ki »bocsánatot« kérve, a helyére igyekezett. Szabó félre lépett. Az öreg
úr bólintott, s leült Szabó mellé.
– Végre az igazi közönség! – suttogott a másik ujságiró, a ki régi
szinházi róka volt, s látásból mindenkit ismert.
– Nem gondolnám – felelt Szabó, egy népesedni kezdő páholyt
szemlélgetve. – Nézze csak – folytatta halkan, hogy az öreg úr meg ne
értse – frakkban van… fogadni mernék rá, hogy ott lesz a banketten.
Az öreg úr kibontotta a szinlapját, s Szabónak feltűnt, hogy szabad
szemmel olvas. Kissé irígykedve pillantott rá. Szomszédja, a szemét
övező bőr-gyürődésből itélve, közel lehetett a nyolczvan esztendőhöz, de
kitünően »tartotta magát«. Egészséges arczszine tökéletes testi jólétről
beszélt; tartásán, mozdulatain meglátszott, hogy szépen, okosan élt, s
hogy huszonnyolcz éves korában derék szál legény lehetett. Szabó, a ki
azt szokta álmodni, hogy őt a szürke, pej és sárga baczillusok négyes
czúgon röpítik ama bizonyos ismeretlen tartomány felé, egy sóhajtást
nyomott el.
II.
A nézőtér megtelt, s az előadás megkezdődött. Vénusz asszony megjelent,
s a szegény értelmi hangsúly mintha örökre elköltözött volna
Magyarországból.
Szabó nem figyelt Vénusz asszonyra, ellenben alig tudta levenni a szemét
egy láthatóan jókedvü, szőke fiatalemberről, a ki, vagy három sorral
előbb, egy sarok-zártszéken feszengett s annyit izgett-mozgott, hogy a
mögötte ülők nem láthattak tőle a szinpadra. Hol az egyik lábát kapta az
ölébe, hol a másikat, hol föltette a monokliját, hol lecsapta, de
folyvást úgy fészkelődött, mint a ki vesztét érzi. Koronkint szemtelenül
nézegetett maga körül, hátra fordult s tüntetően szemlélgette a
páholyban ülőket, majd megfordult egészen, s kihivóan meredt rá
egyik-másik békés nézőre, a ki véletlenül rá pillantott. Egy-egy ilyen
alkalommal monoklija összevillant a Szabó tekintetével, de ez csak egy
pillanatig tartott; a következő másodperczben a fáradhatatlan monokli
már másutt kalandozott.
Vannak arczok, a melyek láttára a leghiggadtabb embernek is bizseregni
kezd a tenyere; a jókedvü szőke ilyen arczot viselt mozgékony,
egészséges nyakán. Szabónak az jutott eszébe:
– Én meg ez a szőke nem élhetünk nyugodtan egymás közelében; nekünk,
kettőnknek, ez a földteke kicsiny. Előbb-utóbb úgyis össze kell
kerülnünk, ha itt nem, másutt; legyen hát: előbb.
Azt forgatta a fejében, hogy kihivatja a folyosóra, de aztán meggondolta
magát. Jobb lesz, hogyha nem idegeskedik, hanem megvárja szépen a
felvonás végét.
Alig hogy ezt elvégezte magában, a jókedvü szőke minden igaz ok nélkül
elkezdett tapsolni, egyesegyedül, mintha hirtelen megőrült volna.
Mindenki oda nézett, de a következő pillanatban a második emeleten
fölemelkedett a Moretti mankója, s odafenn megdördültek a
szobrász-tenyerek.
Szabó nem igen szokott lefeküdni a nélkül, hogy egy-két taps-orkánt
végig ne hallgatott volna, de ilyen taps-orkánra Szabó nem emlékezett. A
klakk magával ragadta Torday összes vendégeit, s a bérlők még nem tértek
magukhoz meglepetésükből. Vénusz asszony kezét a szivére szorítva
hajlongott; szemében két valódi könnycsepp égett. A szőke lehajolt az
előtte ülő hölgy vállához, s vigyorgott.
Szabónak a dühét mintha szétfujták volna, de azért a szőkét tovább is
figyelemmel kisérte. Ki lehet ez a ficzkó? Lassankint, a mint feltűnt
előtte, hogy a szőke soha, még csak szórakozottságból se tekint a
szinpadra, de annál eszeveszettebben tapsol, minden elképzelhető és
elképzelhetetlen alkalommal, rájött, hogy ezt hamarább is kitalálhatta
volna.
