szerencséjére, másnap ki kellett dobni. A tizedik éjjel Kokorikó király
is beadta a kulcsot.
– Hozom! – kiáltotta harsányan, egy reménynyel teli pillanatban.
– Hozomra nem játszom! – szólt a norfolki, és nevetett.
Keresztbe fonta a két karját, s várta, hogy a fekete pénzzel álljon elő.
Kokorikó király kiürítette az összes zsebeit; s betette a bankba ezüst
burnót-szelenczéjét. Aztán kivágta az aranyóráját; minden elment. Végre
elvesztette az ingét is.
Csak a levantei czég tartotta még magát valahogy. De Arzén egyre
szomorúbb lett, s Milics egyre jobban verejtékezett. Lassankint a
norfolkihoz kerültek az orosz, török, görög, tatár pénzek, a miket
Milics hetedhét országból összelopkodott; előtte volt minden értékpapir,
a Lina karperecze, a király gyűrűi, még a zálogczédulák is.
Hajnalban már az ingatlanokra került a sor, s Arzén elvesztette a
palotáját, földbirtokait, aztán az ingókat, a Milics juhait és kecskéit,
Linának a fehérnemüjét, mindent. Fél nyolczkor reggel a norfolki herczeg
elnyerte az egész országot.
Ekkor felkelt, s azt mondta:
– Ideje lefeküdnünk. Cornwall, készülődjél, este utazunk.
Délután könyörtelenül előkövetelte az ingókat, a melyeket az elmult
éjjel összenyert, berakatta a nyereséget tizenkét teher-vagonba,
Kokorikó királyt megajándékozta egy másod-osztályu jegygyel, a melylyel
visszamehetett Londonba, s aztán elbúcsúzott a levanteiektől.
Mialatt a norfolki herczeg néhány legutolsó bókot mondott az öt
világrész Linájának, az esthomály lassankint leszállt. A társalgás
ellankadt. Odább a teherkocsikban a juhok keservesen bőgtek, s a kecskék
bánatosan mekegtek.
Nyolcz óra negyvenöt perczkor a norfolki herczeg belépett
szalonkocsijába, s a vonat szép lassan megindult. Az állatok
kétségbeesetten, szívtépően bömböltek, s egy kis kecske, ott az utolsó
teherkocsiban, egy szép, jó kis kecske, mely nemrég még gyanutlanul
legelészett a mészkősziklák körül, csak nézett, nézett a sötétben, de
nem értette, hogy mi történik vele.
II. A STEFANOPOLISZI SZERZŐDÉS.
Mikor Mowbray Tamás, Northumberland grófja és Norfolk herczege, egy
Szent-Bertalan éjszakán elnyerte kártyán egész Levante-országot, s a
Káró király vonata, mely magával vitte Levante összes ingóit, egy
vészsivítás után elbűzölt a stefanopoliszi állomásról: Milics Lina, a
kit otthon a rövidség okáért »az öt világrész Linájá«-nak neveztek,
búcsút intve az eldübörgő teherkocsinak, melyben kis kecskék, nagy
kecskék, birkák és borjúk ríttak keservesen, nagyot sóhajtott s így
szólt:
– No, ez sikerült!
Lina éktelenül dühös volt. Hogy ő, okos asszony létére, így be tudott
ugrani ennek a kártyázó Schinderhannesnek!… És ez a két szamár, itt, az
oldala mellett!… Mintha még soha se lett volna kártya a kezükben!…
De a hogy rápillantott életének osztályosaira, lecsillapodott.
Arzén, Levante koronátlan királya, maga volt a búbánat. Tekintete ott
maradt, a hol a vonat eltűnt; s a világtörténelmi orr ernyedten csüngött
alá, mint egy hervadó, tropikus virág.
A Milics ábrázata még szánalmasabb lelkiállapotra vallott. Mosdatlanabb
volt, mint valaha, s olyan kétségbeesés rítt ki a szeméből, hogy öröm
volt látni.
Linának, bár kissé sokba került, tetszett ez a dolog.
– És most? Mitévők leszünk most? – kérdezte Arzén tanácstalanul,
tekintetével Lina pillantását keresve. – Rokonaimhoz forduljak, avagy
kiáltványt intézzek népemhez?
