuppon, egy szálában, amelynek az egyik vége már
bedőlt volt s a holdvilág a vándorlegények fölött himbálódzott, mintha
csupán az ő kedvükért mászott volna az égre. Gyógyszerész előcsalogatta
a tücsköt odvából s az féllábon hegedült a legényeknek. Meglehetősen
felhős volt az ég, a vasúti menetrendből nem lehetett olvasni, előadni
szép utazások történetét, pipára gyújtani sem volt tanácsos a herberg
tulajdonosnéja, egy álmatlan vén banya miatt, Gyógyszerész tehát azzal
mulattatta útitársait, amivel tudta: az előcsalt tücsökkel.
Az egyik hálótárs azt mondta magáról, hogy suszter, de sehol nem tud
munkát kapni Magyarországon. Füttyösszájú, szurokszínű, helyes legényke
volt. Gyógyszerész nem sokáig foglalkozott vele. Véleménye szerint: a
suszter majd fennakad egy asszonykötényen és aztán helyben marad.
A másik útitárs kútmesternek mondta magát, de a beszélgetés során
kitűnt, hogy ért a disznóheréléshez, káposzta-gyaluláshoz,
harmónikajavításhoz, táncmesterséghez, toronymászáshoz is. Ez az ember
inkább kedvére volt Gyógyszerésznek, mert szikár, elvadult,
farkas-szakállas, hallgatag férfiú volt, aki lehetett ötven esztendős,
de harminc is. Nem csodálkozott, midőn közbiztonság szempontjából a vén
banya rácsukta az ajtót a vándorlókra. Lehet, hogy már többször rázárták
kívülről az ajtót. Bizalmatlan volt a tücsökkel szemben. Bizalmatlan az
állomások nevével, amelyeket Gyógyszerész a félhomályban emlékezetből
felsorolt. A világért sem mondta, hogy már megfordult valahol a
városokban.
– Hát még Püspökladányban sem volt? – fakadt ki türelmetlenül
Gyógyszerész.
A kútmester némán csóválta a fejét.
– Talán nem engedték kiszállni a vonatból! – vakkantott közbe a kis
suszter, de tréfáján csak egymagában nevetett.
Gyógyszerésznek rossz éjszakája volt. Megszokta, hogy útitársai, akikkel
mindenfelé megismerkedett, előbb-utóbb beszélgetésbe elegyedtek vele.
Nem hiába hordozta a cók-mókjában a vasúti menetrendet. Benne volt abban
minden város, ahol valaki megfordulhatott. Mindjárt megkezdődhetett a
beszélgetés. De ez a kútmester kemény diónak látszott. Olyan egykedvűen
feküdt a szalmán, mintha nem is sajnálná az álmatlan éjszakát.
Gyógyszerész pedig mindig haragudott az álmatlanságért. Szerette magát
rendesen kipihenni a szálláspénzért. A kutyák túlságosan sokat ugattak
ezen az éjszakán. Aztán nagyon csendesen, lépésben ment el egy kocsi az
úton, hogy alig zörögtek a kerekei. Vajjon mit visznek azon a kocsin?
Majd meg egy csizmásember bandukolt el a városvégén… Tétovázgatott,
meg-megállott, nézelődött, megkerülte a házat, krákogott, dünnyögött, de
zörgetni nem merészelt.
– Valami vándorló van odakünn, aki erre a tanyára van szokva. Elkésett
az útban. Mert nem mer kopogtatni – szólt Gyógyszerész a kútmesterhez.
A kútmester csak vállat vont.
– Pedig, ha a tetőre fölkapaszkodna, bemászhatna. Van még itt hely egy
ember részére – folytatta Gyógyszerész.
Hanem a csizmás megfontolta a dolgot, elbaktatott, mielőtt Gyógyszerész
jótanácsot adhatott volna. (Hej, lett volna reggel haddelhadd, a vén
banya tüzet kiáltozik a negyedik vendég láttára.)
– Úgy látszik, magának nagyon jó szíve van – ásított a kútmester és
hátat fordított Gyógyszerésznek.
*
Másnap a suszter elmaradt, ketten folytatták az útjukat.
