melyet már senki se tud, hogy: igen, az, a kit oly forrón szerettél,
mérget kevert, s mint a halál angyala állott egy szánalomraméltó vén
ember ágya mellett, de megmutatnám egyben a multat teljesen, s látnád,
hogy a mandragorának ezt a virágát, melyet az akasztófa tövéből
szakítottál le, előtted emberkéz nem érintette, s még csak lehellet se
fért hozzá: mondd, ó Brutus, mit tennél akkor?!… Azt mondanád, ó Brutus,
ezeknek a szállongó pelyheknek: »Hullj sűrűbben, hullj sokáig, sokáig,
és borítsd be a multakat áthatatlan, vastag szemfödővel! Ne kutassa, ne
bolygassa többé senki, mi történt, hogy történt. A holtak jól el vannak
temetve, a mult jól el van földelve, békesség a holtaknak és bocsánat az
élőknek!« Aztán könyörögnél az egek urához, hogy küldjön rád felejtést,
s talán felejtenél is. A gyilkossággal, ó Brutus, a legnagyobb
szörnyüséggel a világon, meg tudnál te békélni. Más az, ó Brutus, a
minek a gondolatára is hideg verejték ül ki az arczodra! Megmondjam:
micsoda? Az a tudat, ó Brutus, hogy a ki nem retten vissza a
gyilkosságtól, nem riad meg a bocsánatos bűnöktől sem. Az a meggyőződés,
ó Brutus, hogy ily tökéletes képmutatónak, a ki el tudta ásni a
legnagyobb vétket, könnyü volt ellepleznie az apró bűneit. Az a kétség,
ó Brutus, hogy a halálnak ez a fehér angyala nem volt-e szerelmi
találkozók piros arczu tündére is?!… A mérget még csak megbocsátanád,
szegény ember, de a csókok gondolatára minden vércsepped a karodba
tódul! És minő képek látogatnak lázas álmaidban! A vén ember tisztátalan
érintése… hideg vétkezés aljas számításból… lopott, féktelen szerelmek…
rejtett szobák bűnei… Meg akarsz fulladni, szegény ember?! Nyisd ki hát
a másik ablakot is.
Kinyitotta mind a két ablakát, s fel s alá kezdett járni a szobában. A
démon kísérte.
– Az ilyen multat – suttogott a rossz lélek – nem lehet elföldelni. Az
ilyen mult megmarad a sírig, s ha az alvó ajka nem beszéli ki,
megtalálod a jelenben. Bizonyosságot akarsz? Keress, kutass, légy
százszemü, mint Argus; a míg ő él, a Mult itt van, tőled egy lépésnyire.
X.
– Ella – szólt Irén másnap délután a szobalányhoz – ne menjen sehová,
míg haza nem jövök. Nézzen be gyakran a gyermekszobába; ne legyenek
egészen az uj dadára bízva.
A szobalány kiment, s Irén a keztyüjét gombolta fel. Aztán menni
készült, de visszafordult. Eszébe jutott, hogy levelet írt a
sógornőjének; egyúttal azt is bedobhatja a levélszekrénybe. S keresgélni
kezdett az iróasztalán.
– Irén!
– Nini, te itthon vagy?
S meglepetten fordult meg.
– Hogy megrezzentél!
– Megrezzentem! Mily különös szavaid vannak! Csak meglepett, hogy itthon
vagy. Azt mondtad, elmészsz.
– Már visszajöttem. Egyedül mészsz ki?
– Azt mondtad délben, hogy nem kisérhetsz el. Irénkét pedig még nem
vihetem ki.
– Úgy értettem, hogy: Ellát nem viszed magaddal?
– Igazán nem értelek. Mért vinném magammal?
– A hogy gondolod. Mikor jössz vissza?
– Egy fél óra mulva itt leszek, csak Wolfhoz megyek, Irénkének ruhát
rendelni. De… mintha ellenedre volna, hogy elmegyek hazulról. Ne
várjalak meg, a míg elkisérhetsz? Nincs valami mondanivalód?
