ügyvédbojtár! »Halasztást önnek nem lehet adni, ha-ha-halasztást, mert
ön nem tartja meg a szavát, a sza-sza szavát!« Alig tudtam kilökni.
Mikor aztán egyedül maradtam vele, még kínosabbá vált a helyzetem. A
szemérmes koldus hálálkodását hallani attól az embertől, a kinek a nagy
tehetségéhez csak úgy lopva tekintgettünk fel!… És a gyermekei, satnya,
piszkos kis gyermekei!… Meg a hárpia felesége!… Brrr!
– De a dicsőség! – szólt közbe Szabó, egy kissé csúfolódva. – A
gyönyörüség: élni a kósza gondolatnak!…
– Igen, nekem is az jutott eszembe, hogy az érzelgés óráiban nagyon, de
nagyon igazságtalan voltam az én becsületes foglalatosságom irányában:
igazságtalan és hálátlan. Az amerikai sinrendszer nem valami érdekes
dolog; nem, egy cseppet se. De az amerikai sinek meleget s kényelmes
otthont, megnyugvást és jólétet adnak, jólétet és önérzetet, míg a
nimfák és a szatirok!… Eh, a nimfákat és a szatirokat, a dryadokat és a
kósza gondolatot egye meg a fene!
– Pedig hát mindig voltak s mindig lesznek emberek, a kik, míg a többiek
komolyan dolgoznak, leülnek az utszélre Vénuszról és Apollóról énekelni.
A járókelők aztán krajczárt vetnek a kalapjukba. Így volt ez régen, így
van ma is.
– És helyesen van így. Mindazáltal jobb szeretem, hogy nem én vagyok az,
a kinek sorsa, hogy: könyöradományért énekeljen. De, úgy látszik, a
magunk fajta embernek hetvenkilencz évig kell élnie, hogy rábukkanjon
erre az igazságra.
VASÁRNAP.
Kocsis és Szervácz példás és kipróbált barátságban éltek. Gyakran
összepofozkodtak ugyan, de ezeken a pillanatnyi, gyorsan és nyomtalanul
elmuló, apró összetűzéseken kívül, egyetértésöket nem zavarta semmi. A
természetes önzés egy-egy másodperczre ellenfelekké tette őket, de mire
a csata eldőlt, már ismét úgy érezték, hogy egymás társasága nélkül
jólétük nem volna tökéletes. Határozottan lelki rokonság fűzte őket
össze. Minden világi jelenségről egyforma nézetet vallottak; minden
szabad idejüket egymásnak szentelték; minden gondolatuk közös volt. Az
iskolában egymás mellett ültek; egyformán nem tanulták meg a leczkéiket;
egyforma készséggel sugtak egymásnak, és egyik se neheztelt a másikra,
ha a sugás balul ütött ki. Baráti érzésük olyan erős volt, hogy alig
tudtak egymástól megválni.
Az iskolából kijövet Szervácz hazakísérte Kocsist, ámbátor emez jobbra
lakott az iskolától, Szervácz meg balra és nem éppen a közelben, úgy,
hogy a hű barát mindennap majdnem egy órányit gyalogolt, a míg a
tudománynak szentelt épületből hazaérkezett, a harmadik emeletre. És
ezzel nem elégedtek meg. Mihelyt elmúlt az uzsonaidő, Szervácz ujra
fölkerekedett és meglátogatta Kocsist. Uzsonáig nem volt szabad
jelentkeznie, de aztán ő is ott mulathatott abban a tágas, szépen
bútorozott gyerekszobában, a melynek égszínkék kárpitozása a
mennyországra emlékeztette; ott mulathatott mindaddig, a míg Kocsisék
vacsorához ültek, és Szerváczot hazaküldték.
Ez a nagy barátság, a melynek tisztaságára semmiféle érdek nem ejtett és
nem ejthetett foltot, mert Kocsis és Szervácz még csak az iskolai
gyakorlatokat se írhatták le egymástól, olyan kevéssé jeleskedtek a
tudomány terén, ez az érdek nélkül való, s gyakorta kipróbált barátság a
legnemesebb emberi érzelemből csirázott ki: a hála érzéséből.
