székvárosába, harangzúgás s a nép örömrivalgása között, hány küldöttség
járult elébe s a metropolita mily szép üdvözlő beszédet intézett hozzá,
ezt már tudja a szíves olvasó a világtörténelemből. De meg kell
említenünk, hogy az üdvözlők sorában ott volt Girgenti herczege is,
kissé mámorosan ugyan, de még a maga lábán. A király szivesen fogadta
hódolatát, s a küldöttségek elvonulása után megszólítással tüntette ki.
– Girgenti – szólt nyájasan – te ugyan a legnagyobb disznó vagy a
világon, s Yorkshire nem szült nálad piszkosabb állatot, de azért
biztosítalak változatlan kegyelmemről.
Girgenti megcsókolta a király kezét és hazament aludni.
Lina nem győzte bámulni a kikefélkedett dinasztát. Mintha szebb és
fiatalabb lett volna; még az orra is kisebb volt.
– Határozottan fenség van benne – szólt Milicshez.
– Meglátszik rajta az isteni küldetés – felelt Milics.
– Azt mondaná az ember, hogy glória van a feje körül.
– A glóriát nem látom – szólt Lina – s azt se tudom, hogy csakugyan
isteni küldetés hozta-e Levanteba. Nekem úgy tetszik, hogy csak úgy
magától jött. De a királyok mégis csak más emberek, mint mi. Mintha
igazán velök volna az isteni kegyelem, ha elfogy a pénzük: örökölnek. S
ha ismét elfogy, ismét örökölnek.
III. CSALÁDI BAJOK.
Arzén, Levante koronátlan királya, igen fáradtan tért haza a fantascai
hadgyakorlatokról. Egy kicsit boszús is volt; a hadgyakorlatok lefolyása
ugyanis nem mindenben felelt meg várakozásának.
Úgy volt az intézkedés, hogy a hadsereg balszárnya, melyet ellenségnek
neveztek ki, szépen egy helyen marad, vár a sorára, s végül megvereti
magát. A jobbszárny ellenben, a mely a levantei haderőt jelképezte,
három csapattestre oszolva, különböző pontokról indul el, bekeríti az
ellenséget, s a derékhad, a Fekete-hegyeknél összetömörülvén, hátulról
támad és győz.
E helyett az történt, hogy a levantei haderő eltévesztette az utat; a
különböző rajok nem tudták egymást megtalálni, s a három hadosztály
rendre bevonult az ellenség torkába. Az ellenség, bárhogyan kapálózott,
kénytelen volt Levantét megverni.
Arzén király, az első pillanatban, pofozkodni óhajtott volna, de nem
tehette ezt, mert jelen volt szövetségese: az aurániai nagyherczeg is, a
kivel három évvel ezelőtt kegyetlen háborút viselt, s a kit ezúttal
arról akart meggyőzni, hogy Levante azóta katonai hatalommá fejlődött.
* * *
Az aurániai herczeg el volt ragadtatva; dicsérte a legénység helyes
kiképzését, s a tábori lakomán lelkes fölköszöntőt mondott szeretett
szövetségese egészségére. A felköszöntő után a fejedelmek megcsókolták
egymást, s Auránia ura sajátkezűleg tűzte föl »unokatestvér«-ének
mellére a Szent Kecske-rend gyémántos nagykeresztjét.
Arzén király pazarul viszonozta ezt a figyelmességet. Auránia
trónörökösét, a ki ezen a napon érte meg harmadik születésnapját,
hadnagyból ezredessé léptette elő, Mária Libussa fejedelemasszonyt
pedig, az aurániai herczeg nagynénjét, kinevezte a levantei gárda
dragonyos-ezredének tulajdonosává.
Szó volt róla, hogy a hadgyakorlatot sasvadászat fogja követni. De a
fejedelmeket igen kimerítette a katonák menetelése; így megelégedtek
azzal, hogy vadász-öltözetben fényképeztették le magukat, s
vadászlakomával fejezték be a négy napos fejedelmi találkozót.
Másnap Arzén király s vendége még egyszer megcsókolták egymást; aztán
kiki haza utazott.
Fantascától Stefanopoliszig vasúton három óra; Arzén király ráért
megfontolni, hogy mit irasson a hadgyakorlatokról a pétervári lapoknak.
