mint a másik, alig lehet megkülönböztetni őket. Károly nem ismerte meg a
váz-alakot.
A rabkórház embere, a ki Károlyt bevezette a czellába, letette lámpáját
az egyik sarokba, s az ajtónál várakozott.
– Nem ismer meg? – kérdezte a haldokló.
Károly intett, hogy: nem, nem ismeri meg.
– Nem csudálom; megvénültem egy kicsit. Én vagyok az az asszony, a kit
ön hat esztendővel ezelőtt elitéltetett, az úgynevezett Barcsiné.
Emlékszik még erre a névre? Igen? Annál jobb. Küldje ki azt az embert.
Valami buta megdöbbenést érzett, talán csak azért, mert nem gondolt rá,
hogy ez lehet az, a ki hivatta. Szerette volna ott tartani azt az
embert, a ki bevezette; hirtelen úgy rémlett neki, hogy ez a kisérő még
megoltalmazhatja valami nagy, nagy veszedelemtől, mely ebben a sötét
czellában leselkedik rá. De a hamis méltóságérzet csodákat míveltet még
a gyávákkal is; összeszedte minden férfiasságát, s elküldte az embert.
– Tudtam, hogy el fog jönni – kezdte Barcsiné. – Ez a legkevesebb, a
mivel tartozik nekem; nekem, a kitől elvette a vagyonomat, a
szabadságomat, az életemet. Van isten az égben: a boszúmat már nem
vehette el. Tudtam, hogy el fog jönni.
Károly úgy tett, mint a ki türelmetlenkedik; a mint hogy csakugyan
szeretett volna már odakünn lenni.
– Nagyon bőbeszédünek talál? Hagyja meg nekem ezt a kis mulatságot;
utóljára történik. Holnap, ha szíves lesz ismét meglátogatni, annyit se
fogok önnek mondhatni, hogy: jó napot. Különben nem sokáig veszem
igénybe az idejét. A mit mondani akarok, rövid.
Károly arra gondolt, hogy talán a legokosabb volna oda se hallgatni,
csak egyszerüen helytállni és másfelé gondolni, a mig amaz beszél. De
nem tudta megállani, hogy ne hallgasson oda.
– A mit mondani akarok, ügyvéd úr, mindössze ennyi. Dögrováson vagyok,
egy-két óra mulva kiköhögöm a lelkemet. Ha eddig nem hitte, most már
elhiheti, hogy igazat beszélek. A sír szélén senki se hazudik. S én
esküszöm önnek a lelkem üdvösségére, hogy ártatlan voltam abban a
bűnben, a melyért elitéltek. Úgy legyen nyugodalmam a sírban, mint a
mily igaz, hogy a testvérbátyámat nem én gyilkoltam meg, hanem az a
leány, a kit ön megvédelmezett. Ártatlanul itéltek el, s ön volt az, a
ki elitéltetett. Ön volt, a ki börtönbe záratott egész életemre, ön
volt, a ki megrövidítette ezt a nyomorúságos életemet. Legyen átkozott
örökre!
Aztán visszahajtotta fejét a rossz vánkosra, s nem törődött többet az
előtte állóval. Nem szólt többé egy szót se, csak nyöszörgött.
Károly nem tudta, hogyan került ki a rettentő czellából. Csak arra
emlékezett, hogy majd megfúlt, míg végig tapogatózott a végtelenül
hosszú folyosókon. Egyszer el is tévedt, s bele telhetett egy negyedóra,
mire a szabadba jutott.
Odakünn azonban rögtön magához tért. Az éles, friss levegő
felkorbácsolta már-már megaludt vérét, s a bágyadt napsugár, mely a
havas világot itt-ott megaranyozta, mint az élet híradója köszöntötte.
Elküldte a kocsiját és gyalog ment haza.
– Micsoda ostoba boszú! – beszélgetett magában, s nem vette észre, hogy
egy ismerőse üdvözölte. – Mintha gyerek volnék, a kit olyan könnyü
megriasztani! Persze, az az élelem, a melyet a börtönben kapott, nem
ízlett a jó asszonyságnak, s gondolta magában: jó, majd egyszer megfizet
érte. Azzal szépen befőzte a boszúját. Elég lelkierőre vall, hogy annak
idején fel is tudta tálalni, de az ilyen erős lelkek engem nem
ijesztenek meg. Nekem hajókötél-idegeim vannak, tisztelt asszonyság, s a
kisértetes jelenetek nincsenek rám semmi hatással. A mit tudok, azt jól
tudom, s a tények ellen hiába kapálózik a legagyafurtabb boszú is.
Persze, a haldoklók szava! Mintha nem bizonyult volna be akárhányszor,
hogy a haldoklók is hazudnak, sokszor mások érdekében is, de a
legtöbbször boszúból! Ostobaság! Menjünk tovább.
Megállt, s végig olvasta a színlapot. Nem volt színházban már egy félév
óta.