– Semmi. Később se kisérhetlek el. Nagyon sok a dolgom.
– Engem semmi se sürget. Inkább csak azért indultam el, hogy járjak
egyet. Ne menjünk együtt holnap?
– Nem, csak menj ma. Lehet, hogy holnap sem érek rá.
– Nagyon sokat dolgozol. Az éjjel is fenn voltál.
– Nem tart sokáig. Egy-két nap, aztán vége.
– Valamit akartál mondani.
– Én? Semmit.
– Mikor az imént megszólítottál.
– Csak meglepett, hogy elmészsz.
– Mi lelt téged, Károly?
– Engem? Semmi. Ugyan mi lelhetne?
– Nagyon sáppadt vagy.
– Meglehet, hogy van egy kis gyomorbajom.
– Ne szóljak fel az öreg Vidához? Jó volna, hogyha megvizsgáltatnád
magad.
– Nem olyan jelentékeny a dolog. Ha véletlenül rosszabbul lennék, talán
majd elhivatom Palayt.
S oldalvást leste, milyen hatást tesz ez a rég nem említett név? Nem
tett az semmiféle különös hatást.
– Palayt? Miért Palayt? – kérdezte Irén. – Mikor soha se járt a
házunkhoz?!
– Nem szeretem az öreget. A gyerekekkel nagyon jól bánik, de nekem semmi
kedvem a szirupjaihoz.
– Akkor sem értem – szólt Irén, kissé elgondolkozva – mért fordulnál
éppen Palayhoz? Nem valami kellemes emlékek kötnek bennünket hozzá.
Különben, a hogy gondolod.
Minden megzavarodás nélkül, egykedvüen mondta ezt a pár szót, s nem
forditotta félre a szemét.
– Nem ragaszkodom az ötlethez – szólt Károly. De ha kimészsz, ne hagyd
későre, mert estefelé én is el akarok menni hazulról. Szeretném, ha
akkorra haza jönnél.
– Itthon leszek, de mondd, Károly… Igazán nem bánt semmi, a mit
elhallgatsz előlem?
– Semmi. Mi bántana?
Aztán elváltak. Károly úgy tett, mintha a dolgozószobája felé menne, de
a küszöbnél visszafordult. Majd óvatosan, halkan kinyitotta az
üvegajtót, s utána nézett a feleségének.
Irén elgondolkozva s fejét lecsüggesztve haladt végig a széles, zárt
folyosón; ernyőjével végig kopogtatta a mozaik-szemeket. Aztán befordult
a lépcsőházba, s eltűnt férjének a szeme elől.
Mire leért, Károly is odalenn volt. A cselédlépcsőn szökött le, mint egy
zsebtolvaj. Lenn megvárta, míg Irén kilépett a kapun, aztán követte.
Olyan nehezen járt, mint a ki nagy, nehéz betegségből lábbadozik. De
azért nem fogadott kocsit a kémjáratra: a szemérmét még nem vesztette el
egészen.
Különben számított rá, hogy Irén se fog kocsiba ülni. Mert ha kocsit
venne, mikor csak egy kőhajításnyira készül: akkor már eleget tudott meg
mára. Akkor kétségtelen, hogy titkos útjai vannak, mindegy, akárhová.
Nem, nem vett kocsit. Abban az irányban haladt, a melyet említett, s
csakugyan Wolfhoz tért be. Károly föllélekzett. Úgy érezte magát, mint a
játékos, a kinek mindene koczkán van, s a kinek egy szerencsés tétel már
biztosította a holnapra valót, az életet még egy napig.
De azért várt türelmesen, s úgy látszott, nem hiába.
Irén vagy tíz perczig maradt az üzletben, aztán folytatta útját, de nem
hazafelé, hanem az ellenkező irányban. Károlynak nagyot dobbant a szíve,
s tovább leselkedett a falak mellett, elfulva, fáradtan, mintha az
Ultima Thuléhoz közelednék, a világ másik végéről.
