hivatkozott, mint a ki szivesen tanúskodnék a becsülete mellett, ha
jelen volna. De szent Prokóp, véletlenül, nem volt a közelben, s miután
hasztalan hivatkozott rá, Milics befejezte a védekezését.
Ezután már csak sóhajtozott, nyögött, s levantei szokás szerint, sűrűn
verte a mellét.
A király megfordult, s rászegezte a szemét Milicsre.
– Tehát nincsen pénzed?
Milics sóhajtott.
– Értsd meg: nekem minden pénz jó. Ha nincsen rubeled, jó a görög pénz
is. Ha görög nincs, legyen román, török, csuvasz vagy cseremisz pénz.
Csak pénz legyen. Sok a hamis ezüst? Azt se bánom, ha fele hamis pénz
lesz is: azért beirjuk a váltóba. Minden pénz jó. A mit tolvaj öreg
asszonyok lenyeltek, s az igazságszolgáltatás ismét napfényre hozott… az
is jó pénz.
– Semmilyen sincsen – nyögte Milics.
Arzén király összeránczolta szemöldökeit, s szigoruan szólt:
– Ez nem helyes. Nagyon nem helyes.
S annyi méltósággal nézett miniszterére, hogy ez aggódni kezdett. Milics
tudója volt Arzén király minden viselt dolgának, de a fejedelem alkalom
adtán olyan előkelőséget tudott kifejteni, a mely még Milicsre is
hatással volt.
– Sire, rendelkezzék az életemmel…
De a király nem hagyta beszélni.
– Látod, Milics, milyen gazember vagy te! Jót tettem veled, úrrá tettem
az egész családodat, szabad lopást engedtem neked és egész háznépednek,
s most, mikor megszedted magadat, mikor könyökig vájkálsz az aranyban,
nem akarsz kölcsönözni egy pár ezer rubelt, nekem, a gazdádnak, a
jótevődnek! Kedves bátyád tizenöt esztendeig a haramia mesterséget
folytatta; megtettem főpostamesterré. Remélem, megengeded, hogy ez
nyugalmasabb állás és jövedelmezőbb is. A fiad, első házasságodból
született, legkedvesebb fiad, kétségen kivül igen sima úriember; de ez a
jeles úriember egyszer annyira elszórakozott, hogy tévedésből magával
vitte a kedvesének összes ékszereit s elvitorlázott Amerikába. Mikor
hazajött, azt mondtam neki: borítsunk fátyolt a multakra, s megtettem őt
közoktatásügyi miniszteremmé. És te, Milics! Mondd, volt-e, van-e
Panama, a honnan te ki nem vetted a részedet, a legjobb részt, az
oroszlánrészt? Van-e a Közép Tenger környékén bank, a melyet meg nem
revolvereztél? Van-e özvegy és árva, a kit ügyvéd korodban ki nem
fosztottál? Arról, hogy bigámiát követtél el, hogy kétszer kötöttél
törvényes házasságot, s hogy épeszü feleségedet a bolondok házába
csukattad: az ilyen apró-cseprő dolgokról nem is beszélek. De beszéljünk
a fődologról. Te kecsketolvajlásban őszültél meg, Milics, s ha
országomban nincsen többé egy gödölye sem, ez azért van, mert te mind
elloptad őket! Elloptál mindent, a mi csak ellopható, loptál pénzt,
szarvasmarhát, ékszert, dugóhúzót, a mi a kezed ügyébe akadt; megloptál
engem, megloptál mást, s mivel magad se tudod már, mit harácsoltál
össze, tévedésből megloptad tenmagadat is. Nem bántottalak; nem
csukattalak be, nem húzattalak nyársra; ellenkezőleg, megtettelek
miniszterelnökömmé. Engedtem, hogy tovább lopj; míg végre elloptad az
egész országot. És te nem akarsz nekem kölcsön adni?
– Sire! Semmim a világon! Nagyon rossz esztendők jártak. Aztán meg ki
kellett egyezkednem az ellenségeimmel. Megloptak. A tőzsdén rengeteget
vesztettem; a mi megmaradt, ellopták tőlem. Sire! Öné életem, vérem,
mindenem! Kivánjon tőlem bármit, csukasson be, végeztessen ki! De
pénzem, az nincsen!