Aztán eszébe jutott, hogy az esti vonattal el fog utazni, meglátogatni
az anyját, a ki a leánytestvérénél lakik.
– Annyi bizonyos – szólt magában boszúsan – hogy sikerült elrontania a
napomat, s a hitvány boszúállásnak mégis van annyi hatása, hogy az
örömömet egy perczre megzavarta. Eh, mit! Holnaputánra már elfelejtem az
egész esetet!
Megnézte az óráját.
– Ezért csakugyan nem volt érdemes lemaradnom a reggeli vonatról. De
mindegy. Régi dolog, hogy a legnagyobb boszúságainkat a jószívüségünknek
köszönhetjük.
Haza ért, s lassan felballagott a lépcsőn. Most vette észre legelőször,
hogy anyósának igaza van, az első emelet kissé magas.
– Nos, mi történt? – kérdezte Irén, a mint benyitott hozzá.
– Mi történt volna? A mi máskor. Ostobaság volt elmennem.
– Valami kellemetlenség ért?
– Nem értem, mért vágsz olyan aggodalmas arczot. Miféle kellemetlenség
érhetett volna? Láthatod, hogy itt vagyok. Egy közönséges komédiához
hívtak, mint már akárhányszor.
– Boszúsnak látszol?
– Csak nem jöhetek tánczolva egy haldoklótól?! Különben, mit érdekel
téged ez az egész dolog?!
– Bocsáss meg, azt képzeltem, valami boszúság ért.
– Világos, hogy nem nagy gyönyörüségemre szolgált a dolog. Mintha bizony
az ilyen jelenetek akárkit is mulattatnának. Mondom, ugyanaz a komédia
volt, mint a rablógyilkossal. A különbség csak az, hogy ez nem
jajgatott, hanem átkozódott. És most, ha úgy tetszik, beszéljünk másról.
– A mint akarod.
Aztán egyébről beszélgettek.
De Irén előtt oly különösnek tűnt fel a férje tekintete, hogy nem tudta
elfojtani ezt a kérdést, mely már egy óra óta kísértette:
– Mi bánt téged, Károly? Ugy-e, annak a rabnak az átkozódásai?… ki volt
az a rab?… Mondd el, édes kis férjem!
Károly egy pillanatig rémülten meredt rá; majd indulatosan pattant fel.
– Mit törődöl vele?! Csak nem fogok neked beszámolni a peres ügyeimmel
is?! Maholnap már beleavatkozol minden ügyembe, a számadásaimba,
könyveimbe, a periratokba…
Aztán belátta, mennyire igazságtalan volt, s igyekezett jóvátenni az
elkövetett hibát. Magához vonta a feleségét és megcsókolta.
– No, ne haragudjál, édes angyalom, de látod, vannak dolgok, a melyek
nem arra valók, hogy az asszonynak kellemeskedjünk velük. Te azt nagyon
jól tudod, hogy imádlak. Elégedjél meg ezzel a tudattal. Légy szép, légy
vidám, légy jó anyja a kis gyermekeinknek. A gondokat, a bajt, a
pörlekedést hagyd nekem egészen.
És rajta volt, hogy maga is vidám legyen.
Délig sikerült is a dolog, de ebéd alatt Irén egy ártatlan szava mindent
elrontott. Azt kérdezte az urától, hogy rendben van-e a podgyásza, nem
felejtett-e ki valamit?
Károlyon hirtelen megint kitört a rosszkedv.
– Ugyan mért akarod olyan szörnyen, hogy elutazzam? Azt képzelné az
ember, alig várod, hogy ne legyek itthon!
Majd csendesebben, hozzá tette:
– Olyan bizonyosra veszed ezt az utazást, mint a halált. Pedig most már
nagyon habozom, hogy elmenjek-e? Mi ez a harmadfél nap? A jövő héten,
meglehet, négy napot is szerezhetek magamnak.
S csakugyan nem ment el. Arra gondolt, hogy ezt a makacs rosszkedvet nem
viszi haza az édesanyjához. Majd, ha kiheverte az egészet, akkor utazik.
Irén nem szólt semmit, de elgondolkozott egy kissé, s a mint lassankint
ő is átengedte magát a férje hangulatának, egyszerre összerázkodott.
Félelem fogta el, vad, ösztönszerü félelem, félelem valami iszonyatos
dologtól, a melyet maga se tudott elképzelni. Éjjel szorosabban húzódott
a gyermekeihez, s csak a hajnal oszlatta el rémképeit.
VIII.
Károly föltette magában, hogy holnapra már el fogja felejteni az egész
ostobaságot, hanem azért másnap az volt az első dolga, hogy két
tárgyalás között egy kis vargabetüt csinálva, elment oda, a hol tegnap
járt, megtudni, vajon a rab nő csakugyan meghalt-e?