Ez a gond még jobban kifárasztotta; úgy, hogy mire a vasúttól a palotáig
hajtatott, végképpen megúnta az állami ügyeket.
– Aludni fogok – szólt magában – aludni fogok népemért. A fejedelmek
pihenése a népek ujjászületése, mint egy jeles költő írta, a kit
kecsketolvajlásért kénytelen voltam becsukatni, sajnos. No, mi az
Milics?
A hűséges Milics tudniillik ott várta a palota kapujánál.
* * *
– Kihallgatásért esedezem, Felség! Rendkivül fontos közölnivalóm van…
– Rendkivül fontos?… Csak nem pénzről van szó? – szólt a király,
homlokát összeránczolva, s a világtörténelmi orrczimpák megremegtek.
– Még annál is fontosabb! – jelentette az ijedt arczu miniszter.
– Ne beszélj zöldeket, Milics, hanem eredj haza. Nem látod, hogy
rosszkedvü és kimerült vagyok? Mi az ördög lehetne még annál is
fontosabb? Menj haza, le akarok feküdni.
– De Sire!…
– Hoztál pénzt vagy nem hoztál?
– Sire, én kétségbe vagyok esve…
– Szót se többet! Takarodjál haza, s ha csak pénzeslevél nem érkezik,
fel ne merj költeni. Holnap majd elmondhatod, a mit akarsz.
– Felséged meg fog haragudni rám…
– Hé, legények, kergessétek el ezt a vén gazembert!
S azzal bevonult lakosztályába.
Még másnap is rosszkedvű volt, s mikor jelentették, hogy Milics már
hajnal óta várja a kihallgatást, szigoruan így szólt:
– A kérdés az, hogy hozott-e pénzt magával?
– Igen, Sire – volt a felelet – a reggeli postával több pénzes levél
érkezett, mintegy harmincz ezüst maravédi értékben.
– Akkor bejöhet.
Milics bejött, s a küszöbön megállt. Egy kicsit hozzá kellett készülnie,
hogy a jelentés tartalmához mérten rémült és gyászos arczot vágjon.
Aztán pihegve szólt:
– Felség! Súlyos, mondhatnám kegyetlen kötelességet kell teljesítenem…
– Eh! – vágott közbe a Balkán oroszlánja – a pénzesleveleket nem fogod
elcsevegni. Lépj elő és számolj be velök.
Milics előlépett és átszolgáltatta az okiratokat. Arzén kétszer is
megolvasta: mindössze öt darab volt.
– Te gazember, nem dugtál el egyet? – kérdezte a király, s motozni
kezdte hű tanácsosát.
– Bocsánat, Sire, tévedtem – felelt Milics egy fizetőpinczér mosolyával.
Nem lehetett máskép, elő kellett adnia a hatodikat is.
Majd ujra hozzákészült szónoklatához, de a királyt nem érdekelte az
előterjesztés. A pénzeslevelek látása lecsillapította idegeit; rossz
kedve fölengedett, társalogni akart.
– Te, Milics, micsoda kabát van rajtad?
– Sire, ez a kabát egykor felségedé volt. Egy napon, midőn különös
megelégedését voltam szerencsés kiérdemelni, Felséged, kegyének jeléül,
levetette magáról, és rám adta, hű alattvalójára. A hogyan a kinai
császár jutalmazza leghívebb szolgáit.
– Nem emlékszem, se az esetre, se arra, hogy a kabátot neked adtam. De
meglehet.
– Én azzal hálálom meg Felséged kegyét, hogy azóta ezt a kabátot soha se
vetem le magamról.
– Meglátszik rajta, mert már szörnyen piszkos.
– Sire, én büszke vagyok erre a piszokra, mert Felséged szolgálatában
ragadt rám.
– Jól van, Milics, de gondolnod kellene társadalmi állásodra is. Egy
miniszter legyen tolvaj, de ne legyen ilyen szennyesen zsugori. A
királyné kénytelen lesz rád köpni.
– Kegyelem, Sire! Engedje meg, hogy elmondhassam…
– Ugyan hagyj békén az állami ügyekkel! Engem az állami ügyekből csak a
pénzügyek érdekelnek.