– Ez nem lehet más, mint Gémesy.
Csakugyan az volt. Az első felvonás óriási sikere után – az olasz
szobrász-legények »Scherzo!… Scherzo!« kiáltásaira Tordaynak vagy
tizenötször kellett megjelennie – a máris berekedt szőke odament az
ujságiróhoz, s megszólította:
– Szabó doktor úrhoz van szerencsém, ugy-e?
– S ön Gémesy báró, ha nem csalódom?
– Rá kellett ismernünk egymásra, olyan jól dolgoztunk!
– Ki kellett találnom, hogy ön az. Torday soha se hálálhatja meg önnek…
– Én? Az semmi, de látta volna Hallert! Nem ismeri Hallert? Az a kopasz,
pápaszemes, kövér, ott a jobboldalon! Mindig behunyva tartja a szemét…
azt hiszem, aludt is egy kicsit. De ha tapsolni kellett, tiz ember
helyett működött. Ugy dobolt a lábával, mintha Vitus-tánczot járna. S ez
az ember ma-holnap nyilvános rendes tanára lesz a kór-boncztannak!… Ó,
jó estét kivánok!
Ez a köszönés az öreg úrnak szólt.
Az öreg úr örült a szerencsének, s a báró tudakozódására elmondta, hogy
csak két napja van Budapesten. Ide s tova tiz éve, hogy nem volt ebben a
szinházban, de a Torday uj műve nagyon érdekelte. Torday különben
meghítta a bankettjére is.
Szabó nem figyelt a beszélgetésükre; a másik ujságirót hallgatta, a ki
őszintén megvallotta, hogy ez után a roppant siker után kénytelen lesz a
bírálatán, de különösen a tudósításán egyetmást változtatni. Gémesy
azonban hirtelen hozzá fordult:
– Hogyan, az urak nem ismerik egymást? Engedje meg, bátyám, hogy
bemutassam Szabó Rudolf urat. Barcsay György úr!…
Szabó meglepetten fordult az öreg úr felé. Barcsay György, a »Nimfák és
szatirok« szerzője! Hogyan, hát a »Nimfák és szatirok« szerzője még él!
Szabó, gyerek korában, még olvasta ezt a költeményt, melyről annak
idején sokat beszéltek. De Barcsay már réges-rég visszavonult az
irodalomtól, s Szabó nem volt az egyetlen, a kinek úgy tetszett, mintha
a »Nimfák és szatirok« szerzője már húsz évvel ezelőtt meghalt volna. A
nimfák és a szatirok! Ez az aggastyán egyszer a nimfákról álmodott!
Az ujságiró egy kicsit meg volt illetődve. Ugy rémlett neki, hogy ez az
öreg úr igazi költő volt, igazi költő – igazi hatás és igazi sikerek
nélkül. E szerint talán nem igazi költő, csak közepes lantpengető?… S mi
szükség a világon a közepes lantpengetőkre?… Mindegy, még ma is fájhat
neki, hogy egy holt költőt hord magában eltemetve!
Az _Érisz almájá_ról és Tordayról kezdtek beszélni; Szabó maga se tudta
miért, egyszerre komolylyá lett. Egy világért se árulta el, mit tart a
barátja darabjáról, s örült, mikor látta, hogy Gémesy tovább áll,
»hangulatot csinálni.« Az öreg úr dicsérte az első felvonást s dicsérte
Tordayt. Okosan beszélt, s minden szaván meglátszott a nagyon művelt
ember, de Szabó mégis csodálkozva hallgatta. Egy ember, a kinek magának
is voltak irodalmi tervei, ábrándjai, becsvágya, s a ki komolyan veszi
ezt a darabot, ezt a szinházat! Az aggkor tette ilyen türelmessé? Vagy
soha se volt elég érzéke megkülönböztetni a széptől – a semminőt? Vagy
végül: csak azért vesz komolyan minden törekvést, mert tudja, hogy a
hasztalan törekvés milyen fájdalom? A nyolczvan éves aggok közt is
volnának ilyen gyermekek?
Ha egy ihtiozauruszt lát a Kossuth Lajos-utczában, nem lett volna
nagyobb a meglepetése.