Meg volt írva, hogy nem tudhat meg semmit. Irén hirtelen visszafordult,
s Károlynak alig maradt annyi ideje, hogy egy kapu alá rejtőzzék. A mint
leshelyéről kitekintett, látta, hogy Irén gyors léptekkel megy
visszafelé, a másik oldalon.
– Észrevette, hogy követik! – átkozódott Károly.
Mintha összefacsarták volna a szivét. Ime, a bizonyosság, a rettegve
várt bizonyosság ismét kisiklott a keze közül.
De nem, Irén bekanyarodott az egyik szűk utczába, s egyszerre eltűnt,
nyilván az első kapun. Mi volt ez? Eltévesztette volt előbb az utczát,
vagy csak meggyőződést akart szerezni, hogy a közelben semmi ismerős?
Csak egy perczig maradt odabenn. Alig hogy Károly ujabb őrhelyet talált,
karcsu alakja már ismét kibukkant a kapu alól.
Hogy ez nem lehetett találkozó, látnivaló volt. Annyi idő se telt el,
hogy azt mondhatta volna a másiknak: »Figyelnek ránk; egy darabig nem
jövök.«
S van-e olyan találkozó, a hol a búcsúzás nem kerül perczekbe?!
Hanem azért megjegyezte a házat, s mikor a kémszereppel fel kellett
hagynia – Irén most már egyenesen haza sietett – visszatért oda
tudakozódni.
Megtudott mindent, a mit akart. A házban csak négy apró lakás volt, meg
egy nagy szabóüzlet az emeleten, a hol egész nap ki és bejártak az
emberek. Az apró lakások közül három nem lehetett gyanus. Szegény
emberek laktak bennök, a kik negyed-ötöd magukkal voltak egy szobában.
Csak a negyedik lakó keltette fel a kémkedő figyelmét. Ez a negyedik
lakó egy fehérnemü-varrónő volt, a kinek mintha már hallotta volna a
nevét.
Irén csak itt járhatott.
Eszébe jutott a regényekből, hogy a titkolt bűnök szeretik az efféle
szomszédságot. Az asszonyok gyanutlanul járhatnak el az olyan házba, a
hol egy keresett szabó lakik, kivált ha fehérnemü-varrónő is lakik
mellette, a ki meglehet, titokban egyéb mesterséget is űz.
Felment, valami megrendelés ürügye alatt, de akár rögtön vissza is
fordulhatott volna. A gyanusított lakás csak egy konyhából, meg egy
szobából állott, s a szoba is tele volt gyermekekkel. Az ilyen helyen
nem szokás légyottozni.
Nem lélekzett föl s nem örvendett a fölfedezésnek. Voltak perczei, a
mikor már nem volt egyéb óhajtása, csak az, hogy valahára vége lenne
ennek a gyötrő bizonytalanságnak, akárhogyan, ha összedől is a világ.
Érezte, hogy a mit tesz, épp oly hiábavaló, mint a mily megalázó mind a
kettőjökre nézve. S nem tudta belátni, hogy ha ez a kínzó bizonytalanság
még sokáig tart, mi fog következni?
Mikor hazaért, Irén szinte mentegetőzve fogadta.
– Nem tudtál bevárni, ugy-e? Pedig siettem. De egy pillanatra felszóltam
a fehérruha-varrónőmhöz, s képzeld, alig tudtam megtalálni a lakását.
Meg volt írva, hogy nem fog megtudni semmit.
– Valóságos vigjátéki alakká lettem! – szólt önmagához keserüen, s azzal
áltatta magát, hogy még nyugodt is tud lenni. – Igen, valóságos
vigjátéki alakká!
Eszébe jutott a nagyon mulatságos Arnolphe, a ki mindig gyanakszik, és
soha se tud meg semmit, Arnolphe, a ki kémlelődik, fürkész, kutat,
őrködik, lesbe áll, kiront, perel, felsül, ujra nyomoz, és soha se veszi
észre, hogy a háta mögött csalják meg: s kedve lett volna sírni.
XI.