– Nem állami, hanem családi ügyekről van szó, Felség! Kínos, rettenetes
kötelességet kell teljesítenem!… Sire, készüljön el a legnagyobb, a
legborzasztóbb szerencsétlenségre!
– Lárifári! A multkor is ilyen lármát csaptál, szinte megijesztettél. S
aztán kiderült, hogy semmi se történt. Az történt, hogy egy morganatikus
testvéremet lopáson kapták rajta Genovában, s becsukták. Nagyszerű!
Tehetek én róla, hogy boldog emlékű atyám olyan lelkes híve volt a
morganatikus házasság intézményének! Valamennyi morganatikus testvéremet
nem tehetem meg miniszterekké, tábornokokká; nincs annyi miniszterség a
világon!
– Ó, Sire, ez a csapás sokkal mélyebben nyúlik bele Felséged családi
életébe!
– Hah, ember, igazán megijesztesz! A leányaimról van szó, ugy-e? Hiába
rázod a fejed, kitaláltam, hogy megint a leányaimról van szó! De hát
mondd, Milics, van nálam boldogtalanabb apa a világon? Az egyik
leányomat férjhez adom a georgiai herczeghez, a másikat a litván
határgrófhoz. Mindegyikkel százezer arany maravédi hozományt adok; a
véremből adtam ezt a pénzt, Milics! Nem is a véremből, hanem a jövő
életemből, mert ezt a temérdek aranyat még csak ezután fogom a bankoknak
megfizetni. És mi történik? Két hét mulva megint itthon van mind a két
leányom. Az egyik megszökik a georgiai herczegtől, mert azt mondja, nem
azért ment férjhez, hogy kisasszony maradjon; a másikat meg elkergeti a
férje, mert azt mondja, hogy: köszöni szépen, de a herczegnőt nem
találta szépnek s kisasszonynak! Ha emezt veszi el a georgiai herczeg s
a másikat a határgróf, ma a legboldogabban élnének; így meg mind a kettő
itt ül a nyakamon, s perelhetem a sok szép maravédit! Mi van velök
megint? Anyjokra ütöttek a szerencsétlenek; a bojár asszony vére
libeg-lobog bennök. Mért, hogy éppen ettől az asszonytól lettek
gyermekeim, annyi asszony közül?!
– Felség, a herczegnők jól érzik magukat és biczikliznek. De…
– Hogyan, hát nem ők?
– Ó, Sire, a szerencsétlenség sokkal nagyobb, sokkal rettenetesebb, mint
Felséged képzeli!
– Csak nem a királynéról van szó?
Milics lehajtotta a fejét, és nem felelt.
Arzén megragadta a miniszter kabátja ujját, de aztán eszébe jutott ennek
a ruhadarabnak a története, s zsebkendőjével megtörölte a kezét. Arcza
ünnepiesen komolyra vált; orra rettenetes volt.
– Beszélj – suttogta. – Felszállott az égbe?
– Nem – nyögte Milics. – Ő él, de… kegyelem, Felség!… tegnapelőtt éjjel,
mialatt Felséged a hadgyakorlaton volt, elhagyta a palotát… mindörökre…
– És nem egyedül hagyta el, szóval: megszökött, akarod mondani?…
felelj!… nem lesz semmi bántódásod.
Milics bólintott, hogy igen.
Elhallgattak.
Arzén egy pillanatig mozdulatlan maradt, mereven nézett maga elé, mintha
fenékig bele süppedt volna ebbe a rettentő gondolatba. Aztán hirtelen
fölegyenesedett, s azzal a fejedelmi mozdulattal, mely Milicset és
feleségét mindannyiszor a renaissance nagy alakjaira emlékeztette,
imádságra kulcsolta a kezét.
– Isten adta, Isten elvette! – szólt, s hangja reszketett. –
Dicsértessék az ő szent neve!
Milics nem merte megzavarni, pedig jelentését még nem fejezte be. De el
volt készülve rá, hogy a király izgatottsága tartós lesz, s türelmesen
várt, míg ismét rá kerül a sor.
Nem kellett soká várakoznia; Arzén hamarább lecsillapodott, mint Milics
remélte.
– Látod, ilyenek a nők! – szólt, lassan ejtve a szót, a lemondás
csöndes, szomoru hangján. – Ezt is a tenyeremen hordoztam, csak úgy,
mint a többit; kiméltem az egészségét, s mert tudtam, hogy gyönge a
szervezete, kedveseket tartottam, csak hogy őt ne kelljen zaklatnom.