Az a társadalmi helyzet tudniillik, a melyet Szervácz a
kenyérmező-utczai reáliskola I. A. osztályában foglalt el, meglehetősen
szerencsétlen volt. Rosszhíre előbb jelent meg az osztályban, mint ő
maga. És a mikor az első óra megkezdődött, az osztályban már mindenki
tudta, hogy Szervácz egy tudós asszonynak a fia. Az ilyesmi, hogy-hogy
nem, mindig idejekorán kitudódik; az első, a mit a gyerek az iskolában
megtanul: a tanárok meg a többi fiú családi viszonyai, társadalmi és
anyagi helyzete, gyöngéi és nevetnivaló hibái. Valaki, a ki Szerváczczal
együtt járt az elemi iskolába, elárulta, hogy azon a házon, a hol
Szervácz lakik, egy bádogtábla látható, a bádogtáblán egy szűz Mária a
gyermek Jézussal, s a kép alatt ez a fölírás: Szervácz Borbála,
okleveles szülésznő.
Szervácz titokban maga is mulatságosnak találta az édesanyja
foglalkozását, de mégis fájt neki, hogy az osztályban oly szertelen
vidámsággal fogadják. Végre is ő nem tehet róla, hogy az anyja ily
tréfás pályát választott; ő jobban szeretett volna anya helyett inkább
apát, a ki huszár volna, vagy pedig erőművész, a ki mindenkit pofon vág.
A folytonos szemhunyorgatások boszantották; és a sok tréfa annál inkább
elkeserítette, mert találkozott akárhány gazember, a ki néha olyat
mondott, a min akarata ellenére neki is nevetnie kellett. Ezt az
elbicsaklást úgy iparkodott jóvátenni, hogy verekedni kezdett azokkal a
gúnyolódókkal, a kiket magánál gyöngébbeknek nézett; de nem tartozott a
legerősebb fiúk közé, és ha tízszer erősebb, akkor se bánhatott volna el
mindazokkal, a kik úgy találták, hogy az anyja igen humoros és kissé
pajkos dolgokat művel.
Kocsis volt az egyetlen, a ki Szervácznak ehhez az érzékeny pontjához
némi gyöngédséggel közeledett, s a ki, ha a fájó kérdésről szó esett,
csak kíváncsiságot és elnézéssel vegyes jóakaratot tanusított.
Szerváczot ez a gyöngédség meghatotta; és mert szive a barátkozás
szükségét érezte, minden bevezető kijelentés nélkül, egyszer s
mindenkorra odacsatlakozott a szépen öltözködő Kocsishoz, a hogy a
gazdátlan kis kutya azonnal odaszegődik a nyájas tekintetű sétálóhoz.
Kocsis eleinte tűrte, aztán megszokta ezt a barátságot. S hogy kölcsönös
vonzódásuk szilárd és tartós szövetséggé forrott össze, annak czémentje
talán az volt, hogy gyakran összepofozkodtak. Egy jó, becsületes
pofozkodás néha elejét veszi a nagyobb bajoknak. Megoldja, a mit a lélek
nem tud megoldani, s ha mindakét félnek teljes testi kielégülést ad,
eloszlatja a haragot, a mely mindig rossz tanácsadó. Vannak bölcselők, a
kik a nagyon bonyolult s nagyon vitás kérdések elintézésére az
ökölharczot tartják a legalkalmasabbnak, mert így okoskodnak: az
elfojtott rossz érzés, megsokasodván és összegyűlvén, keserűséget termel
és áraszt szét a lélekben; ez a keserűség pedig halála minden
barátkozásnak, minden hasznos egyetértésnek. A kölcsönös tettlegesség
ellenben megtisztítja a lélek egész látóhatárát s kiöli a félreértések
miazmáit. Azért kár, hogy a társadalmi megegyezés, s nevezetesen az
ujkor előitélete a verekedésnek becsületsértő erőt tulajdonít. Sokkal
kevesebb gyűlölködés, tehát sokkal kevesebb baj volna az emberek közt,
ha békén kiverekednék magukat, mihelyt az érzésük úgy óhajtaná. És
alighanem ennek a kártékony előitéletnek tulajdonítható, hogy az emberek
közt a mai világban annyi az ellenségeskedés, s hogy az igazi barátság
oly ritka a felnőttek között. Barátságot ma csak a gyerekeknél találunk;
a felnőttek között rendesen csak házasfeleknél, a kik közül sokan a
családi szentély négy fala között nem hódolnak annak a veszedelmes,
képmutatásból eredő és képmutatást szülő, titkolózásra és alattomos
boszuállásra ingerlő, ellenségeskedést, rontást és bajt szövő, kártékony
előitéletnek.
Kocsist és Szerváczot az ösztön ugyanarra az álláspontra vezette, a
melyre ezeket a bölcselőket a megfigyelés és az okoskodás.
De hogy minden elmélet szürke, Kocsis és Szervácz példája is mutatja.
Egy alkalommal a barátságos pofozkodás nem szerezte meg Kocsisnak a
teljes testi kielégülést; úgy találta, hogy ő húzta a rövidebbet.