* * *
_Érisz almájá_nak első előadása kivételes sikerrel végződött. A szerzőt
és az előadókat egész este folyvást ünnepelték, s Tordaynak végül része
volt a képzelhető legnagyobb diadalban, az úgynevezett
»lakatos-tapsok«-ban.
A »vas-tapsok« ugyanis ebben az időben már kimentek a divatból. Az
öregebb szinház-látogatók bizonyára emlékeznek még a híres
»vas-tapsok«-ra. A vas-tapsok idejében – szép, messzi idők! – a nagy
szinpadi siker külső jele az volt, hogy a szerzőt és az előadókat még
akkor is tapsolták, mikor már a vasfüggönyt is leeresztették. Ilyenkor,
hogy a közönség szabad folyást engedhessen a lelkesedésének, a rendező
kinyittatta a vasfüggöny kis ajtaját, az ünnepeltek kibujtak rajta,
perczekig hajlongtak, s végül mű-csókokat dobáltak a három kaszinó felé.
Másnap aztán a helyi sajtó örömmámorban úszott.
A vas-tapsok azonban idővel elvesztették a jelentőségüket. A művésznők
ugyanis, a kik – mint ismeretes – fogékonyak az efféle hódolatok iránt,
néhány rövid hónap alatt annyira visszaéltek a vasfüggöny kis ajtajával,
hogy utóljára alig volt előadás vas-tapsok nélkül. Ügyesebb szinésznők
siettek a vasfüggönyt lebocsáttatni, s kibujni rajta, a mig nem késő;
mások pedig már a szerződésükben kikötötték a vas-tapsokat. Szóval az
ünneplésnek ez a gyöngéd módja nemsokára olyan mindennapossá lett, hogy
végre senki se talált benne örömet. Ekkor egy élelmes szinházigazgató
kitalálta a »lakatos-tapsok«-at.
A szinházi diadaloknak ez az ujabb neme egész közönséges vas-tapsokkal
kezdődött. _Érisz almájá_nak utolsó felvonása után a kárpit mintegy
tizenkétszer gördült le, s Vénusz asszonyság meg Torday addig hajlongtak
jobbra, balra, míg tökéletesen ki nem fáradtak. Hogy egy kissé
pihenjenek, a vasfüggönyt lebocsátották. De a taps egyre zúgott, s mikor
a kis ajtó kinyílt, az úgynevezett viharos éljenzés hangzott fel. A
művésznő és Torday kibujtak a vasajtón, átvették koszorúikat, s a
hajlongás ujra kezdődött; majd visszabujtak, s a tapsorkán csak nem
szűnvén meg, ujból visszakerültek. Hatszor bujtak ki és be a vasajtón,
hatszor kezdtek könnyezni, s hatszor intettek a közönségnek, hogy a
megindultságtól végképpen oda vannak. Mindez azonban nem hűtötte le a
közönség lelkesedését, s a tapasztaltabbak csak most kezdtek tapsolni.
Erre a vasajtó még egyszer kinyilt, de most már Torday és Vénusz
asszonyság helyett a rendező bujt ki a szinpadról. Zajos »eláll«- és
»abczúg«-kiáltások; a rendező szivére teszi a kezét, meghajlik, aztán
hátat fordítva a közönségnek, a magával hozott kulcscsal bezárja a
vasajtót. Krr! krr! – a kulcs kétszer is megfordul a zárban; a közönség
tombol és a szerzőt követeli. De a rendező hajthatatlan, s jeléül, hogy
bármily élénken sajnálja a dolgot, a szinház ma már nem tehet eleget a
közönség kívánságának, megfogja a kulcsot, s a karzat egy nyitott
ablakán át ügyesen kidobja az utczára. Rengeteg lárma keletkezik, a
taps-orkán nem szűnik, s a rendezőt meg akarják lincselni. A
szerencsétlen ember sápadtan, tehetetlenül áll a sugólyuk előtt. A vihar
egyre tart, az emberek a lábukkal dobolnak, az egész ház a szerzőt
követeli. Végre a rendező int, hogy szólni akar. A közönség elcsendesül,
s a szinház megbizottja remegő hangon jelenti ki, hogy ily körülmények
között nem állhat tovább ellent a közkivánságnak, s az ajtót még egyszer
kinyittatja, de minthogy a kulcs nincs többé birtokában, kéri a
nagyérdemü közönség szives türelmét addig, a míg a lakatos megérkezik.