Emlékszel, három évig vártam rá, míg hajadonná serdült, s hozomány
nélkül vettem el, mert apja, a gaz Girgenti rútul becsapott. Két hétig
se fizette a számláimat, s attól fogva, hogy örököltem, egy kopeket se
láttam tőle. És most mégis elhagy! Pedig, hogy ezt a botrányt
elkerüljem, megvallom neked, kész lettem volna a legmesszebb menő
áldozatokra. De ilyenek a nők! Látod, ha a feleséged, ez a becsületes
Lina, nem volna oly hűséges hozzánk, kétségbe kellene esnünk az egész
női nemen. De beszélj tovább, ki volt az illető? Remélem, legalább nem
választott rangján alul. Valamelyik fejedelmi vendégünk? Ezek
kíséretéből valaki? Vagy egyik gárdistám? Felelj.
– Nem, Sire.
– Lejebb?
– Lejebb.
– Valami kóbor festőművész?
– Lejebb.
– Tenorista? Akrobata?
– Lejebb.
– Czigány hegedűművész?
– Lejebb.
– Akkor hát ne is mondd. A gondviselés így rendelte, pont. Engem a
balsors csapásai nem terítenek le. Ott látszik meg, hogy ki az igazi
fejedelem, hogy miképpen tudjuk tűrni a megpróbáltatásokat. Én
keresztényi lélekkel tűröm. Különben is, nincs az a nagy
szerencsétlenség, a melynek ne volna valami jó oldala. Így legalább
megszabadultam ettől a gaz Girgentitől. Remélem, elpárolgott?
– Nem, Sire, Girgenti herczege Felséged pártján van. Kijelentette, hogy
megtagadja leányát, s tegnap már be is költözött a királyné
lakosztályába.
– Ki kell dobni onnan a részeg disznót. Végre is, ha csakugyan eljegyzem
az özvegy mordvin fejedelemasszonyt, nem vezethetem az uj asszonyt egy
olyan lakosztályba, a melyben előbb ez a kucséber lakott.
– Hogyan? Felséged már…
– Igen, én beleegyezem a válásba, mindenbe beleegyezem. A fiatalságnak
ki kell tombolnia magát; legyenek boldogok a fiatalok! S ha már ki kell
ürítenem ezt a keserü poharat, történjék meg minél hamarább! A mordvin
fejedelemasszony birtokai gazdaggá, erőssé fogják tenni népemet, s én
mindenre kész vagyok szeretett népemért.
– Csakhogy, Sire…
– Irasd ki a hivatalos lapba, hogy ő felsége, egészségének
helyreállítására, déli éghajlat alá utazott; hívasd elő a metropolitát,
hogy csendben, rendben, intézze el a dolgot. Siessen a hítvány pap;
tudom, hogy a házasságkötés nehéz, de a házasságok felbontásába már
begyakorolhatta magát. Előre, indulj; még ma fogjon hozzá, holnap délre
el akarok válni.
– E szerint felséged nem kívánja üldöztetni a szökevényeket?
– Már mért bántanám szegényeket? A királyné oly fiatal! Ennek a kornak
mindent, de mindent meg kell bocsátani. Én megbocsátok neki; éljen
boldogul!
– De, Sire, hogy is mondjam?… nem merem mondani… az ex-királyné…
Syracusa herczegnője… vagy hogy nevezzem?… magával vitte összes
ékszereit, sőt magával vitte a százezer arany maravédit is, a melyet
atyjától, Girgenti herczegétől, hozományul kapott!
Arzén felordított, mint a halálosan megsebzett fenevad.
– A nyomorult! S te ezt csak most mondod nekem?!
– De, Felség!
– Hollá! Fegyverre, őrség! Trombitáljátok össze a katonaságot!
Ültessétek vasútra az egész rendőrséget. Utána a nyomorultaknak,
fogjátok el őket! Még most is itt vagy, Milics?! Szaladj, fuss, rohanj,
vezettesd elő leggyorsabb paripámat, utánok, utánok! Utólérem őket,
esküszöm! Mi az, a rémület elvette az eszed? Ne félj, Milics, meg fogom
torolni becsületemet!