Mérgében elpanaszolta a mamájának, hogy Szervácz őt kínozza; s másnap
diadalmasan tudatta barátjával a végzést:
– Ezentúl nem szabad hozzánk jönnöd.
Szerváczot megdöbbentette ez a váratlan ujság. Daczosan felelt: »Bánom
is én!« – de a lelke vérzett.
Ki van zárva arról a helyről, a hol napról-napra uj meg uj örömöket
talált! Arról a vidám tanyáról, a hol szabadon vigadt és
rendetlenkedett! A hol napról-napra meg-megujuló érdeklődéssel kutatott
szép, előtte ismeretlen és rejtelmes, mindentől, a mit eddig látott,
meglepően különböző tárgyak között, mint egy kutató, a ki egy uj
világrészt fedez fel!
Hiszen nem úgy értette ő azt az egypár pofont!
Maga a végzetes verekedés nem is ingatta meg Kocsis és Szervácz
barátságát. Kocsis másnap már megbocsátotta s harmadnapra elfelejtette
az egész esetet, és Szervácz azután is mindennap hazakisérte Kocsist. De
az eset következéseit nem lehetett megmásítani. És Szervácz ezentúl
délben, a mikor elvált Kocsistól, csak az utczáról tekinthetett fel az
elveszett paradicsomra.
A büntetés szivén találta Szerváczot. Nagyobb csapás már nem érhette
volna. Eleinte, míg azt remélte, hogy a számkivetés nem lesz örökös,
csak nehezen sínylette a vezeklést, de később, a mikor hallotta, hogy
Kocsis mamája hallani se akar róla, a kénytelen lemondás valósággal
szerencsétlenné tette.
És gyötrelme égetővé vált, a mikor Kocsis elbeszélte neki, hogy
karácsonyra többek között egy tricziklit kapott ajándékba.
Szerváczot vágyak emésztették. Szeretett volna egy olyan, ezüst fogóval
ellátott botot, a milyenre a sánta Varga támaszkodott; szeretett volna
mancsettát hordani, mint a jómódú fiúk; de semmire se vágyódott annyira,
mint: tricziklin ülni és nyargalni a gépen, egy nagy termen
keresztül-kasul, addig, a meddig akar!…
Kocsis hetekig nem beszélt egyébről, csak a tricziklijéről. Ők, a
Kocsis-gyerekek, egész délután a tricziklin ülnek, fölváltva, hol az
egyik, hol a másik; és azok a fiúk, a kik eljárhatnak hozzá látogatóba,
egytől-egyig úgy találták, hogy minden karácsonyi ajándék semmi a
tricziklihez képest.
Szervácz kétségbeesett erőfeszitéseket tett, hogy rábírja Kocsist a
mamájánál való közbenjárásra. Talán mégis kegyelmet kap, ha Kocsis
pártját fogja, és elmondja otthon, hogy Szervácz már rászolgált a
bocsánatra. Hogy ezt elérhesse, igyekezett Kocsisnak apró szivességeket
tenni. Mindenben a kedvét kereste; még a leczkéjét is megtanulta
egypárszor, csak azért, hogy Kocsisnak sughasson. Végre előállott a
legnagyobbal, a mi tőle telt:
– Megmutatom neked az anyám könyvét.
És bár ez a koczkáztatás jókora veszedelemmel járt, egy reggel csakugyan
elcsempészte anyja könyvét az iskolába, és a pad alatt megmutatta
Kocsisnak. Az ábrákon mind a ketten nagyokat nevettek. Kocsis
méltányolta a baráti szolgálatot, de hiába, a bocsánatot nem tudta
kieszközölni.
Később Szervácznak az jutott eszébe, hogy nemcsak barátját, hanem ennek
a családját is le fogja kötelezni a jóra való készségével és apró
szolgálataival. Mialatt Kocsis betegen feküdt, mindennap kieszelt
valamit, hogy becsöngethessen a Kocsisék ajtaján. Hűségesen jelentette,
mit kaptak leczkéül, és mi az, a mit a könyvből nem kell elolvasni, hogy
Kocsis az ágyban is tanulhasson; tudatott minden iskolai tudnivalót; és
addig mesterkedett, míg elérte, hogy egyszer valami üzenetet vihetett
Kocsisnak az egyik tanáruktól.
De jelentenivalóit csak a szobalánynak mondhatta el; nem eresztették be.
Kocsis fölgyógyult, és pár napra rá, hogy az iskolában ujra megjelent,
elbeszélte Szervácznak, hogy a jövő vasárnap gyerek-zsúr lesz náluk. Ott
lesznek az osztályból hárman; más, idegen gyerekek is; fiúk, leányok.