Lina vállat vont.
– Rokonai aligha lesznek otthon, s a nép… a nép, Sire, kecskéit
gyászolja. Ezek kétségbeesett gondolatok. Valami okosabbat kellene
kieszelnünk.
Milics a homlokához kapott, s aztán olyan mozdulatot tett a kezével,
mint a ki valami igen bölcset akar mondani.
– Nos, mi az? Mi jutott eszedbe? – kérdezte az el nem ismert király
méltósággal, de kissé aggódóan.
Lina is Milics felé fordult, s a kissé zsönge ötlet nem állotta ki ezt
az éles pillantást. Letört még bimbójában.
– Semmi… semmi… – sóhajtott a miniszter csüggedten.
– A bank-alapítás – folytatta Lina, mintha a Milics halva született
gondolatára akart volna sírkövet tenni – püspökségek adományozása, a
főpostamesterségre való árlejtés, meg a többi e fajta régi tréfa nem
igen vezetne czélhoz. Népünk, valljuk meg őszintén, a tizenkettedik
század óta nem volt ily hosszantartó pillanatnyi pénzzavarban; a mije
maradt, az a miénk volt. Nem is volt, hanem volt vala. És föltéve, hogy
a főrendek még ki tudnának verejtékezni néhány ezüst és réz maravédit:
mit érünk ezzel az ideig-óráig tartó segítséggel? Mit vacsorálunk
holnap?
– Beszélj, dinasztiám karcsu oszlopa! – esdekelt Arzén. – Beszéld el, mi
jár szép szőke fejedben?
– Az én tervem kész. Tetszik, nem tetszik: okosabbat nem tudok
kitalálni. A tervem az, hogy: elszerződünk a berlini Wintergartenbe.
– Színpadra lépjünk? – kérdezte a király egy kissé meghökkenve. – De
hisz ez a végső elzüllés!
– Sire, a mai világban egy jó orfeumi szerződés ér annyit, mint a
lippe-detmoldi fejedelemség; s vannak királyi vérből származottak, a kik
már régen belátták ezt az igazságot. Ma a legjobb családokban is
előfordul ilyesmi, s nincs az a társulat, a melyiknek ne volna meg a
maga herczegnője. Ich bin die erste und die letzte nicht. Amerikában
pedig minden valamire való orfeumban vannak tagok, a kik Rőtszakállu
Frigyestől vagy magától Nagy Károlytól származtak.
– De egy valóságos uralkodó!
– Éppen ez adná meg fellépésünknek a fő vonzóerőt. A berliniek úgy
törnék magukat a jegyekért, hogy fölösleges öt milliárdjukból egyet vagy
kettőt könnyü szerrel megszerezhetnénk.
– Hm. A milliárd nem rossz, nem rossz… Egy milliárdért az ember néhány
perczre feláldozza az orrát, mint dicső elődöm, nem tudom melyik római
császár mondta. Az ember megkeresi a kenyerét, megmossa a kezét, s ismét
rózsát tűz a gomblyukába. Ha a vendégszereplésnek vége, hazámé leszek
ujra. Hazámé s isteni küldetésemé. Addig pedig ki törődnék az
élczelőkkel, nem igaz? Úgyis folyton rajtunk élődnek, mint a moh a
százados fákon… De mit csinálunk majd a szinpadon?
– Nagyon egyszerü a dolog. Kiiratjuk a színlapra, hogy: _Uj! A Balkán
oroszlánja társulatával! Uj!_ – s kiki előáll vele, a mihez ért. Én majd
vidám dalokat fogok énekelni, s bemutatom a közönségnek, hogyan
öltözködik fel egy előkelő hölgy, Milics a pénztárhoz ül…
– A pénztár helyes! Igen helyes! – szólt közbe Milics.
– … vagy bűvészkedik, s tallérokat tüntet el. Felséged pedig egyszerüen
meg fog jelenni a színpadon…
– De én nem értek semmihez a világon, a politikát kivéve…
– Mindegy. Elég az, hogy megmutatja magát. Végig sétál a színen tízszer
vagy tizenkétszer, s ha tetszik, morog egyet, mint az igazi oroszlán. Ez
bőven elég. Az elefántoknak és a kutyáknak sok mindent kell tudniok,
hogy a szinpadon bemutatkozhassanak; de egy fejedelemnek nem kell tudnia
semmit, elég megjelennie.