IV. DÁVID KIRÁLY LEVÉLTÁRA.
Ede király, Abrakadabra választott fejedelme, nagy pompával temette el
Dávid exkirályt, a Balkán czédrusát. Meghúzatta a hitelbe hozatott
harangokat, kirukkoltatta ünnepiesen megfésülködött testőrségét, s a
néphez kiáltványt intézett, melyben ékes szavakkal magasztalta az
elhunyt érdemeit. Aztán birtokba vette apai örökségét. A hagyaték több
papirgallérból, kilenczvenhét csomag franczia és svájczi kártyából, egy
aluminium-messzelátóból, három cséplőgépből s egy csomó irományból
állott.
Dicsőségesen országló Ede bezárkozott a Grand Hôtel de France et de
Russie 47-ik számu szobájába, a hol tegnap még Dávid ex-király lakott,
pár perczig kegyelettel nézegette boldogult atyjának és Juppajdárum
Juhhéja kisasszonynak rózsaszin szalaggal diszített arczképeit, s
hozzáfogott a gondosan őrzött levélcsomó átolvasásához.
Az első írás következőképp hangzott:
»Imádott kutyám! Beszéltem az izmaelitával. Nem képzeled, drága pofám,
micsoda szemtelenség lakik ebben a pénzeszsákban. Ime a feleletei:
10. Az Arany Sárkány, a Gyémánt Sas avagy a Brahmaputra-rendjelekért
külön-külön vagy együttvéve nem hajlandó adni egy fabatkát sem;
állítólag megvan neki már a Vérző Szent Szív nagykeresztje is, s potom
nyolczszáz frankért jutott hozzá.
20. Nem elégszik meg azzal, ha Marko Zárát csupán miniszterelnököddé
nevezed ki. Ellenben ha megteszed fő-tandijbeszedőnek és a pénzeslevelek
főigazgatójának is, nem idegenkedik némi jutalék biztosításának a
gondolatától.
30. Abban az esetben, ha VIII. Bonifácznak, Csizió királyának, háborút
üzennél, s ezzel egy kis baisse-t tudnál előidézni, nem fösvénykednék
néhány százezer frankkal.
Gondold meg, kutyuskám, hogy ez a VIII. Bonifácz egy vizfejü kamasz, a
kinek már régen szüksége volna egy kis leczkére. S ne feledd, hogy
epedve sóvárog utánad hűséges és szerelmes kis macskád:
Titánia.«
A második levél már rövidebb volt:
»Kedves gumi majmom! Sietek közölni, hogy az őrült lord csakugyan ugrik.
Irásban kötelezte magát, hogy ha igazán megadod nekem a Maisonrouge
herczegnői czímet, elvesz feleségül, s költségeidet megtéríti kerek
húszezer fontban. Mit szólsz hozzá? Ha a balvégzet elválasztana, akkor
is változatlanul, örökkön szeret: a te kis kolibrid,
Lola.«
A harmadik papiros szűkszavu, üzleti távirat volt:
»A tizennyolcz vagon koporsót útnak indítottam. Ismételve kérdem, nem
volna-e hajlandó az ügyletet velem számoltatni le? Utalok ajánlatom
előnyösségére. A veszteség nem tenne többet koporsónként 37 frcs 75
centimesnál.
Stephenson Éva.«
Ennek a táviratnak a párjára is rögtön ráakadt a gyászoló király:
»Sajnálom, de a vizipuskákért és a Bell-féle ágyúkért cserébe csak
Simson cséplőgépekkel és Maxence-zongorákkal szolgálhatok. Az országos
levéltár papiranyaga kilonkint 15 centimesmal bármikor szállítható,
St. Éva.«
Ede király megilletődéstől remegő kézzel tette félre a táviratokat, s
két okiratot bontott szét, melyek egymás mellett hevertek a csomóban.
Ezeket az okiratokat már jól ismerte. Az egyikben Dávid király fia
javára lemondott trónjáról s csak három millió frank végkielégítést
kötött ki magának; a másikban ujabb másfél millió frankért kötelezte
magát, hogy Abrakadabra országba sohase fogja betenni a lábát.
A következő papir már az ő keze írása volt. Az ő keze írása!