Egetverő éljenzés. Elküldenek a lakatosért, s mig az állandóan
szerződtetett iparos-legény előkerül, a közönség áhitatos csöndben
várakozik. Végre a lakatos, hagyományos jelmezében, megjelenik a
nézőtéren, a zenekar elkerített helyén át felmászik a szinpadra, feltöri
a zárt, a vasajtó kinyílik, s a lakatos megérkezése óta folyvást tomboló
tapsorkán közepett Vénusz asszonyság és Torday még egyszer megjelenik a
közönség előtt.
Ezek a »lakatos-tapsok«.
III.
Éjfél tájban Szabó elkészült a jelentésével. Hűségesen följegyezte a
lakatos-tapsokat, sorra szedte a szereplőket és elzengette a szokásos
dicsőitő dalt, felmagasztalta Tordayt, a szinészeket, az igazgatót, a
rendezőt, a sugót, a tűzoltókat, s végül megköszönte Tordaynak, hogy
ismét megajándékozta a magyar irodalmat egy becses alkotással, mely
bizonyára maradandó lesz, századokon át, az idők teljességéig.
Aztán megivott egy pohár grogot, rágyujtott egy czigarettára, s így
szólt a szedőgyereknek, a ki kézíratért jött:
– Vidd le ezt a szemtelen hazugságot.
A szedőgyereket a »hazugság« szó nem riasztotta meg. Látott ő már
másféle szeleket is.
– Csak azt szeretném tudni, hogy kit tesznek itt bolonddá?! – tűnődött
Szabó, Molière szavait idézve. – Vagy mondjuk így, hogy: kit teszünk
bolonddá? Egymást? Nem. A közönséget? Az is tudja, hogy mihez tartsa
magát. Tordayt? Dehogy! Torday eszes ember, a ki tisztában van vele,
hogy egész irodalmi podgyásza nem ér egy fakovát. Kit teszünk hát
bolonddá?!
Megnézte a tükörben, hogy rendben van-e a frakkja, s elment a bankettre.
– Végre is – beszélgetett magában – társaság nélkül nem élhetünk, s
abból, hogy valaki szamárságokat aprit össze ötös és hatodfeles
jambusokba, nem következés, hogy a bankettje is élvezhetetlen. Éjfél
ugyan már elmult, de valami csak maradt a későn jövők számára; s másutt
már úgy se kapok meleg vacsorát. Igen, igen; szeretném, ha egyszer
megmagyarázná valami jólelkü ember, hogy: voltaképpen kit teszünk mi
bolonddá, s mi a neve annak a derék embernek, a ki elhiszi mindazt a sok
zöldséget, a mit a hatvanhét nagy művésznőről nap-nap után
összehazudunk?!
Az első ember, a kit a banketten megpillantott, az öreg Barcsay volt. S
egyszerre eszébe jutott, hogy:
– Ez az, a kit mi bolonddá teszünk!
Nemcsak udvariasságból, inkább önzésből, az öreg úr mellé ült. Látta,
hogy a »jobb részt« választja, ha ez egyszer nem tart a fiatal
Magyarországgal.
– Ez legalább nem önti a mártást a kabátomra.