Napvilágnál még inkább tetszett Gyógyszerésznek az útitársa. Volt annak
különösen egy mellénye, amely zöld posztóból volt varrva s apró
rézgombokkal felpiperézve. De ott volt a kalapján a káposztagyalulók
jelvénye: a zergeköröm is. A kabátja alatt mindenféle drótokkal
megrakott bőrtáska volt. A táncmesterséget tán a pepitanadrág
jelentette. A kútmester nem szólt semmit, csak hagyta maga mellett
lépegetni Gyógyszerészt. Majd elmarad, ha megúnja magát.
Még alig reggeledett, de az országút már népes volt.
– Vásár van valahol – jegyezte meg Gyógyszerész. Őt minden és mindenki
érdekelte. A lobogóhajú vándorcigányokat, keszeg vámszedőket, tulipiros
kenyeres kofákat, jószagú pecsenyés-asszonyokat, fürge koldusokat,
komoly parasztokat, varjúhangú vénembereket, recsegő, hangos
útmestereket úgy szemügyre vette, mintha először látta volna őket.
Megjegyzéseit közölte a kútmesterrel, de az ügyet sem vetett
Gyógyszerész sürgős mondanivalóira. Komolyan, hosszant lépkedett, mintha
legalább is üzleti ügyben vagy hivatalos dologban járna.
Gyógyszerész szeretett volna megállani minden csárdánál, szóbaereszkedni
a szájtátókkal, az udvaron lézengőkkel, álmos udvaroslegényekkel,
részegeskedő fuvarosokkal.
– Nem mennénk be? – kérdezte.
– Nem – felelt a kútmester.
Gyógyszerész kedvelője volt a barátkozásnak útközben. Tréfásan vagy
komolyan megszólongatott mindenkit. Menyecskék mellé oldalgott, akik
liba-lábbal kosarat vittek a fejükön, vagy fehér batyut a hátukon.
Jóízűen nevetett, ha az asszonyok szidták vénségéért. Babonákkal
szeretett traktálni hiszékeny parasztokat. A planéta-kereskedőtől üzlete
felől tudakozódott. A szélescsípőjű, vénvarjú módjára kocsinülő
csizmadia-asszonyoknak tréfaságokat kiáltott. Egy darabig egy hintóra
kapaszkodva tette meg az utat, aztán bevárta a kútmestert egy kőrakáson.
– Maga olyan rendes, józan embernek látszik – kezdte Gyógyszerész. –
Vajjon minek vándorol az ilyen ember?
– Dolgom van – felel az útitárs. – Sok dolgom van.
– Csak a halálnak van sok dolga – kötekedett Gyógyszerész. – Aztán még
az sem végzi rendesen a dolgát. Annyi ember van a világon, hogy maholnap
helye se lesz valamennyinek.
A kútmester nem felelt. Bizonyosan nem tartotta érdemesnek a szót
vesztegetni. Egyforma, katonás, fáradhatatlan léptekkel ment.
Gyógyszerész titokban irígykedett is. Milyen jó dolga van az ilyen
embernek, akit valahol vár valami tennivaló!
Déltájban túrót evett a kútmester. Estére megint egy városvégi herbergbe
pihentek le, négy-öt falun is keresztülmentek. A kútmester sehol se
próbálkozott a mesterségeivel.
És mentek másnap, mentek harmadnap. Gyógyszerész ballagott a néma
kútmester mögött, mint egy kutya. Elfáradt már a kérdezősködésben,
találékonysága megállott, a tréfákat rosszul mondta el, elfelejtett
megjegyzést tenni az országút vándorlóira; csak rászegezte a szemét a
kútmesterre, mint egy megbabonázott és ment, ment annak nagy talpai
után. Az pedig egy pillantást sem vetett rá.
Negyednapra visszaérkeztek ahhoz a herberghez, amelynek be volt dőlve a
tetője, a vén banya a kapuban állott, a hold megint csak bevilágított a
szalmazsuppra, a kis suszternek ott feketéllett a neve („itt járt Pálcza
János“) a falon, ahová felírta… Gyógyszerész most már nem kérdezett
semmit. A vasúti kalendáriomot eszeágában sem volt fölnyitni, megbukott
a tudományával, elnyújtózott a szalmán, nem csalogatta elő a tücsköt,
mérges volt.
A kútmester száraz sajtot evett. Becsattantotta a bicskáját és
félszemmel Gyógyszerészre nézett:
– Maga nagyon kíváncsi embernek látszik, Gyógyszerész, szeret
szimatolni, leskelődni, az orrát mozgatja, mindenbe beleártja magát.