Milics nem tette bolonddá urát. A levantei koronátlan király tudta, hogy
tanácsadója hazudik, de Milicsnek szerencséjére, volt egy szava, mely
Arzént gondolkodóba ejtette. Ez a szó: »mindenem.«
– Hát tudod mit, Milics?! Jól van, ne szaporítsuk a szót, hanem eredj
haza és beszélj Linával. Lina okos asszony; az majd kieszeli, hogyan
lehetne pénzt keríteni. Mert a pénz kell, nagyon kell, föltétlenül kell.
Tudod, mi az, hogy: _kell?_ Ha egy hónap alatt nem tudtok pénzt
keríteni, elcsaplak, becsukatlak, és elkoboztatom a jószágaidat.
Lina, a kit Levante területén mindenki csak úgy hívott, hogy: »Az öt
világrész Linája«, Milics felesége volt. Régebben, egy ideig nagy
szerepet játszott az udvarnál, s abban az időben, mikor a georgiai
herczegnő Arzént a faképnél hagyta, ő volt a fejedelem vigasztalója. Ez
időtájt Lina a palotában lakott s erős kézzel vezette Levante belügyeit.
Később, mikor Levante pénzügyei elkerülhetetlenné tették, hogy Arzén
király feleségül vegye a bojár asszonyt, Milicséknek ki kellett
költözködniök a palotából, de azért Lina továbbra is megtartotta
kivételes rangját. És ezt már nem a szépségének köszönhette, hanem
egyesegyedül az okosságának. Lina határozottan államférfiui tehetség
volt; Arzén és az ura úgy féltek tőle, mint a tűztől. Elnyomatásukért
úgy állottak boszút, hogy Linát, a háta mögött, maguk is a csúfnevén
emlegették, s Milics, ha a főpostamester meglátogatta, rendesen azzal
fogadta a bátyját:
– Pszt! Légy csendesen. Az öt világrész Linája haragszik!
De csak suttogva mondta, s nagyokat hunyorgatott hozzá.
Arzén igen jól tudta, hogy voltaképpen Lina a miniszterelnöke, de azt
hitte, Milicsre könnyebben ráijeszthet. Csalódott; ha pénzről volt szó,
Milics úgy védekezett, mint egy patkány az éléskamrában.
– Menj haza és beszélj Linával; Lina majd csak talál valamit. De
találjon ám, mert a mit mondtam, megmondtam. Ha nem lesz pénz,
elcsaplak.
Milics örült, hogy ilyen simán szabadul. Időt nyert, tehát még semmi se
veszett el. S maga is bízott a felesége eszében. Tudott az pénzt
fakasztani a sziklából is; hisz még őt is ki tudta zsebelni!
– Tanácskozni fogok vele, Sire, s holnap megteszem alázatos
jelentésemet.
Élt az alkalommal és sietett visszavonulni.
Mikor az ajtóhoz ért, Arzén utána szólt:
– Te Milics, nincs egy szivarod?
– Felség, végtelen bánatomra, már harmadnapja elszíttam az utolsót. A
bagónál tartok, becsület-istenemre!
– Úgy hát elbocsátalak. De várj. Még egy jó tanácsot. Ne igyekezzél
kereket oldani, mert az első gyanus jelre fegyverre szólítom az őrséget,
és zsandárok között hurczoltatlak vissza! Megértettél?
Milics, a hogy kiért a szabadba, megkönnyebbülten lélekzett fel, mint
Oroszlánszivü Rikárd, midőn osztrák fogságából megszökheték, s vígan
ugrándozott tova. Útja homokbuczkák közt vezette végig; a messzeségben
mészkő sziklák izzottak a napon. Se egy fűszál, se semmiféle élő lény
nem volt látható az egész szemhatáron.
De a Milics sastekintete mégis fölfedezett egy piczi fekete pontot, mely
mintha ide-oda mozgott volna a sziklák tövében.
Milics arra irányította lépteit. A piczi fekete pont egy kecske gödölye
volt, mely gyanutlanul legelészett néhány porlepte, csenevész fűszálon.
Nem telt bele egy percz, s Milics a kecske mellett termett.
Az állat felnézett, s lábai meggyökeresedtek a rémülettől. Megismerte
Milicset.
– Kis kecske, szép kis kecske! – suttogott hozzá hizelgő szóval – én
vagyok a jó Milics bácsi! Ne félj!