Meglátszottak rajta a száműzetés keserü könnyei. Ede király ezt olvasta
ki az ismerős vonásokból:
»Kedves fiam, meggondoltam a dolgot. Elég lesz, ha hatvanezer frankot
adsz Klopiczka grófnénak. Igaz, hogy kétszázezret igértem neki, de akkor
még nem voltam földönfutó. A különbséggel pompásan rendezhetném a
bookmakereknél való hátrálékaimat. Végre is csak nem fogod eltűrni, hogy
kilökjenek az Ifju Óriások klubjából, engem, a ki…«
Itt megszakadt az írás. Ede király mintha emlékezett volna erre a
levélre. Csakhogy, úgy tetszett neki, a hozzá jutott jegyzékben
Klopiczka grófné már csupán 30.000 frankra tarthatott számot. Hány
fogalmazást téphetett össze a szegény földönfutó, míg lelki harczaiban
idáig érkezett!
Nyugtatványok és elismervények következtek. Elismervények a földönfutó
elárverezett ingóságainak átvételéről, zálogczédulák a száműzött
ingeiről, és nyugtatványok az ezüstnemüről szóló zálogczédulák
ideiglenes letétbe helyezéséről. Ede király elővette zsebkendőjét s
csöndesen zokogott.
– Szegény, szegény atyám!
De csak akkor fogta el igazán a megilletődés, mikor a czédulák alatt
fekvő terjedelmes okiratot kezdte betűzgetni. Szerződés volt ez, mely
egyrészről az abderai Temetésrendező Intézet igazgatósága, más részről
Betli gróf – azelőtt Dávid király – között köttetett. Ennek a
szerződésnek az első pontja így szólt:
1. Betli gróf kötelezi magát kieszközölni, hogy minél később
bekövetkezendő halála esetén a temetés rendezésével az abderai
Temetésrendező Intézet igazgatósága bizassék meg. Viszont ez jutalékul
előre kiutalványozza a húszezer frankban előirányzott költségek hét
százalékát.
Hasonló gondos előrelátásra vallott a szerződéshez csatolt levél is,
melyben egy abderai tudós tanár ugyanilyen föltétel mellett késznek
nyilatkozott a bebalzsamozás díjából tiz százaléknak átengedésére. S
végül a Balkánvidéki Múzeum egy irata, melynek értelmében a nevezett
múzeum Dávid exkirály csontvázáért kész kiutalványozni tizezer frankot
Betli grófnak, a csontváz ez idő szerinti tulajdonosának.
Ede király könnye úgy hullott, mint a záporeső.
– Mi marad meg belőled, drága jó atyám?! – sóhajtott fel keservesen. –
Csak halhatatlan szellemed s ez a néhány papirlap!
Csakhogy ezen a világon minden csak álom, minden csupa ábránd és
csalódás. Alighogy Ede király az utóbbi szavakat elzokogta, kezébe akadt
az utolsó papirlap is. S nagy meglepetéssel a következőket olvasta
belőle:
»Kedves fiam, midőn kegyelettel nézed át hátra hagyott irományaimat,
tudd meg, hogy ezek az irományok már nem az én irományaim. Úgy szerelmi
levelezésemet, mint összes egyéb hátrahagyott irományaimat eladtam egy
amerikai kiadónak, a ki ezeket öt-ives füzetekben fogja kiadni, százezer
példányban.«
Ede király merengve nézett az ürbe, szeretett, felejthetetlen édes atyja
után.
A NIMFÁK ÉS A SZATIROK.
I.
Szabó, szokása ellenére, már hét órakor bement a szinházba.
– Emberi számítás szerint – szólt magában, mig a kaszinótól a szinházig
sétált – lehetetlen ugyan, hogy a darab megbukjék, de egy első előadáson
két elszánt tenyér soha se fölösleges. Az első előadásokkal mindig úgy
van az ember, mint az örvendetesnek mondott családi eseményekkel: soha
se tudni előre, nem lesz-e valami baj a döntő pillanatban? S a barátság
kötelességekkel jár. Ki tudja, talán már az első felvonás végén szükség
lesz rá, hogy minden legény a fedélzeten legyen?!…
Az _Érisz almája_ czímü verses vigjátékra gondolt, melynek első
előadását vörös szinlapok hirdették a hirdetőoszlopokon.