Gyógyszerész fáradtan bólintott.
A kútmester elterült a szalmán és a következő történetet mondta el (amin
Gyógyszerész ezután sokáig gondolkozott):
– Volt nekem valaha feleségem, akinek az volt a kedvére, hogy
leszoktasson engem a vándoréletről. Úgyis történt. Otthon üldögéltem,
madarat neveltem, kutyát tanítottam szolgálni, kijavítottam a kerítést
meg a tetőt. Jó volt-e? Nagyon jó volt.
Ámde nem hagyott békében a természetem. Menni kívántam. Fölébredtem, ha
szél fujt. Mikor esett, forgolódtam az ágyamban. Szegény feleségem
ilyenkor mindig és mindjárt megbetegedett. De nem úgy tréfából, amint az
asszonyok szokták, ha fejükbe vesznek valamit. Hanem komolyan, bajosan,
ágynak esve, hogy mindig lekerült a tarisznya a vállamról. Volt
forrósága, volt hideglelése, volt köhögése, volt mindenféle baja, mert
olyan gyönge volt, mint a madártoll. És csak akkor gyógyult meg, ha én
mellette voltam. Ha karomba vettem, ha megsimogattam, ha mellette
maradtam. Elszállott a forrósága, a kutya kapta kölcsönbe a köhögést,
még nevetni is csak velem tudott.
Egyszer nagyon belémbujt az ördög, mehetnékem támadt.
Az asszony megint köhögött, piros lett a forróságtól, ágynak esett és
összetett kézzel könyörgött, hogy maradnék otthon.
De ez egyszer nem hallgattam rá. Elmentem, lehajtott fejjel, mérgesen és
mentem három napig, ugyanazon az úton, mint most.
Mentem, pedig minden megállított. A jajgató szél, amely feldönteni
akart, a szoknyás országúti nagy fa, amely a kalapom után nyúlkált, a
felhő, amely a vállamra támaszkodott sötétségével, a szamártövis,
lábamnak, térdemnek akadálya. A kormos bika a mezőn felém bődült, a
pirosfoltos tehén megvadulva kergetett föl a fára, járomából az ökör
piros szemmel döfött felém a szarvával. Kutyák hemperegtek felém a poros
széllel, feketén, drótos háttal, habos szájjal kaptak a lábszáram után.
Mögöttem leültek a halomra és addig vonítottak, amíg láttak. Egy
korcsmaasztal, amely alatt az éjszakát töltöttem, bedőlt, csaknem maga
alá temetett. A gyalogút elbódorgott velem, mint valami eszeveszettel.
Vércse visított fejem fölött, járván légi táncát, huhogott a bagoly az
erdőszélen, amikor beléptem az erdőbe, a nagy fák ellenségesen mértek
végig, mintha valamennyien tudták volna, milyen hitvány ember vagyok,
odahaza sír a feleségem. A korcsmák, amelyekbe beléptem: mind üresek
voltak, mintha elszöktek volna előlem a vidám, beszédes, mindent
elfelejtető cimborák, a kemence odujából kimászott a rongyos vén cigány
és négykézláb menekült előlem, mint valami veszett ember elől. Azt
hiszem, valami baljóslatú jel volt ezekben a napokban a homlokomra írva,
hogy mindenki elkerült, akivel úton-útfélen találkoztam. Mintha a
feleségem járt volna előttem sírva, jajgatva, panaszkodva, árulkodva;
amerre mentem: komor, sötétlő arcaikat fordították felém az emberek. A
kilincs letépte a kabátomat, a kerítés a nadrágomat, szeg bujt a
csizmámba, az eső utólért és jeges korbáccsal verte a nyakamat, a
hátamat. A tűz nem gyulladt meg a kezemben, az elszabadult kocsikerék az
országúton nekem lódult és az árokba taszított.
Mégsem fordultam vissza.
Mentem könyörtelenül, mint egy gyilkos.
Senkivel sem találkoztam, akinek kinyithattam volna a szívemet. Az
országút megszökött előlem az éj sötétjében, ha panaszkodni kezdtem. A
mezőre tévedtem el, ahol a szél hahotázott.
Mire hazaértem: az asszony halott volt.
Ki volt terítve, jéggé volt fagyva, hiába szólongattam, hívtam,
hitetlenül ráztam. Elment tőlem, itthagyott Most már aztán vándorolhatok
kedvemre. Nem szabad megnősülni az embernek.