Az ártatlan gödölye könyörgő tekintetet vetett a Kecske-rémre. Mintha
azt akarta volna mondani:
– Oly fiatal vagyok még!… Ne vedd el szabadságomat!…
A néma esdeklésnek nem volt foganatja. Milics hirtelen az ölébe kapta a
gödölyét, s megindult vele hazafelé. Körülnézett; nem láthatta senki.
Milics ekkor szépen megsimogatta a csinos állatot, s megdicsérte őt,
mondván:
– Kis kecske, jó kecske.
* * *
Az öt világrész Linája nem tartozott a példás feleségek közé, de hűséges
czinkostársa volt Milicsnek; ha nem is a jobbik fele, mindenesetre a
jobb keze. Milics zsebre vágott mindent, a mi csak a keze ügyébe akadt,
de azzal, hogy nagystilü tolvaj, nem dicsekedhetett. Ösztönből és
válogatás nélkül lopott, s az egykori zsebmetszőt pénzügyminiszter
korában se tudta levetkezni. Belátta ugyan, hogy Linának van igaza, s
hogy lopni csak nagyban érdemes, de nála ez véralkat, ösztön és
megszokás dolga volt: soha egy zsebkendőről se tudott lemondani. Lina
ellenben lángelme volt, mint Cartouche vagy Robert Macaire. A nagyobb
vállalatokat ő eszelte ki és ő hajtotta végre. Hogy ezeket az ügyeket
mesterien intézte: Milics nem tagadta. De hát Linát soha se ragadta el a
véralkat, az ösztön. Ő elvből működött; a mi cselekvésre birta, nem a
leküzdhetetlen hajlandóság volt, hanem a bölcselet, az életfelfogás.
Egyébként ki nem állhatták egymást. Lina utálta az urát. Egy szép
haramiával csak megegyezett volna, de ebben a kis szürke mezei egérben
igen gyűlölte a férfiui jellemtelenséget. Azonkivül mélységesen lenézte
Milicset; mivel hogy sokat tudott, a mihez Milics egy cseppet se értett.
Házasfelek közt mindig kész veszedelem, ha az asszony többet tud, mint a
férfi, s Milicsék régen vasvillával mentek volna egymásra, a nélkül az
életbölcseség nélkül, melynek Milics oly szép példáját adta. Mikor Lina
beköltözött a palotába, Milics a struccz példáját követte; nem akart
látni és nem látott semmit. S minél messzibbre dobta Lina a fejkötőjét,
Milics annál mélyebben dugta be a fejét a homokba. Lina, okos asszony
lévén, megbecsülte ezt az elmésséget, s lassankint megbékült sorsával;
belátta, hogy kényelmesebb férjet nem kaphatott volna. Ez azonban nem
gátolta benne, hogy Milicset igen ocsmánynak találja.
Viszont Milics is gyűlölte ezt a házi ellenséget, a kinek annyira a
hatalmában volt. Nem mintha valami nagyon bántották volna azok a sok
zajt okozó események; de Lina kissé túlságosan éreztette vele a
megvetését, s Milics erre csak fogcsikorgatással válaszolhatott. A kövér
szőke asszony kitünően ismerte Milicsnek összes viselt dolgait,
kalandjait szárazon és vizen, tudta: hol s milyen néven szerepelt
hajdan, a sötét időkben; nem lehetett biztosra venni, hogy, ha Milics
válópört indítana, nem végződnék-e ez a pör a büntető törvényszéknél?!
Szóval, Milics szívből viszonozta Lina érzelmeit, s nem csekély önváddal
gondolt arra az órára, a mikor elhatározta, hogy bigámiát fog elkövetni.
Bánatán azzal könnyített, hogy ha szerét tehette, egyet-mást ellopott
Linától, de ez az öröme ritkán volt tökéletes, mert Linának nagyon jó
szeme volt, s az emléket rendesen vissza kellett adni.
Ilyen viszonyok között Milics és Lina nem igen vágyódtak egymás
társaságára. Csak az »ügyek« hozták össze őket. Az efféle tárgyalásokon
Milics úgy beszélt a feleségével, mint egy alárendelt tisztviselő a
feljebbvalójával; politikai dolgokban mindig elismerte a Lina
felsőbbségét.