– A terv mindenesetre tetszetős – vélte a koronátlan király. – Csak egy
bökkenője van a dolognak. Elvált nőm, a georgiai herczegnő, úgy tudom,
szintén a Wintergartenben működik, s találkozásunk kissé fájó volna.
– Mily alkalom kibékülni vele! A georgiai herczegnő még most is igen
szép asszony, s végre is, Felséged nem tehet róla, hogy a herczegnő
gyönge idegzete soha se tudta megszokni a levante-i levegőt.
Mindenesetre érdekes volna látni híres gyémántjait; azt mondják:
csodaszépek.
– Én soha se idegenkedtem Armizától – szólt a leégett király, s egy
könnycseppet sajtolt és törölt ki a szeméből. – Voltak köztünk
félreértések, de mindig őszintén szerettem őt, s a mi engem illet,
valóban nincs hőbb vágyam, mint ujra együtt élni vele. Tudod, Lina, az
ember megnősül, ismét megnősül, harmadszor is megnősül, de a kivel
először ment a templomba, hiába, csak az az igazi!
– E szerint sürgönyözhetek Berlinbe?
– Igen, Armizáért kész vagyok minden áldozatra. Látod, Lina, engem balul
ítél meg a világ. Hiszed, vagy nem, ma is kibékülnék bármelyik
feleségemmel, sőt kibékülnék mind a hárommal, ha ez ellen a megoldás
ellen az egyháznak nem volna kifogása.
– Ó, Sire, a metropolita felvilágosodott ember, lehet vele beszélni.
– Úgy hát üzenjétek meg neki, hogy adja fel a berlini sürgönyt. Neki
talán még maradt valami aprópénze.
* * *
Mikor a staféta megérkezett, a metropolita éppen a boxolásban gyakorolta
magát a fantascai archimandritával; Levanteban még soha senkinek se
ártott meg egy kis testgyakorlat.
Ez a metropolita bizonyára igen jó fiu volt; de az is igaz, hogy a mint
meghallotta a királyi parancsolatot, szépen levetkőzött s lefeküdt az
ágyába.
– Mondjátok meg, hogy nagyon, nagyon beteg vagyok. Az idegeim szét
vannak roncsolva, s ha koronkint egy kis svéd gimnasztikával nem
erősíteném magam, talán soha se tudnék a lábamra állani. Ez a részvevő
lélek – az archimandritára mutatott – eljött a haldoklót meglátogatni;
megmondhatja nektek, mennyire oda vagyok. Mit akartok egy szegény
öregtől, a ki beteg és fázik? Szent Cyrillre mondom (szükség esetén
megesküdhetem szent Methodra is) nincs annyi erőm, hogy a zsebembe
nyuljak.
Ezzel a fal felé fordult, keresztet vetett magára, s nyöszörögni
kezdett, hogy adják fel neki a haldoklók szentségét.
Se több szót, se egy hitvány maravédit nem lehetett kivenni belőle.
Szerencsére Milics, a nagy letörés éjszakáján, elcsente Linának az
aprópénzes tárczáját. Reggel felé tudniillik a hosszas szorongás oly
kimerültté és szórakozottá tette, hogy valami öntudatlanság fogta el, s
nem vette észre, hogy a keze talán atavizmusból, talán a megszokás
erejénél fogva, hol a Cornwall, hol a Lina zsebébe tévedt. Cornwall
ugyan visszalopta az aranyait, de Linának sejtelme se volt róla, hogy
egy alvajárónak a keze környékezi. Ez az aprópénzes tárcza, egy batiszt
zsebkendő, meg egy csomó kulcs volt mindaz, a mit Milicsék a kataklizma
után magukénak mondhattak.
A sürgönyt tehát mégis csak el lehetett küldeni.
– Írjátok meg – intézkedett a fejedelem – hogy az előleget ne küldjék
pénzeslevélben, hanem utalványnyal az Angol-Török Bankhoz. Bátyád,
Milics, igen derék ember s kitünő fő-postamester, de a leghívebb
tisztviselőket se jó próbára tenni.