A bankettezők már a vad felköszöntőknél tartottak. Egy művész, a ki a
szinpadon nem igen jutott szóhoz, pezsgőjét lötyögtetve, épp azt
fejtegette, hogy mennyit nyomorgott a vidéken. Olyan élénk színekkel
ecsetelte ezt a szomoru korszakot, hogy mindenkinek azt kellett
mondania: »Istenem, mégis csak nagy dolog a _művészet_, a mely _onnan_
ide juttatta ezt a jeles férfiút, ide az osztrigához, sőt a Mouton
Rothschildhoz!« Ennek a felköszöntőnek a hatása alatt Gémesy felső
végtagjaival minduntalan az asztalon hentergett, mert valamivel ki
kellett fejeznie, hogy ő nem vonakodik a korpa közé keveredni, a mikor a
mulatság úgy kivánja, de hát mégis csak más fészekből kelt ki, mint ezek
a bohém uraságok. A mellette ülő szöszke szinésznő egyetértő
pillantásokkal méltatta ezt a fesztelenséget, a mely kegyesség annál
érthetőbb volt, mert egyrészt: Idácska a monokli iránt valami rejtelmes
testvéri vonzalmat érzett, másrészt pedig: a baloldali szomszédja,
Haller, ügyet se vetett rá. Haller már violaszínű volt. Hátra dőlt a
székében, s szemüvegét a homlokára tolva, behunyt szemmel pihente ki a
villamos lámpák fényét: elmélkedett s emésztett. A ki nem látta, hogyan
emészt az óriás kigyó, megelégedhetett Hallerrel is. Különben nem csoda,
ha egy kissé ki volt merülve; a míg az előadás tartott, kézzel-lábbal
lelkesedett, a banketten pedig folyvást káprázott a szeme, mert Vénusz
asszonyság, a ki szemben ült vele, olyan ruhában jelent meg, a mely
semmit se titkolt el karja és válla pompájából. A szép asszony máskor is
élénken emlékeztetett a Bavaria-szoborra, de ez este nemcsak szép volt,
hanem valósággal: sok; s bár a kórboncztan tanárát nem lehetett éppen
mai gyereknek mondani, a vakító fehérség, ily hatalmas arányokban,
mindig kellemesen hatott rá. Azonkivül Haller a sherry-brandyt is
szerette, és miért ne szerette volna?! Szóval lecsukta a szemét, s
koronkint nagyokat fujva, hosszan elmélkedett. A közelében ülők nem igen
figyeltek rá; az a negyedóra következett, a mikor mindenki egyszerre
akar beszélni.
Torday boldogan és fáradtan mosolygott, mint egy fiatal anya, a ki a
körülményekhez képest jól érzi magát, s az általános lárma közepett
csöndesen, szinte megilletődve beszélgetett a mellette ülő két öreg
szinésznővel. Egy mindenáron folyvást szavaló, elérzékenyült honfi
véletlenül egy pohár vörös bort öntött a gallérjára, de Torday ma
semmiért se neheztelt. »Csak tessék, kérem!« – szólt égi nyájassággal. A
menyasszony, a halálra kész hitves, még az édes anya se mosolyog, ha
nyakon öntik vörös borral, legyen bár az ügyetlen az a lény, a kit a
legjobban szeret a világon; mosolyogni, ebben a pillanatban, csak egy
boldog szerző képes. S Torday mosolygott.
* * *
Nagy lármában a csöndesen beszélgetők összébb hajolnak; a bosszuság
közös érzése bizalmasságokat fakaszt.
– Nem – szólt az öreg úr – nem irtam semmit a _Nimfák és szatirok_ óta.
A balsikerem elhallgattatott. Nem voltam már fiatal legény, s igyekeztem
összeszedni magamat, a mikor ezt a kötetet irtam. Azt hittem, hogy van
benne valami. Mit tagadjam? Akkor igen meg voltam elégedve ezekkel a
szegény versekkel. S egy darabig abban a reménységben éltem, hogy végre,
valahára, a siker nem maradhat el. Nos, a siker elmaradt. Nem vettek
észre, és vége. Abban az időben természetesen azt képzeltem, hogy: nem
akarnak észre venni.
– De engedelmet kérek, én úgy emlékszem…
– Hogy beszéltek róla egy időben? Igen, szűk körben. A kik haragudtak
rám, meg a kik vállon veregettek. Higyje el, nem áltathattam magamat.
Mit mondjak önnek? Még ma is érzem néha az akkori bajomat, mint a csúzos
ember, a ki olykor-olykor fájdalmat érez a rég behegedt sebnek a helyén.
Ezekben a napokban, sok, sok év multán, ujra megfordultam abban a
világban, a melyben valaha a jövőmet kerestem. Néhányan még emlékeztek a
nevemre, s hallottam magam körül ezeket a félhalkan kiejtett szavakat:
»Ahá, a _Nimfák és szatirok_ szerzője!« Úgy hangzott ez, mint némi
halvány jóhír, mint egy mécsnyi emlékezet. De észrevettem, hogy
könyvemnek már csak a czime él ezeknek a jó embereknek az emlékében,
magát a könyvet nem olvasta senki.
Szabó szeretett volna tiltakozni, de attól tartott, hogy pórul jár; hát
csak hallgatott.