Ebben a felsőbbségben vakon bizakodott, s egy órával a kihallgatás után
azzal a meggyőződéssel nyitott be Linához, hogy a szőke asszony, mint
már annyiszor, most is csak kirántja a hinárból.
Nem is csalódott. Lina egy kicsit elgondolkozott, s csakhamar megtalálta
a hőn óhajtott mentő gondolatot.
– Ha nincs pénz – szólt – és nagyon nincs, rettentően nincs, akkor nem
marad egyéb hátra, mint: kártyázni.
Milicsnek eleinte nem tetszett az ötlet.
– A gondolat nem rossz, de végre is, a siker kétséges.
– Kétséges? – pattant fel Lina. – Már hogy volna kétséges?! Veszíteni
nem veszíthet, ugy-e? Hogy nyerjen, az a mi dolgunk. A mi ezt illeti,
magamra vállalom az ügyet.
– De ki az ördög kártyáznék ezzel a nagyorruval?! Az egész világ tudja,
hogy soha sincs egy vörös garasa se.
– Ki? Hát majd megmondom. Először is Volkin. Volkin ugyan igen
kellemetlen állat, mert ha lerészegszik, olyan illetlen, hogy utóljára
is ki kell dobni a teremből…
– És mindig lerészegszik.
– Annál jobb ránk nézve.
– Volkin el se jön. A vén róka bizonyosan megszimatolja, hogy mi készül
itt, s kinevet bennünket.
– Eljön, ha megtudja, ki lesz a többi vendég. Félti ugyan a pénzét, de
ha igazi urakkal mulathat, marokra fogja az aranyat, s úgy gurítja
szerte. Hadd lássák, kicsoda ő!
– S ki lenne itt az igazi úr?
– A norfolki herczeg.
– Teringettét! – kiáltott fel Milics. – Kezdem érteni a dolgot!
– A norfolki herczeg, ha kártyázni hívják, fölkel az ágyából, elmegy a
harmadik világrészbe, játszik, ha tetszik, hét nap, hét éjjel, s kölcsön
ad, hogy tovább játszszanak vele.
– Igen, attól kitelik, hogy leül kártyázni Levante urával. De a norfolki
herczeg Skócziában vadászik, s ha kártyázni akar, nem kell ilyen
messzire utaznia.
– El fog jönni, ha mondom. Vendége van, a kit nem tud lerázni a
nyakáról. Eljön már csak azért is, hogy a vendégét a mi nyakunkba sózza.
S tudod-e, ki ez a vendég? Ő felsége, a kannibálok királya.
Milics csak most kezdte méltányolni a tervet.
– Micsoda diplomata ön! – hízelgett parancsolójának.
– A kannibálok királya – folytatta Lina – mióta gyomorhurutot kapott s
átjött Karlsbadba, úgy megszerette Európát, hogy haza se akar menni.
Harmad éve összeismerkedett Arzénnal a Sprudelnál, s úgy emlékszem,
nagyokat mulattak együtt az Elzüllött Fejedelmek-hez czímzett fogadóban.
Bizonyos vagyok benne, hogy elfogadja a meghivásunkat.
– De milyen czímen csaljuk őket ide? Kártyázni nem hívhatjuk őket.
– Sasvadászatot rendezünk nekik.
– És a fogadtatás? A dinom-dánom? Mindez pénzbe kerül.
– Annyi még akad. Ne félj, nem lesz szükség az én ezüstneműmre. A
legrosszabb esetben Arzén zálogba fogja tenni, ha mást nem, a
zálogczéduláit.
* * *
Így történt, hogy a stefanopoliszi állomásra, a hol a vasuti őr és
egyszersmind az állomásfő tisztjét egy szomorú öreg kecske teljesítette,
két héttel a leírt jelenetek után, egy különvonat robogott be, mely igen
előkelő vendégeket hozott magával. Kik voltak ezek az előkelő vendégek,
könnyü kitalálni.
Ő felsége, a kannibálok királya, elsőnek szállt ki a szalonkocsiból.
Szürke czilindert és szürke kabátot viselt; gomblyukában bumbago virág
díszlett. Rugalmas léptekkel sietett a levantei király üdvözlésére, s
meleg kézszorítás után mind a két orczáján megcsókolta nagyorru
uralkodó-társát, a kit a fejedelmek nemzetközi szokásához híven,
unokatestvérének szólított.