– Igen, de addig, míg az előleg megjön?… Mi lesz addig? – aggódott
Milics.
– Találjatok valamit! Ha kerestek: találtok.
S Milics talált is. Levante minisztere, ha nem is volt olyan nagy
képzeletű tervelő, mint a felesége, nem szűkölködött lelemény nélkül.
Ezen a fölötte válságos napon megjelent lelki szeme előtt egész
életpályája, a rossz napok, a kezdet nehézségei – hisz látott ő már
csinos viharokat – s eszébe jutottak első kis kardcsörtetései, mikor
abból éldegélt, hogy eladogatta a maga s a mások könyveit. Ez az emlék
gyümölcsöző volt.
– Pénzzé teszszük a könyvtárt – szólt rövid megfontolás után.
Az eszme mindenesetre méltó volt némelyes figyelemre. A könyvtárról a
játék hevében megfeledkeztek; ezt az egy ingóságot Arzén nem veszítette
el. S minek a könyvtár annak, a kit a sors forgandósága amúgy is
bölcscsé tett?
A királynak azonban nem tetszett ez az ötlet.
– Melyik könyvtárt? – kérdezte bizalmatlanul. – Az országos könyvtárt
vagy a magamét?
– Hogy melyik könyvtárt? – szólt közbe Lina. – Mind a kettőt, Sire, mind
a kettőt! És ha volna még egy harmadik, hát a harmadikat is!
– Az antikváriusok – erősítette Milics – oly szennyesek, hogy a
könyvtárakkal nem lehet fukarkodnunk.
– Azért kérdem – jegyezte meg Arzén – mert tartok tőle, hogy
magán-könyvtáram nem tenné meg a kívánt szolgálatot.
Ez az aggodalom alaposnak bizonyult. A magánkönyvtárban nem találtak
egyebet, csak egy franczia nyelvtant, melynek az első nyolczvan lapja
hiányzott, tizenhét csomag svájczi és harmincz csomag franczia kártyát,
négy, színes képekkel diszített füzetet _A kozákok királya_ czimü
regényből, egy cognac-kereskedő árjegyzékét s egy csinos kötetet az örök
ifjuságról.
Ez után a szomoru felfedezés után nem maradt más választás, mint:
érintkezésbe lépni az országos könyvtár igazgatójával. A könyvtáros
megjelent két fólióval a hóna alatt.
– Sire – kezdte jelentését – az országos könyvtár, melyet incunabulumok,
elzevirek és különböző unikumok tesznek igen nagy értékűvé, nyolcz
részből áll. Az első osztály öröme lehet minden könyvbarátnak. Sajnos,
ezt az osztályt a Baziliadesz-dinasztia egyes nagy alakjai, így Lázár és
Milos fejedelmek, még a mult században tüzelőnek használták fel.
1731-ben és 1758-ban ugyanis nagyon szigorú volt a tél…
– Elég. Beszélj a második osztályról.
– A második osztály mintegy nyolczezer kötetet foglal magában. Ezt az
osztályt azonban Felséged dicső elődje: Dimitri király…
– Feltüzelte?
– Nem. Eladta makulaturának. 1863-ban ugyanis, a nagy ínség idején…
– Tovább. Térj át a harmadik osztályra.
– Ezzel egy kis baj történt. Felséged bevonulása ünnepén az országos
könyvtárban volt a bál, s hajnal felé egy eldobott szivarcsutkától a
harmadik osztály tüzet fogott, elégett. Viszont a negyedik osztályt az
egerek rágták meg.
– Folytasd. Mi van az ötödik osztályban?
– Erre már nem emlékszem határozottan. Ezt az osztályt, húsz-harmincz
kötetenkint, a kormányelnök úr ő kegyelmessége kölcsönözte ki…
– Akkor ne beszéljünk erről az osztályról se. Írd össze a hatodik és a
többi osztály tartalmát.
– Sire, a hatodik osztály nincs meg. Felséged magas engedelmével azok a
hivatalnokok és tisztek, a kiknek fizetését az állampénztár nem
folyósította, a hatodik osztálylyal kárpótolták magukat. Ellenben a
hetedik osztályt ellopták; részben ismeretlen tettesek, részben oly
előkelő egyének, a kik a közügyek terén szerzett érdemeikkel már régen
jóvá tették ezt a ballépésüket.