Két hónap mult el. Ez alatt a két hónap alatt Károly olyan munkát
végzett, a minőre detektiv nem képes.
Megszerzett minden képzelhető adatot, a mi a felesége multjára
vonatkozott. Valóságos naplói voltak arról az évről, melyet Irén a
vidéken töltött, utána járt, kiknél tett látogatásokat a tanítónői állás
érdekében s meddig maradt azoknál, a kiket fölkeresett, tudta mikor,
hányszor, kinek a jelenlétében találkozott a fiatal orvossal, még a
kolostorbeli iskolatársak bizalmas közléseihez is hozzá tudott férni.
Levetkőzött minden szemérmet. Összeadta magát tudakozódó intézetekkel,
detektiveket fogadott a szolgálatába, kihallgatott cselédeket, és
bizalmaskodott házmesterekkel. Nem tudott meg semmit.
A mi kétségtelen volt, abban nem talált olyat, a mit ép észszel
hibáztatnia lehetett volna. De egy-egy betett ajtó mögött el-elveszett
előtte a bizonyosság, s az ilyen fölfedezések után, gyanuja uj tüzet
fogva pusztított tovább.
– S ő ne sejtené ezt a nyomorúságot?! – tépelődött magában. –
Lehetetlen! Hisz félig már meg vagyok őrülve, s magam sem ismerek többé
magamra! Ne vette volna észre, hogy árnyéka vagyok annak, a ki voltam,
hogy egy vampir tehetetlen áldozata vagyok, hogy ez a vampir kiszívja a
véremet, lebilincseli a karomat, megbontja az agyvelőmet, megmérgezi a
lehelletemet, ha a gyermekeimhez közeledem?!… Ne vette volna észre, hogy
mindez azóta, mióta azt az átkozott haldoklót meglátogattam, ne találta
volna ki, hogy ki volt ez a rettentő haldokló?!… Ne tudná, hogy folyton
kémlelem, hogy szemmel kisérem minden lépését, ne sejtené, hogy meglesem
minden mozdulatát s latra vetem minden szavát?!… De hát mért nem szól
akkor?! Mért nem védi magát?!… Azt gondolja, hogy: ne fujd, a mi nem
éget, s remegve húzódik meg fészkén, mint a tyúk, ha róka jár a
szárnyas-ól körül?!…
És azután is csökönyösen ismételgette magában:
– Ha ártatlan volna, nem félne kérdezősködni, nem félne hozzáérni a
sebemhez…
Nem félt hozzáérni. Egy este, mikor Károly ügyiratcsomója mellől
kimerülten hanyatlott hátra a karosszékébe, szép csendesen fölkelt a
munkaasztalka mellől, a melynél dolgozott, s oda könyökölt az ura elé.
– Zavarlak, Károly?
– Nem. Már készen vagyok.
– Megharagudnál, ha valamit kérdeznék tőled?
– Mire ezek a gyerekes bevezetések? – szólt Károly ingerülten. – Ne
játszd a rabszolgát, hanem mondd, a mit mondani akarsz.
– Csak azt akartam kérdezni…
– De hát mit? Ne várd, hogy harapófogóval húzzam ki a szádból a szót.
– Ostobának fogod találni a kiváncsiságomat. De azelőtt nem titkoltál el
előttem semmit, és ez a hosszú, makacs hallgatás… Hisz én is asszony
vagyok!
– Megtudhatom végre…?
– Mondd, édesem, de igazán ne haragudjál meg… hogy hívták azt a
haldoklót, a ki nemrég magához hivatott?
Megdöbbent, és habozás nélkül hazudott:
– Ruff Péternének. Miért?
Irén a legtermészetesebb hangon felelt:
– Azt kezdtem képzelni, hogy Barcsiné volt.
– Miért lett volna éppen Barcsiné?
– Hogy olyan feltünően hallgattál erről a látogatásról, az a gondolatom
támadt, hogy talán engem is érdekel a dolog, s csak gyöngédségből nem
szólsz. S így természetesen csak Barcsinéra gondolhattam.