Lesz uzsona és mindenféle játék, tricziklizni is fognak.
– Kedves Kocsis! – esengett Szervácz – csak most az egyszer engedd meg,
hogy elmenjek hozzátok!
– Mondtam már – felelt Kocsis – hogy neked többet nem szabad hozzánk
jönnöd. Én nem tehetek róla.
És éppen vasárnap lesz az ünnepély! A mikor Szervácz nem tud hová lenni.
Vasárnap az anyja mindig el szokott menni valahová, Szőke bácsival, a
kalapossal, a ki már vagy három éve szobaúr nálok. Szerváczot
természetesen nem veszik a nyakukba; ellenben rábízzák, hogy otthon
maradhat, lemehet az udvarba, vagy az utczán is ténfereghet, a hogy
kedve tartja. Szervácz persze az utczán őgyeleg, becsatangolja a várost,
míg el nem fárad; aztán hazamegy és a folyosón várja meg az anyját, ha
véletlenül tíz óráig, vagy hébe-hóba éjfélig is, kizárták a lakásból.
Mit csinálhatna egyebet? Azokhoz a czimboráihoz, a kikhez még eljárhat,
vasárnap nem mehet, mert vasárnap azokat is elviszik valahová, kivált
ilyenkor, a mikor már kitavaszodott.
Csak egyszer történt meg, hogy anyja és a kalapos vasárnap délután
magukkal vitték. Egy sörcsarnokba mentek, a hol sok sört ittak meg,
nagyokat hallgattak, és bámulták a többi embert. Szervácz azonban így is
nagyon jól mulatott. Régen volt ez: akkortájt, a mikor a kalapos
hozzájok költözött. De Szervácz még jól emlékezett az egész sörszagú
helyiségre, a nagy, kerek faliórára, a fakárpit faragványaira, az
asztalkendő vörös virágaira, és megismerte az utczán azokat az
embereket, a kiket a sörcsarnokban látott.
Csak attól fogva nem vágyódott vissza a sörcsarnokba, a mióta
Kocsiséknál egy uj világot ismert meg. Milyen más is volt akkor minden,
a mikor minden délután ott futkározhatott a szép, nagy, kék szobában!
A zsúr napján délután két órakor már ott lődörgött a Kocsisék
utczájában.
Nem mert a kapuban várakozni; a háztól tisztes távolságban ácsorgott, de
tekintete egyre ott járt a körül a sárgabetűs ércztábla körül, a melyről
minden járókelő megtudhatta, hogy melyik házban lakik Kocsis Béla köz-
és váltó-ügyvéd.
Félháromkor tűnt fel a látóhatáron a legelső vendég: egyik tanulótársuk.
Szervácz fölment vele. Az ajtót Kocsis nyitotta ki. A mikor
megpillantotta Szerváczot, kijelentette:
– Te nem jöhetsz be.
Szervácz lebaktatott a lépcsőn, kiment az utczára, de most már a kapu
közelében maradt. A reménység még nem hagyta el egészen.
Többen mentek be a kapun: fiúk, leányok, Kocsis testvéreinek egész
czimborasága. A mikor a másik két tanulótársa is megérkezett, Szervácz
ujra szerencsét próbált.
– Csak most az egyszer engedd meg, hogy bemenjek! – könyörgött
Kocsisnak, az előszoba ajtajában. – Ma nem fogják észrevenni, hogy én is
itt vagyok!
Ez az érv hatott; Kocsis beeresztette.
Jól számítottak. Mire Szervácz befurakodhatott, az udvarra néző, nagy
gyerekszoba, a melyet tánczteremnek is használhattak volna, már megtelt
apró néppel. Időnkint egy-egy nagy is benézett a gyerekek közé; a
nevelőnő és a szobalány folytonosan ott szorgoskodtak, de Szervácz nem
tűnt fel a tömegben.
A mikor valami veszedelem közelgett, igyekezett láthatatlanná válni, és
csakugyan sikerült kikerülnie a szigorú mama figyelmét. Uzsonázni nem
mert; attól tartott, hogy ezzel eljátszsza az egyetlen mentségét.
Teljesen kielégítette, boldoggá tette az, hogy ismét ott lehet, a
gyönyörűségek birodalmában, és együtt vendégeskedhetik a többivel, a
szépruhájú, úri gyerekekkel.
Csak egy bánata volt: nem látta a tricziklit.
Végre ezt is behozták. Egyik gyerek a másik után pattant föl rá; körül
száguldották egypárszor a szobát, leszálltak róla, mást játszottak.