Nyomában egy pókhasu óriás lépdelt; a norfolki herczeg, Európa
leggazdagabb víg legénye. A pókhasu óriás szeme folyvást nevetett; a
vidám, kék szempárból egy milliárdnyi vagyon mosolygott ki.
A kíséret komoly s az üdvözlők csapatja a meghatottságig ünnepies volt;
a házigazda valósággal könnyezett. Néhány szóval megköszönte a
látogatást, s orra úgy félrecsavarodott a nagy megilletődéstől, hogy
ábrázata csaknem megrepedezett.
A háta mögött Milics tisztelettudóan pislogott, Lina pedig úgy
virágzott, mint egy Victoria regia. Volkin, a ki már két nappal előbb
megérkezett, Lina mellett állott, s aprópénzét csörgette a zsebében. Ez
a szokása pinczérkorából maradt meg.
A kannibálok királya végig tekintett a stefanopoliszi síkságon, mely
síkabb és pusztább volt minden geometriai fogalomnál, s így szólt:
– Örülök, hogy e szép vidéket megismerhettem.
Földrajzi ismeretei kissé hézagosak voltak, s úgy vélte, hogy a
messzeségben a Szaharát látja.
Aztán kocsira ültek, Arzén afrikai unokatestvérével, a norfolki Linával.
Milics Volkint kísérte, s ábrándosan nézte a bojár óralánczát.
– Lina – szólt a pohos princz – te olyan szép vagy, mint egy coeur-dáma.
– Isten tartsa meg fenséged jó kedvét – felelt a Balkán Pompadour-ja.
Lina kaczér volt és a norfolki gazdag; amaz tüzes, de az utóbbi álmos.
Megérkeztek a palotába, s a fejedelmi vendégek termeikbe vonultak. A
norfolki kísérője: Cornwall lovag után tudakozódott.
– Van nálad egy pakli kártya, Cornwall? – kérdezte, mikor a lovag
megjelent.
Cornwall szolgálatra készen nyult a zsebébe.
– Azért kérdem, mert nálam is van, ha nálad nem lett volna.
A princz nagyon szerette Cornwallt, bár otthon sokat birálgatták ezért a
barátságért. Cornwallt ugyanis kidobták a világ minden kaszinójából;
Spaaból kitiltották, s Monte Carlo-ban majdnem meglincselték.
A norfolki a játék Rinaldo Rinaldinijét tisztelte benne. Cornwall
egyszeri kiosztás után minden kártyát ismert a hátuljáról, s ehhez a
természeti adományhoz a csalásnak olyan magasabb rendü tehetsége járult,
mely egyszerüen kápráztató volt. Ha erről a művészetről volt szó, a
herczeg levette a kalapját, s elismerte, hogy Cornwall a hamis kártyások
királya.
Sajnos, a lángelme nem mindig érvényesül, s ez volt a Cornwall esete is.
Szédítő ügyességgel csalt, de nem volt szerencséje. A vak véletlennel
szemben hiábavalónak bizonyult minden erőködése; a herczeg mindig
visszanyerte azt, a mit Cornwall lassankint elpaklizott tőle. A norfolki
mindig nyert; a hol ő megjelent, ott többet nem nőtt fű. Az ember azt
hitte volna, hogy minden arany szerelmes belé.
Mialatt Cornwall vért izzadt, s a herczeg mosolyogva nézte czimborája
ujjgyakorlatait, a kannibálok királya a majordomust hivatta magához.
– Reggelizni akarok. De valami könnyü ételt készíttessen, mert
gyomorhurutom van.
A majordomus segítségül hívta a konyhamestert, s ez elszámlálta a
franczia szakács-művészet összes csodáit. Az exotikus uralkodó az orrát
fintorgatta.
– Nem szeretem ezeket a furcsa nevü ételeket. Értse meg: gyönge gyomru
ember vagyok; mindjárt megárt, ha valami nehezet eszem. Találjon mást.
A majordomus és a konyhamester kétségbeesetten tanácskoztak, s egy óra
multán az ínyenczség művészetének igazi remekeivel állottak elő. De az
afrikainak semmi se ízlett.
Egész nap elégedetlen volt, s az ebéd után meg is jegyezte Arzén király
előtt:
– Minden nagyon szép, s a vidék igen kedves. Csak az étel nem ízlik; nem
szeretem a nehéz eledeleket. Sajnos, gyenge a gyomrom, nagyon gyenge.