Károly nem volt oly nyugodt, mint Irén, s hirtelenében nem tudott
egyebet mondani, mint ezt a pár szót:
– Nem. Nem Barcsiné volt.
Aztán nem beszéltek többet erről a tárgyról.
– Vajon mit gondol magában? – tünődött Károly, mialatt Irén nyugodtan
hozakodott elő a maga apró házi dolgaival. – Csakugyan beérte a
válaszommal? Vagy ez is színlelés?
S akkor is egyre emésztődött, mikor egyedül maradt.
– Tehát, ime, őt is nyugtalanítja ez a rettentő név!… Miért
nyugtalanítja? Ha ártatlan, mért nem felejtkezett el róla tökéletesen?
Ó, ha ártatlan volna, nem járna a fejében szüntelen ez a név, ez az
átkozott név!…
Majd eszébe jutott, milyen ellenmondásba keveredett önmagával.
– Igazán elvesztem az eszemet!… Hisz szegény nem szólhat egy szót, nem
léphet se jobbra, se balra, nem mosolyoghat, nem szomorkodhatik, nem
hallgathat és nem lehet beszédes, hogy mindezt rosszra ne magyarázzam,
hogy mindebből ne a bűnösségét olvassam ki, hogy azt ne higyjem: mindez
csak áltatás, hazugság! Ó, ez az átok!… Meg fogok őrülni, bizonyosan meg
fogok őrülni.
*
Koronkint voltak nyugodtabb órái is. Ilyenkor, mintha szükségét érezte
volna, hogy jóvátegye, a mit gondolatban vétett, majd megfullasztotta
Irént a csókjaival.
Irén nem tudta mire magyarázni ezeket a rohamokat. De egyre jobban félt
valami határozatlan, valami titokzatos veszedelemtől, s rémülten tűrt és
hallgatott.
Ennek az érzéki láznak a váltsága volt a leggyötrelmesebb.
– És ha ezeket a karokat más is csókolta, ha ezeket a karokat egy vén
ember ajka is érintette!… – gyötrődött, mialatt mosolyogni próbált.
Majd nem akart többé tudni semmit, s csak egy vágya volt: a rém-álmot
elfelejteni.
XII.
Egyszer, késő éjjel, Irén arra riadt fel, hogy a sötétségben megragadják
a kezét, kirántják az ágyból, s kivonszolják a másik, a világos szobába.
– Gyere, Gyere!
– Károly! Meg vagy őrülve?!…
Amaz hirtelen elbocsátotta a karját, s a terhes asszonynak meg kellett
fogóznia, hogy el ne essék.
– Károly! Károly! Az istenért!
A férfi felragadott egy levelet az asztalról s elébe tartotta. A balkeze
görcsösen fogta a virágos papirlapot, s remegő jobbja ütéseket mért a
megfakult írásra. Az arcza ólomszínü volt, s egy ismeretlen ember
hangján üvöltött:
– Mondd: a szeretője voltál ennek az embernek?! A szeretője voltál?!
– Károly, én félek tőled! Károly, én nem láttalak így soha! Az istenért,
térj magadhoz!
– Te írtad ezt a levelet?! Te írtad, igen vagy nem?!
Végre megismerte a papirlapot. A kolostorból írta egyik barátnőjének.
– Persze, hogy én írtam. De nem értelek…
– A szeretője voltál?! Mondd: a szeretője voltál?!
Nagynehezen megértette.
– De az istenért, olvasd tovább, s látni fogod, hogy tréfa az egész!
Olvasd tovább, olvasd tovább… Ó, be megrémültem!
A szeme káprázott, a keze reszketett, de hisz épp ezt várta: a
mentséget, a mentséget!
Kibetűzte az írást, s a pirosság lassankint visszatért arczába. Istenem,
hát ennyire őrült volt!
Letérdepelt feleségének a lába elé.
– Bocsáss meg! Elment az eszem, meg vagyok őrülve, a gonosz szállott
meg, nem tudom: mi lelt! Ó ha tudnád, hogy mennyit szenvedek!