– S így a könyvtárból semmi se maradt meg?
– De igen, Sire. A katalógus megvan. Ime, mind a két kötet.
– Megállj. A nyolczadik osztályról nem beszéltél. Mi van a nyolczadik
osztálylyal?
– Sire! Kegyelem! A nyolczadik osztályt én loptam el!
És térdre esett.
– Megkegyelmezek neked – szólt Arzén némi tünődés után. – De csak egy
feltétel alatt. Mondd, nem adhatnál vissza valamit?
– Nem tehetem, Felség. Szegény ember vagyok, nincs egyebem, mint ez a
kis gyüjtemény. De ha Felséged kinevezne a múzeumok és a képtárak
főfelügyelőjévé, meglehet, találhatnánk valami olyan megoldást, a mely
mindenkit kielégítene…
Arzén megharagudott.
– Szerencséd – szólt – hogy jelenleg a színi pályára készülök, s így
szükségem van a kedvező közvéleményre. Mert különben úgy bántam volna el
veled, a hogy érdemled, nevezetesen: Levante ősi szokása szerint. A mi
azt jelenti, hogy: lógnál. Hordd el magad, s ha kegyelmet óhajtasz, lopd
vissza a tisztektől, a mit lehet.
– Azt hiszem – szólt Milics, mikor a könyvtáros elpárolgott – Felséged
kissé szigoruan ítélte meg őt. Értelmes ember ez, a kivel lehet
tárgyalni. Küldje ki őt, Sire, a külföldi könyvtárak tanulmányozására, s
bibliotékánk szebb lesz, mint valaha. El lehetne vinni Berlinbe…
– De hát mi megyünk-e csakugyan? Mi történt a sürgönyünkkel? Nincs még
felelet?
– Minden perczben várom.
– Át kellene üzenni az Angol-Török Bankhoz, hogy nem érkezett-e
részünkre valami? S ha nem, sürgönyözz még egyszer. A norfolki mindössze
egy hetet engedett a kihurczolkodásra; egy hét mulva át kell költöznünk
a fogadóba.
– Akkorra már Berlinben leszünk.
De ez a reménység se vált valóra. Másnap este megjött a Télikert
válasza, s a válasz kegyetlenül hangzott:
»Sajnálom, de ebben a szezonban már lehetetlen. A reprezentáló
szerepkörre éppen most kötöttem meg a szerződést ő felségével, a
kannibálok királyával.«
Még Lina is meghökkent. Milics úgy összehúzódott, mint egy kutya a
jégesőben, s Arzén király elmélázva tekintett ki a sivatagba.
– Dicső őseim egyike, V. Károly császár, így szólt: »Birodalmamban nem
megy le a nap.« Ez a mondás, az utódok ajkán kopott, egyre kopott… S ime
én, a kései unoka, már kénytelen vagyok így sóhajtani fel: »Bármerre
nézek, a hová nap süt, semmit se mondhatok a magaménak!«
Ebben a pillanatban egy ismerős alakot pillantott meg, a ki vidáman
közeledett a norfolki herczeg levante-i palotája felé. Az ismerős alak
Volkin volt, Volkin, a ki a királyok találkozója alkalmával holtrészegre
itta magát, s a kit, szerencséjére, hamarább dobtak ki a társaságból,
mintsem elveszthette volna besszarábiai birtokát. Volkin, a kiről
mindnyájan megfelejtkeztek.
Az italkedvelő nábobnak éppen két hét kellett hozzá, hogy tökéletesen
kialudja a részegségét, de végre kialudta, s immáron vígan fütyörészett.
A nyitott ablakon át hallani lehetett, a mint az aprópénzét csörgette a
zsebében. Ezt a szokását, mely tudvalevőleg pinczérkorának az emléke
volt, soha se tudta végképpen levetkezni.
* * *
Egy ember, a kinek, tévedésből, megmaradt egész vagyona! Egy ember, a ki
aprópénzt csörget a zsebében! Egy ember, a kit le lehet itatni!
Lina szemében felcsillant a reménység, s a csüggeteg férfiak, látva ezt
a biztató sugárt, arra gondoltak, hogy: a mit egy szép asszony akar, azt
az isten is akarja.