Nemcsak Szabó, a »beavatott körök« is bizonyosra vették, hogy az uj
darabnak nagy sikere lesz. A főpróbák bábái elégedetten bólogattak; az
általános hangulat csupa derüt jósolt. Torday, a ki a darabot elkövette,
azok közé a ritka emberek közé tartozott, a kiket mindenki szeret; de
nem bizakodott el, hanem gondoskodott róla, hogy a nézőtér tele legyen a
leghívebb híveivel. Vagy négyszáz jegyet osztott szét az ismerősei
között; legfeljebb a bérlőktől lehetett tartania, de Torday nem az az
író volt, a ki a bérlőket fellázítja.
– Csak egy aggodalmam van – szólt a főpróba után Szabónak, a ki
meghittje volt. – A darab nagyon rossz…
– Az igaz – felelt az ujságiró. – De szerencsédre, az előadás még
rosszabb, s a közönség azt se fogja tudni, hogy miről van szó. A szép
asszony örül, hogy végre-valahára, ismét gyönyörködhetik hangjának a
zenéjében, s oly lelkesen szaval, hogy egy kukkot se lehet érteni a
darabból.
– Már az igaz. Négyen is könyörögtünk neki, de lehetetlen rábírni, hogy
ne a névelőt hangsúlyozza!
– Csókold meg a kezét. A vers annál szebb, minél kevésbbé érthető; a
csengés-bongás a fő, az értelem mellékes.
– Különben, bánom is én! Gémesy és Haller ott lesznek az előadáson, s ez
nekem elég.
– Annyira bízol bennök?
– Te nem ismered őket. Nagyon derék fiúk, s ha barátságról van szó,
számíthatsz rájok egész a közbotrányig. Emlékszel _Dejanirá_ra? A
főpróba után azt hittem, hogy a föld alá kell sülyednem. De ott volt
Gémesy, s a második felvonás után tizenkétszer híttak ki. Ne félj
semmit, barátom, ma is sikerem lesz.
* * *
– Teringettét, csakugyan családi körben leszünk! – szólt mosolyogva
Szabó, a mikor a szinházban körülnézett. – Hisz ez nem is első előadás,
hanem névnap vagy keresztelő!
Mindenkit ismert, a ki szembe jött vele, s az, a kinek ezt mondta, már
messziről vigan integetett feléje.
– Mondja, hogy batyubál! – felelt nevetve a megszólított. – A társaság
annyira zártkörü, hogy az előadás után akár tánczra is perdülhetünk.
S aztán egy másik úrral fogott kezet, a ki látván a szinház folyosóján
tolongókat, nevettében a szemét törülgette.
Az ujságirót egy kissé kellemetlenül érintette a czinkostársak élénk
derültsége; bement a nézőtérre.
Benn még csak akkor kezdtek gyülekezni. A földszinten tíz-húsz ember
lézengett, a páholyokban senki.
Csak a karzat volt tele; ott ember ember hátán szorongott.
Szabó megtörülte a messzelátóját, s felnézett.
Az első sort tagbaszakadt, markos legények foglalták el, a kik mind a
két könyökükkel a párkányra támaszkodva, komolyan, szinte szomoruan
néztek maguk elé. Kis, hegyes, talián kalap volt a fejükön; némelyiknek
a fülében vékony rézkarika sárgállott.
Szabó, bejövet, megfogadta, hogy olyan komoly lesz, mint egy
temetés-rendező; de nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék.
– Ezek a Moretti szobrász-legényei – szólt egy másik szinházi birálóhoz,
a ki mögötte ült.
És csakugyan megpillantotta a Moretti faun-arczát a második emeleten. A
szobrász vigan hunyorgatott le rájok, s mankójával a karzatra mutatott.
– Ugy látszik – szólt a másik iró – ma Moretti lesz a klakk feje. Ő adja
majd a jelt, hogy mikor kell tapsolni.
Ez mulatságosnak tűnt fel mindakettőjük előtt. Moretti épp oly kevéssé
tudott magyarul, mint a legényei.
– Hanem azt meg kell adni – szólt Szabó – hogy hatalmas tenyerek!
Ezekből a cziklopsz-tenyerekből azt következtetem, hogy _Érisz almája_
olyan irodalmi esemény lesz, a minőt nem láttunk húsz esztendő óta, a
mikor…