És elsírta a felesége előtt minden nyomorúságát. Elmondta, minő átok ül
rajta, elbeszélte a kétségeit, gyötrődéseit, elmondta, hogy ez a féreg
folyvást rágódik a szívén, s érzi, hogy nincsen menekvése, hogy bele fog
őrülni ebbe a vergődésbe.
Valami csodában reménykedett. Abban, hogy a felesége egy szavával meg
fogja törni a varázslatot. Vagy legalább el fogja altatni, el fogja
hitetni vele, hogy mindez csak rémkép volt.
Irén csak nézte, halotthalaványan.
Mi volt az előbbi rémülete ehhez képest!
Ez az ember, a ki előtte maga volt a férfiasság! Mily ébredés!
S mint a ki a lángok közt elhamvadni látja mindenét, gépiesen
ismételgetett egy pár szót, ezt a pár szót:
– Ó, én szegény asszony! Ó, én szerencsétlen asszony!
Majd hozzátette:
– Szegény gyermekeim! Szegény kis gyermekeim!
Amaz pedig könyörgött a csodáért.
– Mondd, hogy mindez csak rémkép volt, mondd… ó, mondj hát valamit!
– Mit mondjak? Esküdözzem? De hisz, szegény ember, nem fogsz te hinni se
az esküimnek, se a könnyeimnek!
– Esküdjél meg gyermekeink életére!
– Esküszöm gyermekeink életére!
– Úgy lásd őket boldogan, a mint hogy ártatlan vagy?
– Úgy lássam őket boldogan, a mint hogy ártatlan vagyok!
Megcsókolták egymást. Aztán bementek a másik szobába s megcsókolták a
gyermekeiket is.
– Félek magamban. Maradj itt.
– Itt maradok. Hiszek neked. Imádlak.
És hitt, a míg ott maradt.
De reggel, a mikor betette maga után az ajtót, s ismét egyedül volt,
azon kezdte, hogy leroskadt a székébe.
– Megcsalt! – hörögte. – Hazudott, most is hazudott! Hisz én is hazudtam
volna – irgalomból!
Aztán eszébe jutott az eskü, és összeszorította az öklét.
– Megesküdött a gyermekeink életére! A gyermekeink életére!…
Fel s alá járt a szobában, aztán vagy kétszer végigsimított a homlokán.
– Addig, míg nem vagyok egészen őrült – hebegte – addig, míg nem vagyok
egészen őrült… Mert akkor talán megölném őt is, és mi lenne szegény kis
gyermekeinkből?!…
Elővette a revolverét s a szívének irányozta.
*
Szombathy Károlynak az esete azok közé az öngyilkosságok közé tartozott,
melyeket az ujságok sehogy se tudnak megmagyarázni. A vagyoni viszonyai
rendben voltak, boldog családi életet élt, ép, egészséges ember volt.
Vajon mi bírhatta rá az öngyilkosságra? A Werner-pörre nem gondolt
senki. Az a kérdés, hogy Wernert ki gyilkolta meg, már rég el volt
temetve.
KIRÁLY-IDILLEK.
I. SASVADÁSZAT.
Második Arzén, levante-i király, magához hivatta miniszterelnökét, a
derék Milicset, és szomoruan így szólt:
– A pénz kevés. Nagyon kevés!
Milics egyetértett a felséges úrral:
– Bizony kevés. Nagy-gyon kevés!
Ezt albán nyelven, de igen sok _gy_-vel, a feneketlen bánat hangján
mondta. Nyomatékul sóhajtott is hozzá; s az ismert bariton, mely húsz
éven át annyi parlamenti viharral daczolt, szomoruan csengett, mint egy
Ave Maria.
A Balkán oroszlánja nadrágzsebébe mélyesztette a kezét, mintha még most
se akarná elhinni a vigasztalan valót; mintha azt remélné, hogy mégis
csak talál ott valamit. Aztán lehorgasztva világtörténelmi orrát,
elkezdett le s fel járni a szobában. Milics úgy állott a háttérben, mint
a Sötét Gond.