Szemere de genere Huba.
A sors csak annyit engedett meg néki, hogy egy rövidke pillantást vessen
a halottaiból feltámadt, mély sírjából legyengült inakkal kiszálló
hazája felé, aztán meghalt Bécsben, augusztus havában, néhány nappal a
Veresek uralkodásának bukása után.
Nagy és bús hazafi, bánok, zászlósurak, ázsiai fejedelmek ivadéka:
búskomoly Szemere Miklós meghalt oly egyedül, mint hatvanötesztendős
koráig élt. Talán az utolsó gondolata is a hazája volt, mert pedigréje
szerint azoknak a bús magyaroknak aranyvonalából származott, akik a XIX.
század Magyarországát már egyszer megmentették az elsülyedéstől.
Mindennél jobban szerette hazáját, nem az olvasókönyvek iskolai
rövidlátásával, hanem fájdalmasan, nyitott szemmel, álmatlanul, amint
egy bűnbeesett asszonyt szeretnek tovább a férfiak.
Ifjúsága azon a Pesten kezdődik, amelyen még nem cserélik fel a
gyalogjárót, amelyet Széchenyi és Wesselényi (ideáljai) lába taposott. A
belvárosi utcák girbe-gurbák, az újvilág-utcai Arany Sasban (ahol
lakott) vidéki urak reggelig huzatják a pestmegyei csárdást, de ő nem
vesz részt e korszak (a kiegyezés utáni időszak) duhaj mulatozásaiban, a
lábra kapó Pest vidékieket hevítő örömeiben, nagy célok felé halad, mint
egy trónkövetelő, olyan ambíciók hevítik, amilyeneket csak egy
zemplénvármegyei magyar nemes ifjú hozhat magával haza Oxfordból, A
mogyoró-orrú Szücs pátrival és a későbbi függetlenségi követtel, Lukáts
Gyulával, az egyetemi ifjúság öblös vezéreivel barátkozik és kardot visz
Konstantinápolyba a muszkaverő pasának… Milyen nagy dolog volt ez a régi
Magyarországon! Csak azok tudják, akik hallották felmelegedni e korszak
szereplőit ifjúkori emlékeiken. A nemzet aggódó és reménykedő álma
kísérte a pesti jogászokat Rákóczi Ferenc útján. S az Egyetértés vérmes
olvasói új török-magyar szövetségben reménykednek.
Ámde Pest még nem tud feleszmélni a dabasi, nyáregyházi felrándulók
virtuskodásaiból, tovább pattog a pestmegyei csárdás, az ambíciózus
ifjak legfeljebb honibálat rendezhetnek a Redoutban, a politikai pályán
a bihari eredet a kvalifikáció, vagy a szürkülő zekszer a fül mellett,
amelyet átmentettek magukkal az öregek a kiegyezés utáni Magyarországba.
Korszak, amely többé nem szül Széchenyieket, Kossuthokat; úgynevezett
önmagukkal megbékélt és az ősi boldogulás felé arany középúton ballagó
hazafiak nevei, mint a borsószemek hullanak ki a szitából, ha e korszak
történetét megrázzuk. A legmérgesebb hazafiak, akik magukat igaz
magyaroknak nevezik: már elkezdik azt az évtizedekre terjedő vitát,
amelynek az a magva: áruló volt Görgei, vagy nem? Ámde a nagy többség, a
„mindent elfelejtő“, lojális Magyarország díszmagyarokat varrat,
rendjelekről álmodik s azon gondolkozik, hogy mit mond I. Ferenc
Józsefnek, ha egyszer Budára hivatja. A szélsőbaloldalon mind több az
áruló és a Sugár-úton olyan pompa kerekedik, mintha Bécset akarná
lefőzni. Ezt az országot hagyta itt Szemere Miklós, amikor megkezdi
szolgálatát a császári és királyi nagykövetségnél Rómában, Párisban,
Szentpétervárott. Pestről legfeljebb emlékét viszi el néhány uszálynak,
amelyet a nők a Drótszigeten táncközben ügyesen emeltek, a „nagy Róza“
alig tizennyolc esztendős és szalonja falai még nem teltek meg
búskomoly, a mult időkből elhalaványodva visszatekintgélő gavallérok
arcképeivel…
Százezer forint anyai ajándék van a tarsolyában, amelyet szerencsésen
elveszít Rómában egy este a nemesek kaszinójában a fiatal magyar.