De Volkin elsőrangu gazember volt. Se fejedelmi leereszkedés, se
asszonyi mosolygás nem igen hatottak rá. Ismerte jól ezeknek a kegyeknek
a piaczi értékét.
Nagyon nehezére esett ugyan, hogy nem szabad innia, s már-már ráállott,
hogy elviszi a társaságot a Grand Hôtelbe sörözni, de végre is
felülkerekedett benne az ős-levante-i. Érdekből Volkin képes volt még a
józanságra is.
Így történt, hogy a Lina szép szeme ez egyszer kudarczot vallott, s hogy
Arzén királynak, szégyenszemre, meg kellett kötnie a stefanopoliszi
szerződést. A berlini szerződés óta, mely Levante államot függetlenné
tette, hasonló csapás nem érte Arzén király országát.
A stefanopoliszi szerződés főbb pontjai ugyanis a következők voltak:
1. Arzén király kötelezi magát, hogy a szerződés aláírásától számított
harmadik évben, Keresztelő János fejvétele napján, oltárhoz fogja
vezetni Volkin Amália kisasszonyt, a ki ez idő szerint még csak
tizenhárom esztendős, s a mennyiben kötelességét annak idején
teljesíteni vonakodnék, aláveti magát bármely szabadon választott
európai bíróság ítéletének, s ugyanazon bíróság végrehajtást rendelő
intézkedéseinek.
2. Himlőhely avagy más egyéb pecsétek ennek a határidőre kötött
házassági üzletnek bontó akadályául nem szolgálhatnak.
3. Mindaddig, míg ez a házassági ügylet befejezetté nem válik, Arzén
király napot fog enni Volkin úr házában, minden kedden, csütörtökön és
szombaton. A többi napokon a nagy vendéglőben fog étkezni, s a mennyiben
havi számlája a hetvenöt ezüst maravédit meg nem haladja, ezt a számlát
Volkin úr fogja kiegyenlíteni.
4. Arzén király a szerződés aláírásával egy időben kinevezi Volkin
Dömötör urat Syracusa és Girgenti herczegévé. (Syracusának ez mindegy;
Girgentinek is. Volkinnak ellenben nem egészen.)
5. Girgenti herczege hat hét leforgása alatt megvásárolja a norfolki
herczegtől Levicot, Levante állam egykori korona-uradalmát, a hozzá
tartozó kastélylyal; az utóbbiban szabad lakást, mosást és világítást
biztosít Arzén királynak.
6. Viszonzásul Arzén király kinevezi Girgenti herczegét Levante állam
pénzügyminiszterévé és fő-postamesterévé. Idősb Milics úr, az
ex-főpostamester, kárpótlásul az ezer maravédin aluli pénzes levelek
kihordásának jogát, s az országos főszámvevői czímet és rangot kapja.
7. A főpostamesteri jövedelmekből Girgenti herczege tiz százalék
jutalékot biztosít a felségnek, s ugyanannyit a miniszterelnöknek.
8. A syracusai herczegnő Levicot s Arzén király váltóit kapja
hozományul; ezenkivül az esküvő napján százezer arany maravédit. Erre a
hozományra Arzén király előleget nem kaphat.
9. Girgenti herczege a házasság megkötéséig korlátlanul gyakorolja
azokat a jogait, a melyek őt, mint Levico tulajdonosát megilletik; de
készséggel engedi át a palota egy második emeleti lakosztályát a
miniszterelnökné ő kegyelmességének. Milics úrnak is joga van egy
szobához, de csak a harmadik emeleten.
10. A postai küldeményeket (az ezer maravédin aluli pénzes levelek
kivételével) egyes-egyedül Girgenti herczege veheti át; olyankor, mikor
a herczeg rosszul érzi magát, a posta vár.
Milics könnyezve írta alá ezt a szerződést, de Jules Favre is sírt a
franczia-porosz békekötés alkalmával… Arzén király, a kit válságos
perczekben soha se hagyott el a méltósága, a syracusai hercegnő után
tudakozódott. Lina, mintha egy cseppet se érdekelné a szerződés, oly
szendén nézett Girgenti herczegére, hogy ez önkéntelenül a zsebébe
nyúlt, s hosszan, szeretettel simogatta, csörgette tallérait.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Szegény barátom! – szólt a király, mikor magára maradt tanácsosával. –
Mi lesz velünk? Mi sors vár ránk?