– Az élet kissé sajátszerü – bölcselkedett a király. – Az embernek hol
nincsen pénze, hol ismét nincsen.
Milics is ezen a nézeten volt.
– Azt mondhatnám, felség, hogy az élet rendkívül sajátszerü.
A fejedelem egy pillanatra megállott, hogy meghallgassa első tanácsosát.
De a Milics bölcs mondása nyilván nem elégítette ki, mert a hogy
elhangzott, folytatta a sétáját.
A dolgozószobában egy pár pillanatig csak a vadászcsizmák kopogása
hallatszott. Milics mozdulatlanul állott és fülelt.
Végre a Balkán oroszlánja ezt a kijelentést tette:
– Pénzt kellene fölvenni valahol.
Milics fölemelte szemét a mennyezetre, mintha meg akarná kérdezni a
magasban lakozótól:
– Láttál, Uram, ilyen ártatlanságot?! Ez a kellemetlen kamasz még most
is kölcsönökről álmodik! Elmult negyven éves, s még most is hisz az
uzsorásokról szóló tündérmesében! Annyi viszontagság után teli van
ábránddal.
Milics határozottan irígyelte ezt a gyermekiességet. Hiába, a származás
mégis csak valami. Ime, ez a kóbor princz, a kit trónkereső korában az
angol bookmaker-ek megvertek, s a ki most itt egy sereg kecskepásztorral
királynak czímezteti magát, annyi balszerencse s oly sok megaláztatás
után, mind e mai napig megőrzött valamit őseinek, az olasz
condottiere-knek derüs világnézetéből. Hisz és remél!
– Nem felelsz, Milics?
– Sire! A rideg való az, hogy a _hitel_ szót ki kell törülnünk a
szótárunkból. Egy kopek nem sok, de egy kopeket se tudunk kölcsön kapni.
Arzén király az ablaknál állott s búsan nézett ki a sivatagba. Tekintete
elrévedezett a végtelen homokbuczkákon. Sehol semmi; még csak egy kecske
se ődöngött a kopár sziklák körül.
– A Montenegroi Kézművesek Szövetkezete – folytatta alázatos jelentését
Milics – felmondta összes kölcsöneit, s Volkin, a ki az utolsó
reménységem volt, azt felelte, hogy: tárgyaljunk a
Rothschild-csoporttal.
– A disznó! – dörmögte a király.
– Disznó?! Hol van? – kiáltott fel Milics.
S apró szemében felcsillant a váratlan öröm. Fegyverre akarta szólítani
az őrséget, hogy a disznót, élve vagy halva, kerítsék kézre, de aztán
kiderült, hogy az egész félreértés s a disznó délibáb volt.
– Vásárolnunk kellene valamit – vélte a király. – Cséplőgépet, zongorát,
koporsót, vagy: léghajót, bicziklit, biliardot. Volkin mindenre hitelez.
– Istenem, Sire, a kereskedők olyan kitanultak!
– Látod, Milics, ez a te külső politikád gyümölcse. Ha ki tudjuk
eszközölni, hogy Európa elismerje királyságomat, most van pénz, hitel,
bizalom, minden.
– Ó, uram, nincs az a diplomata, a ki többet házaljon, mint én a
Felséged érdekében. Elmondhatom, hogy kevés embert löktek ki annyiszor,
mint engem!
– S a nép… a nép szegény, ugy-e?… – tünődött a király. – Nem bir el
ujabb terheket? Hisz a régit se hajlandó fizetni!
– A nép oly szegény… oly szegény!… – Milics elővette a zsebkendőjét, s
könnyeit törülgette. – Levante egész területén nem nő fű, s a
kecske-anyák elhatározták, hogy nem szülnek többé kis kecskéket!…
– Gondoskodnom kell népemről, bármi áron – pattant fel Arzén király. –
Értsd meg: bármi áron. Ha e sokat szenvedett szegény szív megtörik is,
az mindegy. Népem java az első.