Férfikorában: midőn jellegzetes szakállával, kerecsen orrával, mélyen
bentülő fáradt sasszemeivel (amilyen tipusuk van a magyar honfoglaló
családok fiainak, így például a szabolcsi Kállayaknak is), meglehetős
széles vállaival, közepesnél valamivel (tán egy-két centiméterrel)
alacsonyabb termetével, napsütötte, sápadt, egykedvű, hallgatag arcával,
erős mellkasával, tétova, fáradtnak látszó lépéseivel (mintha ázsiai
papucs viseléséhez volna szokva a lába), halk, szinte lefojtott indulatú
hangjával, fehér kalapjában, arany- és ezüstszínű nyakkendőjével,
barátai és ismerősei iránt tanusított bőkezű áldozatkészségével, olykor
szinte fejedelmi pazarlásával, mintha legalább is a kínai falig
terjednének tartományai Ázsiában, – férfikorában viszontlátta őt Pest és
szinte egy nap alatt meghódította a lakosságot ebben a városban, amely
szerette őt anélkül, hogy tudná, miért? Csak az utóbbi évtizedek
sajtótámadásai, tarantella csípései zavarták meg a pesti közönség
szeretetét Szemere iránt. A sajtónak, az emlékezetes képviselőházi
beszéde miatt, amelyben a nagy napilapok pausáléit leplezte le, volt is
oka haragudni Szemerére. (Később maga Szemere belátta, hogy az írók és
hirlapírók nem felelősek a lapkiadók üzleteiért és épen e sorok írója
útján keresett többször érintkezést az akkori Otthon-kör íróival, midőn
persze nem maradt el a pezsgő és a hideg buffet. Szemerét végigkísérte a
francia pezsgő egész életén át, holott ő maga csak kis kortyokban s
keveset ivott.) A közönség azonban tovább szerette őt a turfon, mint
egykor a bécsi Grabenen kedvelték a kedélyes bécsiek „a mi
főhercegünket“. Utcán, – legfeljebb a Váci-utcában, – kávéházban, –
egyszer a nemzeti ellenállás idején a Balaton-kávéház törzsasztala
mellett, – színházban Pesten ritkán láthatta őt a közönség az utolsó
évtizedekben. A gyep volt az ő szalonja, ahol agglegényi furcsaságokkal
és különc emberekkel teli fogadói lakása helyett csevegett
hölgyismerőseivel, mindig volt néhány finom bókja az öregebb grófnők
számára, hódolata az ifjú szépeknek, ancien regime-ből itt maradott idős
urak részére megbeszélnivaló témája, politikusoknak friss külföldi
sürgönye, hirlapíróknak és színésznőknek tipje, bukmékereknek
elveszíteni való tízezer koronája, sárkány-nyakú versenyparipáknak
műértése és az eső ellen széles esernyője, vastag felöltője. És mégis
mindig egyedül volt. Mondják, hogy az elhalt Hadik gróf, aki olyan szép
ember volt, mintha régi balatonfüredi bálról vágták volna ki, bizalmasai
közé tartozott Pesten. Míg bécsi kvártélyán mindig ott találtam Kinsky
grófot, amint a cserépkályha mellett melengette hátát. Ámde én mégis azt
hiszem, hogy igazán bizalmas, nyilt, mindent feltáró senki előtt sem
lehetett. S hogy miért maradt agglegény, mikor úgy tisztelte a nőket,
mintha valamennyi édesanyja vagy húga lett volna? Ezt talán sok esztendő
mulva egy regényben lehetne megírni, könnyed olvasmányul s okulásul
fiatal hölgyeknek, medicinául szerelem miatt elkomorodott férfiaknak.
A magányosság: ez volt Szemere Miklós.