– A véletlen úgy akarta – folytatta az öreg úr – hogy éppen akkor, a
mikor a _Nimfák_ sorsa olyan mélységesen elkeserített, határoznom
kellett a jövőmre nézve. Olyan állással kináltak meg, mely egész embert
kivánt. Arról volt szó, hogy vagy elfogadom ezt az állást, de akkor
egyszer s mindenkorra szakítok az ábrándjaimmal, vagy a bizonytalanságot
választom, de megőrzöm a becsvágyamat. Máskor talán nem is gondolkozom a
dolgon, hanem úgy tettem volna, mint János, a vidám szappanfőző, a ki
visszalöki a hallgatás díját, hogy szabadon danolhasson. De a kisértő
épp a dacz órájában talált, abban az órában, a mikor az elgyötört
szerető dühében elveszi a lelkész szelid lányát. Igent mondtam. S mert
úgy neveltek, hogy minél kevesebb dolgot lehet komolyan venni, annál
komolyabban vegyem a szavamat: hű is maradtam a kötelességemhez.
– Pedig úgy képzelem – szólt közbe Szabó – a múzsa is azok közé a
fehérszemélyek közé tartozik, a kiket Chamfort az árnyékkal hasonlított
össze. Szaladj utána és elfut előled; kergesd el és nem szabadulsz tőle.
– Velem úgy cselekedett, s kivált eleinte gyakran kaptam magamat rajta,
hogy elmélyedve valami prózai munkába, mámoros szavakat motyogok
magamban, a minőket Páris sughatott Helenának. S azóta is, ó milyen
sokszor láttam Helenát az ügyirataim között! Azért elvégeztem a
dolgomat. De hazudnám, ha nem vallanám meg, hogy koronkint
elszenderedtem az amerikai sin-rendszer csodáin, s ilyenkor, a mint
fölrezzentem, mintha egy dryad futott volna el mellőlem!…
Szabó nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék.
– Nevetségesnek talál, ugy-e? Egy hetvenkilencz esztendős ember, a ki
valaha, nem is oly nagyon régen, verseket irt soha meg nem történt
dolgokról, nimfákról, a kik holdvilágos este fürdőzni mennek, és
szatirokról, a kiknek nincs egyéb dolguk, mint leskelődni!… No, tudja,
ma már kigyógyultam a betegségemből. Az ember, ha nagyon sokáig él, igen
sok bajból kigyógyul; igaz, hogy jut is, marad is. De hiszi vagy nem, ma
se bocsátom meg magamnak, hogy nem tudom hány évvel ezelőtt, abban a
rossz órában, örökre szakítottam a nimfákkal és a szatirokkal. Nem éltem
egészen hiába: hasznára voltam egy csomó embernek, s a legszegényebb
embereknek. Ez is valami. De micsoda kaján irígység fogott el a Bodor
nagy sikerei hallatára! S ma is, pedig azóta már sok viz lefolyt a
Dunán, csak irígységgel tudok gondolni erre az emberre. Nem, nincs
gyönyörübb zene a világon, mint a siker zenéje.
Aztán mosolyogva, de a meggyőződés hangján tette hozzá:
– És nincs szebb élet, mint élni a kósza gondolatnak.
* * *
Ekközben Gémesy és a kis szöszke alaposan becsiptek. Gémesy elmondta,
hogy van neki egy kutyája, Shakspere, vagy rövidebben: Seki; ez a Seki
olyan ügyesen fogja meg a legyet, hogy ahhoz képest minden semmi a
világon. A kis szöszke úgy nevetett, hogy kétszer is belebukott a
tányérjába.
Sekiről aztán, gondolat-társítás utján, áttértek a ma esti előadásra.
Gémesy, nem törődve azzal, hogy az asztal tulsó végén ülők
meghallhatják, utánozni kezdte Vénusz asszonyságot, a mint Myrtis-szel
kaczérkodik. A kis szöszke nevettében ledült az asztalra, s a
zsebkendőjével integetett neki, hogy hagyja már abba, mert nem birja
tovább.
– És ezt a dunnaludat – töprengett Gémesy olyan hangosan, hogy a
ruhatárba is elhallatszott – még most se küldik el a múzeumba, a hová
való!