* * *
Másnap vasutra ültek és elutaztak Fantascaba. Fantasca-nál kezdődnek a
Fekete-hegyek. Az a hosszú, meredek sziklafal, mely a hegyvidéket
elválasztja a Fantasca előtt elterülő roppant síkságtól: a sasok
tanyája.
Ilyen rezidencziát kedvel a sas. Fent fészkel, de közel a mélyhez; mert
táplálékát innen kell beszereznie.
Egy hét elég volt rá, hogy sétautakat verjenek fel a hegyre, egészen a
Konstantin-oromig. Mert ha a kecskeállomány dolgában legutóbb nagy
hanyatlás s végtelenül elszomorító anyag-csökkenés állott be, útkaparó
találkozott elég. Levante állam ezen a héten nem kevesebb, mint
háromezer munkásnak maradt adósa.
A Konstantin-ormon sátrakat állítottak fel a fejedelmi vendégek
kényelmére. Az ilyen előkelő személyek vadászatkor se szeretik a
vesződést, fáradságot; hadd lőjjenek páholyból a sasokra.
Az Ördöghegy csúcsáról, mely a közelben meredezett le a tátongó
mélységbe, épp ebben az irányban szállongtak a sasok, a sátraktól alig
egy lövésnyi távolságra. Csak meg kellett nyomni a puska ravaszát, hogy
az ember egy királyi trofeummal gazdagodjék; az egész olyan könnyen
ment, mint a hektografálás.
Úgy volt, hogy meglesik az anyasast, a mely még nem tért haza a
zsákmányával.
De a sas, mintha megérezte volna a veszedelmet, nem mutatkozott.
Kokorikó király elővette kronométerét, megállapította, hogy négy óra, s
szigorúan így szólt:
– A sas nem pontos.
De végre előkerült, mert fenn a fiókjai várták. Szerencsésen le is
puffantották, s vadászuzsonnához ültek. Kokorikó királynak ismét nem
ízlett semmi, s egyre panaszkodott:
– Pedig, nem tudom, olyan éhes vagyok. A gyomoridegeim nem jók.
Aztán haza vasutaztak.
A vasuton Kokorikó király Milicstől Levante látnivalói után
tudakozódott. Elmondta, hogy ő főképpen az orvosi tudományok uj
vivmányai iránt érdeklődik, s megkérdezte, nem lehetne-e néhány levantei
bűnöst felbonczolni? A norfolki elmagyarázta neki, hogy Európában ez nem
szokás.
A sikeres vadászat örömére este díszelőadás volt a stefanopoliszi
színházban. Ezen a díszelőadáson lépett fel először Miss Oceania, a
halak királynője, a ki előtte való nap érkezett meg Küsztendzséből
akváriumával.
Miss Oceania teljes tíz perczig maradt a víz alatt, aztán kijött az
akváriumból, s elénekelte a párisi és londoni mulatóhelyek legdivatosabb
dalait. A vízi mutatványnak megfelelően volt öltözve, s úgy az, a mi az
öltözetéből hiányzott, mint általában egész megjelenése élénk feltűnést
keltett.
Ez a mutatvány igen tetszett Kokorikó királynak.
– Nagyon bájos hölgy – szólt Milicshez. – Milyen szép fehér keble van!
Fiatal, szép és puha!
S csettentett a nyelvével. Kokorikó király, ha elszórakozott, koronkint
elfelejtkezett az etikettről.
– Nem szeretem a soványakat – magyarázta aztán Milicsnek.
A miniszter nem felejtette el ezt a dicséretet, hanem felment a
színpadra, s tudatta Miss Oceaniával, hogy ő felsége, Kokorikó király,
észrevette őt.
A miss örült, hogy ilyen kitüntetésben részesül, s Milicsnek arra a
kérdésére, hogy hajlandó-e ő felségével kettesben vacsorálni, határozott
igennel válaszolt.
Meg is tartotta a szavát: tizenegy órakor megjelent Kokorikó király
termeiben. Attól fogva Miss Oceaniát nem látták többé. Bement a lány, de
többé nem jöve ki.
* * *
A palotában és a városban kissé kínos feltünést okozott, hogy Miss
Oceania se harmad-, se negyednap nem került elő. A művésznőnek
egyszerüen nyoma veszett; s attól, a ki utóljára látta, nem mert
kérdezősködni senki.