A nagy világ volt az eleme. – A társaságában: hol világos-zöld,
habkönnyű és sósízű szellők által bejárt angliai versenypályákon,
apróvirágos kalapot és ultramarinkék cilindert hordó lordok és ladyk
szomszédságába; hol meg esőverte, varjúkárogásos, mélázó udvarházakba
Zemplén és Ung vármegyékbe képzeltem magam, – pedig sokszor voltam
társaságában. Reggeltől estig kilincseltek ajtaján a látogatók. Erdélyi
Gyula öreg magyar író totyogott körülötte piros lovászmellényben és
mindig újságalapítási tervekkel, sok ezer emberrel ismerkedett meg
hatvanöt esztendős koráig: mégis mindig egyedül volt. Zordan, komolyan,
megvetőleg, gőgösen egyedül: ami csak kevés embernek adatik meg a földi
életben. Sohasem érezte szükségét annak, hogy bárkit bevonjon
panaszaiba, legbensőbb életébe. Zárkózott és titokzatos volt, mint
valami ázsiai fejedelem, akit nyomban megbuktatnak alattvalói, amint
gyengeségen rajtakapják. Állítólag sohasem volt beteg, pedig sokat
szenvedett testi fájdalmaktól zárt ajtó mögött, amíg künn a zöldben
majális volt és az ifjú s elszánt szép pesti leányok arról ábrándoztak,
hogy megédesítik öregségét a magyar nábobnak. Anyagi gondja annyi sincs,
mint a perzsa sahnak, – pedig minden forintjáról tud.
És a magányosságban olyan látományai vannak, mint ideáljának: Széchenyi
Istvánnak. Bár elkerülte őt a döblingi alkonyat, Szemere csaknem oly
vátesze volt hazájának, mint ez a szentek vagy őrültek adománya. Már
évtized előtt elborúlva látja az ország pusztulását, a magyarság
romlását, az erkölcseit cserélő nemzet minden tünetét. Tehetetlenül,
egyedül áll az összeroskadó házban, hisz senkinek sincs ideje és kedve a
haza dolgaival törődni, – csak emlékezzünk, mint futottunk önös
érdekeink, apró céljaink, ma már nevetséges ambícióink után! Mindenki
szaladt az utcán, a városban, az életben, mintha nem akarná észrevenni a
haldokló ország sápadozó arcát. Szemere megindultan, máskor
elkeseredéssel, szinte kétségbeeséssel látta Magyarország rohanását
sírja felé. Nem akartuk meghallgatni aggodalmait. Egymásután írta
röpiratait, – de ez a kor nem volt a Széchenyi kora. Senki sem olvasta a
röpiratokat. A sajtónak legfeljebb egy vigyori mosolya volt a
proféciákra. Az ifjúság, akihez Szemere felebbezett, olyan romlott
kezdett lenni, mint az öregek. Napjainkban szinte könnybelábbad a
szemünk ennek a legendás férfiúnak vergődésén, aki nyitott szemmel látta
hazája romlását és nem segíthetett legszentebb szerelmén. Tréfa, gúny,
élc volt a jutalma a legromlottabb korszaktól, amely valaha volt
Magyarországon, amely a háborút előidézi. Mint Ninive felé a végzet: úgy
közeleg az öldöklések angyala az ország felé, már leszakadóban van az
ötesztendős éjszaka, amelynek hajnalodása előtt a csecsemőket is
meggyilkolják és Pest mulat, tobzódik, a bírák nem győzik elítélni a
csalókat, a vénasszonyok térdig érő szoknyát viselnek és esténként az
aszfalton táncol végig a bűn lidérclángja, mégsem eszmél senki. Csak egy
öreg úr ül magányos fogadói szobájában és látogatói előtt úgy szidja az
országot, mint a bokrot. „Kielégítetlen ambíciók“, gondoljuk magunkban
mi is, akik szeretjük.
Aztán felnyílott a lap a jóslatok könyvében és kezdődött a csontok
tördelése. (1919.)
Elveszett Miatyánk.
A zugligeti régi katonai temetőben a sisakos fejfa alatt azt mondja
magában a majór: „Már nem szeret…“ A kerepesi sírkertben a családi
kriptában hiába várja az egykori belvárosi polgár pazarló unokáját, hogy
meghúzogassa a fülét. Az édesanyák, a drága jó apák, a játékaik mellől
istenke kertjébe tévedt kisgyermekek egyedül maradnak azon az estén,
amelyre pedig már régen számítottak (mint az élők az ő karácsonyukra),
midőn boldog családi körben peregnek le az órák. A sokat szenvedett jó
hitvesek elhalaványodott, bús arcát, gondbaborult szívvel megvált apák
homlokát, karjainkban utolsót sóhajtó kedveseink emlékét nem
világíthatják meg a kis lámpások, gyertyácskák. Az este épen olyan bús a
temetőn, mint közönségesen.