– A legérdekesebb az – szólt a kis szöszke – hogy mást egyszerüen nem
tűr a szinpadon. Valósággal kitaszigálja az embert. Az ember hiába
rimánkodik neki: »De édes Nagysád, hadd mondjam el a szerepemet!…« – ma
is, egyszerre csak megfog és kilódit. Nézze, mekkora kék foltot hagyott
a karomon!
Gémesy megvizsgálta a kék foltot, s talán még most is vizsgálná, ha
Moretti meg nem zavarja őket. A szobrászt nagyon bántotta valami.
– Mondjon, Herr Baron – szólította meg Gémesyt osztrák nyelven,
tudniillik egy harmadrészben magyarul, két harmadrészben pedig németül,
olaszul és szlovénül – igaz, hogy a kommandó hibás volt, s hogy a
legények mindig rossz helyen tapsoltak?
Gémesy megnyugtatta.
– Tudja, Moretti, ez a darab olyan, hogy maga rossz helyütt nem is
tapsolhatott. Úgy van csinálva, hogy a taps nem árt meg neki sehol.
– Én is ezt mondtam – felelt a szobrász diadalmasan. – Ha egy darab jó
háromnegyed tizkor, akkor jó félkilenczkor is, ugy-e?
– No, a mi azt illeti, ez a darab csak félnyolczkor jó, félkilenczkor
már sok. De ne beszéljünk rossz versekről, ha jó bor van előttünk.
Szabó rápillantott az öreg úrra.
– Tessék! – szólt halkan. – A siker zenéje!
IV.
Két nappal később Szabónak Bécsbe kellett utaznia. Egy kicsit későn
érkezett a pályaházba, s a vonat tele volt; bekukkant három-négy kocsiba
is, de sehol se talált ülőhelyet. Más ember ilyenkor dúl-fúl magában,
szitkozódva emlegeti az államvasutak nagytekintetü igazgatóságát, s
Pozsonyig fel s alá sétál a folyosón; az ujságiró azonban nem igy
cselekszik, hanem leszáll a perronra, s addig veszekszik, míg végre is
kilármázza a helyét.
De ez egyszer a lárma se használt. A kalauz még csak dühbe se jött (a
teljes siker híjján ez is eredmény), egyszerüen kijelentette, hogy
helylyel nem szolgálhat, tessék feljebbezni a római pápához.
Erre a csetepatéra kinyílt a vonathoz kapcsolt szalonkocsi ajtaja, s a
nyíláson egy öreg úr dugta ki a fejét. Szabó oda tekintett, s az öreg úr
lekiáltott a perronra:
– Jöjjön ide hozzám, nekem külön szakaszom van!… Egy kicsit
elbeszélgetünk.
Szabó nem sokáig szerénykedett, hanem sietett élni a szives ajánlattal.
– Az öregen meglátszik, hogy idejekorán vonult vissza az irodalomtól –
elmélkedett magában, mialatt a podgyászát feltuszkolta. – Szalonkocsin
jár! Shakspere, látod ezt?
Aztán igen örvendeztek egymásnak, s Szabó, az öreg úr szivességének némi
csekély viszonzásául, előadta a legfrissebb pletykákat. Szegény
asszonyok egy-egy cserép virággal rójják le hálájokat, szegény ujságirók
egy-egy bokréta kisded rágalommal.
Vénusz asszonyról és a szöszkéről például egy egész tárczára való
apróságot tudott. Ez eszökbe juttatta a bankettet, s a mit a banketten
beszéltek.
– Tudja-e, mi ujság? – szólt hirtelen az öreg úr – no, ne gondoljon nagy
dolgokra… Az ujság az, hogy a nimfák és a szatirok mostanában aligha
fognak kisérteni. Talán úgy tíz év mulva!… – folytatta mosolyogva.
– Ugyan? Mi történt a nimfákkal? – kérdezte Szabó.
– Képzelje, tegnap fölkerestem Bodort… beszéltem, ugy-e, hogy egy életen
át irígykedtem erre az emberre?! Neki bezzeg nem levelenkint jutott a
borostyán; huszonöt éve ünneplik, s a sikereire gondolva, mindig azt
képzeltem, hogy rózsaszirmokon hál. Bizony nem egészen úgy van. Egy órát
töltöttem nála, s ez alatt kétszer is lefoglalták a koszorúit, mert
egyéb ingósága nem igen van szegénynek.
– Hja, a munkáiból él, s nem örököl minden második héten, mint Torday!