Milics pár pillanatig hallgatott, s azután hirtelen megszólalt:
– Nincs szentebb előttem, mint nőm becsülete!
Hogy miért mondta ezt, azt csak a szivek és vesék ismerője tudná
kideríteni.
* * *
Két héttel a stefanopoliszi nagy csatavesztés s a fentebb ismertetett
gyászos események után, Mária Anasztázia dortmundi herczegnőnek
váratlanul egy fényes ötlete támadt. Egyet gondolt és meghalt.
Mária Anasztázia dortmundi herczegnő kilenczvenhárom évig élt,
tizenkilencz európai forradalmat látott, megért három vagy négy
trónvesztést s ugyanannyi restaurácziót, eltemetett két férjet és egy
gárdakapitányt, tanúja volt a régi és az uj Európa, a lokomotiv és a
villamos vasut megszületésének, de egész életében; a hosszú időn át csak
csöndes helybenhagyással kisérte az eseményeket, gondolni nem gondolt
róluk semmit. Egyáltalán, az ellenségei se foghatták rá, hogy minden
áron szerepelni akar, s azért ez a lépés, a melyikre senki se beszélte
rá, meglepte az egész világot.
De Mária Anasztáziának élete kilenczvenharmadik évében nem is egy, hanem
két gondolata támadt egyszerre. A második – fölötte váratlan – gondolata
az volt, hogy végrendelet hátrahagyása nélkül halt meg, a mely ötlete
határozottan lázas hatást keltett.
Az egész góthai almanach azt hitte, hogy végső (s egyszersmind első)
akarata a közjegyzőnél van, talán már 1848 óta, s hogy vagyonát a
Coburgok és a hesszeniek öröklik. Legközelebbi rokonát, a nagyorru Arzén
fejedelmet, a ki unokaöcscse volt, soha ki nem állhatta, és sejthette-e
valaki, hogy kilenczvenhárom év alatt egy pillanatig se jutott eszébe a
halál?
Mária Anasztázia azonban oly jól érezte magát sárga, olajzöld és
rózsaszinü szalagjai között, annyira hozzászokott, hogy a dolgok és az
emberek elmulnak, de ő megmarad, s végül oly természetesnek találta a
csöndes fonnyadást, hogy annyit se gondolt holmi utolsó intézkedésre –
közjegyzőre, végrendeletre – mint egy sárguló falevél.
Igy történt, hogy midőn egy szép őszi este, minden hosszabb készülődés
nélkül, elszenderült az Urban, ezzel a hirtelen elhatározásával egyrészt
ámulatba ejtette az egész világot, másrészt milliók örökösévé tette
Arzént, Levante királyát.
Arzén, az első perczben, maga is azt hitte, hogy bolonddá akarják tenni,
de a milliókkal nem nehéz megbarátkozni, s Arzénnek semmi kifogása se
volt az ismeretség ellen.
– Szegény nagynéném! – szólt meghatottan Linához. – Mindig ő volt
egyetlen gondolatom.
Az Orient Expressznek megvan az a jó tulajdonsága, hogy: »hipp, hopp,
ott legyek, a hol akarok!« – igen hamar Németországba szállítja a pénzes
embert. S mióta az _Allgemeine Zeitung_ híre bejárta a világot, Arzén
királynak nem volt rá szüksége, hogy az útiköltség dolgában Volkinnal
értekezzék. A temetésre ugyan már nem érkezhetett meg, de a hagyaték
átvételét nem kellett idegenre bíznia.
Az átadás alkalmával mindenkit megindított őszinte gyászával.
– Ebben a házban lakott, ezen a szőnyegen járt, ebben a karosszékben
szokott pihenni! – szólt reszkető hangon. – Nem, nem tudom nézni ezeket
a kedves tárgyakat, mert meghasad a szivem! Adjatok el mindent, még ma,
rögtön! Ó, imádott nagynéném! Mért tetted ezt velem?! Adjatok el
mindent, mert ez a látvány megöl!