Milics eleinte nem értette.
– Mit szólsz hozzá Milics? Feláldozom magam népemért és megházasodom.
Milics megdöbbent. Eszébe jutott Arzén királynak mind a három elvált
felesége. A georgiai herczegnő, a ki harangzúgás közt vonult be s
paraszt-szekéren, álöltözetben menekült el; a bojár özvegye, a kit, mert
nem akart elválni, zsandárokkal kisértettek haza; s a milliomos görög
lány, a kinek a fehérnemüit még most se váltották ki a zálogházból. Hisz
ha a házassághoz nem kellene egyéb, csak egy metropolita, a ki megkösse
és felbontsa!… De hol van az a rettenthetetlen amazon, a ki hajlandó
volna férjhez menni ehhez a Kékszakálhoz?!
– No, mit szólsz hozzá?
Milics nem volt olyan szamár ember, hogy azt mondja, a mit gondol.
– Valóban, Sire, ez királyi szó volt!
– Csakugyan?… Azt hiszed?…
Milics helyeslése nem tetszett a királynak. Ellenmondást várt,
aggodalmakat. Hogy így, meg amúgy. Hogy az európai udvarok igen
szűkkeblüek s hogy a siker nagyon kétséges. Ezek az ellenvetések
megkönnyítették volna az értekezést. Nem mutatkozván más megoldás, a
király előállott volna az _ultima ratio_val.
Ez a szemtelen felelet megzavarta. Magának kellett megkeresnie a
kifogásokat.
– Csakhogy ehhez idő kell. Ez a Volkin nagyon körmönfont gazember, s a
leánya mindössze tizenkét esztendős.
– Menyasszonyt találunk – vélte Milics.
– Nem, nem, ez rossz ötlet volt. Valami mást kell kieszelnünk.
Aztán megint sétálgatni kezdett, s egy darabig nem szólt. Ez a némaság
fenyegető volt, s Milics kezdte rosszul érezni magát. Úgy pislogott,
mint egy tapasztalt öreg nyúl, a ki a vadászt látja.
A vadász nem vesztegette az időt; egy mozdulat, és czélzott.
Megállt a terem közepén, s mintha egyszerre világosság támadt volna a
fejében, hirtelen megszólalt:
– Tudod mit, Milics, _te_ fogsz kölcsön adni nekem!
– Én?!
A Milics vén arczán akkora meglepetés s oly őszinte kétségbeesés
tükröződött, a mely mindenkit becsapott volna. De Arzén király maga is
művész volt.
– Te hát! Ne vágj olyan ijedt arczot. Tudom, hogy van pénzed, hogy igen
sok pénzed van. A mi pénz körülöttem elhullott, te azt mind felszedted
és élére raktad. Jól van. A míg volt, nem bántam, ha raboltál. De most
más időket élünk. Rajtad a sor, állj elő a pénzeddel.
Milics fölemelte szemét az égre. Az eget nem láthatta ugyan, csak a
mennyezet kövér amorettjeit, de ez nem hozta zavarba. A vértanúk
nézhettek így, mikor mondhatatlan bűnökkel vádolták őket.
– Sire, verjen meg engem az isten, ha vagyont tettem félre!
Azután sírni kezdett.
– Isten látja a lelkem, hogy nincs egyebem kilencz rongyos maravédinél,
meg egy ócska esernyőnél. Azt is kikölcsönöztem valakinek. A tehenem
beteg, s a kecskéim mind egy szálig elhullottak. Semmim sincs, csak a
becsületem. Istenkém, istenkém, hogy is tehettem volna félre, a mi a
felségedé?! Nem nyúlok én soha semmihez, még ha aranyból volna is!
Istenkém, istenkém!
Mialatt Milics esküdözött, a király hátat fordított neki. Talán azt
várta, hogy Milics lassankint mégis csak előpakolja, a mit elrabolt. De
a mit Milics eltett, az jól el volt téve. Kifordítgatta ugyan a zsebeit,
de csak azért, hogy bizonyságot tegyen a szegénységéről.