Végre a norfolki nem állhatta meg, s szóba hozta a kellemetlen ügyet.
Kokorikó király ránézett a herczegre, s nyomatékosan, komoly hangon így
szólt:
– Ő jó volt, és a nagy szellem magához vette őt.
Aztán elfordult a herczegtől, s többet nem beszélt erről a dologról.
A herczeg kidüllesztette a szemét, úgy bámult rá Kokorikó királyra. A
fekete arczból komolyság, egészség és megelégedés sugárzott.
A norfolkinak nem lehetett kétsége többé. Cornwall határozottan
emlékezett, hogy közvetetlenül a díszelőadás után Kokorikó király a
művésznőt ennivalóan kedvesnek mondotta.
– Ezt nevezem aztán szerelemnek! – jegyezte meg Cornwall.
– Teringettét – szólt Cornwallhoz a herczeg – igazán szerencse, hogy ez
a história nem otthon esett meg velünk. Otthon kissé feszélyező lehetett
volna a dolog.
– Hja, ez az öröklés!… a leszármazással járó lelki kényszer!… –
bölcselkedett Cornwall. – Elnézőknek kell lennünk. Oszthatok?
– Hohó, majd magam keverem meg a kártyát!
És másról beszéltek.
Minthogy a történteken úgy se lehetett változtatni, a palotában fátyolt
borítottak az esetre, s nem fecsegtek többet erről a kényes ügyről. Egy
utazó művésznő eltűnt, elveszett, pont. Levanteban már láttak nagyobb
szeleket is.
Hanem az eset egy kissé bonyolódott.
* * *
– Igaz, mit csinálunk a kis leánynyal? – kérdezte pár nap mulva Cornwall
a norfolki herczegtől.
– Micsoda kis leánynyal?
– Miss Oceania egy akváriumot és egy négy esztendős kis lányt hagyott
hátra. S minthogy Miss Oceania, családi nevén: Sarah Blunt, angol
alattvaló volt, világos, hogy a kis lányról gondoskodnunk kell
valamiképpen.
A norfolkit hirtelen egy nagylelküségi roham fogta el.
– Légy nyugodt, gondoskodni fogunk róla. Haza küldjük a rokonaihoz, s
mert ez a história az én bőrömre megy, letétbe helyezek neki húszezer
fontot. Annak a kamataiból felnevelhetik, s később is megélhet belőle.
– Húszezer font, az sok lesz – jegyezte meg Cornwall.
– Hát mondjunk tízezer fontot – engedett a herczeg. – És maradjunk e
mellett.
Később azonban eszébe jutott valami:
– Igazad volt, Cornwall, csakugyan sok lesz tízezer font. Ötezer elég
rá, hogy fölneveljék, s egy kis hozománya legyen. Még így is szerencsét
csinált.
– Bizony, ha az anyja életben marad, belőle is csak vándor művésznő lett
volna.
– Így is csak az lesz, a vér nem válik vízzé. S ostobaságot csinálok, a
mikor félvilági hölgyeket nevelek a jövőnek. De isten neki, ezer font
nem pénz, adok neki ezer fontot.
A vége az lett, hogy a norfolki belátta:
– Mi közöm nekem az egész dologhoz?! Fizessen ez a fekete barom, mért
dobjak én ki száz fontot ő helyette?! Ha azt akarja, hogy én fizessek:
rajta, nyerje el pokerben.
A kis lányt időközben haza szállították. Az akváriumot pénzzé tették,
egy-egy kis baksist itt-ott ellevantéztek belőle, a maradék hetven
fontot pedig elküldték a kis lány után, a Blunt-család czímére.
* * *
– Lám, a kis lány pénze szerencsét hozott! – szólt a norfolki
Cornwallhoz.
Egy kis aranyhegy állott előtte; jókedvü volt, s folyvást nevetett.
Már a tizedik napja játszottak. Mindenki vesztett, csak a norfolki nyert
folyvást. Arzén király már az első nap elvesztette mindenét; csak az
orra maradt meg. A játék hevében Lina kölcsönzött neki; majd Milics
ugrott be a hitelezésbe, hogy visszaszerezze, a mit Lina könnyelmüen
megkoczkáztatott. Hiába; az ujabb kibocsátások is elúsztak, minden pénz
a herczeghez vándorolt.