Szervácz is hozzájuthatott kívánságainak netovábbjához, de ő nem akart
leszállani a triczikliről. Úgy kellett lerángatni onnan, a mikor más
gyerek is megkívánta ezt a mulatságot. És mihelyt a triczikli egy
pillanatra gazdátlan maradt, Szervácz azonnal birtokba vette, és ujra
száguldani kezdett, fáradhatatlanul.
A többi gyerek, egy kis idő multán, sorra ráunt a tricziklire, de
Szervácz nem unt rá, s most már háborítatlanul élvezte a körben
karikázás édes örömét. Nem ügyeltek rá; a gyereksereget más játék
foglalta el. Szervácz ekközben szakadatlanul forgott a szobában. Az
arcza kipirult; mámor fogta el. Ki akarta tricziklizni magát egy egész
életre.
A többiek nevetgéltek, lármáztak, s nem törődtek a triczikli lelkes
barátjával; de mulatságuk, lármájuk nem ejtette meg Szerváczot. Őt most
nem érdekelte a tricziklin kívül semmi. Nem tartott többé attól, hogy
észreveszik. Nem félt már, hogy galléron csípik és kidobják. Nem bánta:
történjék akármi; élvez, a meddig lehet, következzék bár ezután az
özönvíz.
Minél inkább múlt az idő, annál inkább megvadult. Végezetül nem gondolt
egyébre, csak arra, hogy ő ezt az örömet most élvezi először és
utóljára, hogy itt van az első és az egyetlen alkalom, hogy ezeket a
gyönyörű perczeket nem élheti át még egyszer, hogy még egyszer
triczikliznie lehetetlen, hogy akár meddig él, nem fog tricziklizni
többé soha, nem fog tricziklizni soha, soha többé!
Elmult nyolcz óra, a vendégek rendre haza szállingóztak, és Szervácz még
egyre tricziklizett. Már forgott vele a világ, s félig magánkívül volt,
mint az, a ki sokáig ül az ördöghintán, de mégse akart betelni az égi
gyönyörűséggel. Utóljára már alig tudta, hogy mi történik vele, rémséges
fáradtságot érzett, de azért folyton tricziklizett. Mintha a sátán
nyargalt volna a nyomában.
Kocsis már régóta küldte:
– Szállj le és eredj haza!
– Még egy kicsit!
Megpróbálta leránczigálni a triczikliről.
– Hagyj még egy kicsit!
A nevelőnő kiutasította:
– Szervácz, menjen már haza!
– Még egy kicsit!
A szobaleány figyelmeztette:
– Szervácz, magát megverik otthon!
– Még egy kicsit!
A gyerekek mind rá ripakodtak:
– Vacsorálni fogunk! Most már magának haza kell mennie!
– Még egy kicsit!
Kocsisnak az apja is megjelent:
– Szervácz, menjen haza!
De Szervácz már nem látott, nem hallott, csak tricziklizett.
Végül lerántották a triczikliről és kilökték.
Otthon az a meglepetés várta, hogy anyja és a szobaúr haza jöttek ugyan,
hanem azért mégis kizárták. Szőke bácsi részegen érkezett haza:
dühöngött, hogy Szervácz nem várja őket a folyosón, s elhatározta, hogy
megtánczoltatja a fiút.
Tíz óra lehetett, mire a tudós asszony ki tudta könyörögni fiának a
kegyelmet. A kalapos bebocsátotta Szerváczot, és hogy egy kis nevelést
adjon neki, alaposan elverte.
De Szervácz ezt se bánta. Vígasztalást talált abban a gondolatban, hogy
először életében, kedvére kimulatta magát.
A hogy lefeküdhetett, nyomban elaludt. És álmában egyre mosolygott. Azt
álmodta, hogy még folyton tricziklizik.
Ez volt az a vasárnap, a melyre Szervácz, felnőtt korában, a
legtöbbször, a legszivesebben és a leghálásabb lélekkel gondolt, a
melyet mindig úgy emlegetett, mint a boldog gyermekkor legszebb
vasárnapját.
TARTALOM.
Őszi napsugár 1
A gyanu 139
Király-idillek 223
A nimfák és szatirok 277
Vasárnap 301
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
17 |«Tudom, … imádj…» |»Tudom, … imádj…«
69 |szomorújáták |szomorújáték
69 |hagyot, hátra |hagyott hátra
159 |Egy hónáp |Egy hónap
228 |tizenké |tizenkét
228 |mást kel |mást kell
263 |megyőzni |meggyőzni
265 |Cak nem |Csak nem]