Igenis, meghalt, miután jól elvégezte a dolgát. A nagy udvaron kérdezett
meg valakit, s az illető rámutatott az udvarnak arra a sarkára, mely a
_B_ kapuval szomszédos:
– Éppen ott viszik, ni!
Károly oda pillantott, s csakugyan észrevette a két halottvivő szolgát,
a kik ebben a perczben pihenőt tartottak. Egyikük azon erőködött, hogy a
nagy szélben meggyujtsa a pipáját, s szorgalmasan dobálta el az elaludt
gyufákat; a másik a koporsón ült s egy krajczáros ujságot olvasott.
Károlyt az első pillanatra boszantotta ez a látvány, s a szive
rejtekéből ez a pokoli, kénkőszagu gondolat füstölgött elő:
– S micsoda gúnyja volna a sorsnak, ha mégis ártatlanul halt volna meg,
míg az igazi…?!
De nyomban elölte ezt az istentelen ötletet, s fellázadva önmaga ellen,
valami sötét elégtételt keresett ebben a látványban, mely az imént
bántotta:
– Úgy! Dobálják előre-hátra holt tetemedet, hajigálják szét a tagjaidat,
tiporják szét a csontjaidat, a mint te széttiportad az én szivemet!…
Majd megrémülve űzte el magától ezt a gondolatot is:
– Mit átkozódom itt magamban, mint egy vén kofa?! Vagy hamarjában elment
az eszem?! Mintha bizony ennek a szerencsétlennek a mérgezett nyila
fölért volna a szivemig?!… Mintha a vitriol, melyet szememnek szánt,
megvakított volna, s nem folyt volna szét a lábam előtt?!… Nem,
boldogtalan teremtés, nem volt hatalmad fölöttem! Nyugodjál békén, nekem
nincsenek átkaim.
S egyre erősítette magában, hogy esze és szíve szilárd, mint hite az
istenben.
Nincs jobb, mint az imádság. Ha az ember sokáig ismétli a szavakat, a
lelke is rátér arra az ösvényre, melyet a szó követ. A beszédünk s
gondolatunk olyan, mint két régi szerető, a kik összevesznek, sokszor
hajba is kapnak, de mégis mindig csak egymáshoz szítnak.
Délben olyan vidámnak és elevennek látszott, hogy Irént helyre
vigasztalta. Csak egy-egy perczre komolyodott el, olyankor, mikor az
élénksége már majdnem átragadt Irénre is.
Úgy volt, hogy késő estig elmarad, egy olyan ügyben, a melyet már régóta
halogatott. De a kúriai bírót, a kihez ment, nem találta otthon, s jóval
korábban tért haza, mint képzelte.
A hogy benyitott az előszobájába, nagy zsivaj ütötte meg a fülét. A
lárma közepett a felesége csengő kaczagását hallotta, s a mi soh’ se
történt meg vele, most megijedt ettől a vidám hangtól.
Micsoda zsivaj ez?
Igaz, hisz gyermekbál van nála! A vendégek négy apróság, a kik a házban
laknak, meg szomszédasszonyuk, a szép kis doktorné.
Vajon miről beszélgethet a két asszony, hogy a jókedvük hangosabb a
gyerekek zsivajánál is? Mért ez a szertelen vidámság?
Egy csepp híjja volt, hogy a kulcslyukhoz nem hajolt, hallgatózni. De
elszégyelte magát, s bement az irodájába.
A hanczurozás víg zaja ide is behatolt hozzá. Máskor ez volt
legkedvesebb zenéje, s a tolla vígabban perczegett, míg a zsivaj
hangzott. De ma bántotta ez a csengő hang; a reggeli jelenet, úgy
látszik, idegessé tette egy kicsit.
– Micsoda boldog léhaság! – dünnyögött magában. – Sejtelme sincs a
gondjaimról, boszúságaimról. Ha ezer esztendeig él, akkor se fogja
gyanítani, hogy az élet nem tréfa, hanem nagyon is komoly dolog.
De rögtön eszébe jutottak az álmatlan éjszakák, melyeket Irén beteg
gyermekei ágya mellett töltött. A néma, apró önfeláldozások, melyek csak
igénytelenebbek, de nem kevésbbé érdemesek, mint a pompázó hőstettek.
Eszébe jutottak a meglehet kicsinyes, de annál boldogabb emlékü
kedveskedések, melyekkel Irén annyiszor sietett megtagadni a saját
kényelmét az övé érdekében, aztán az oly édes szerelmi engedések és az
örökkön emlékezetes szerelmi fellobbanások.
És kedve lett volna berohanni hozzá, bocsánatot kérni tőle, s
megvallani, hogy megbántotta gondolatban, csókkal borítani el a ruhája
szegélyét, és kisírni magát ott a lábánál.
– De hát mi bajom nekem tulajdonképpen?! Mi ütött hozzám, mi rontott meg
így?!
– Ez már a kétség! – sípolt el füle mellett egy csúfondáros hang. – A
kétség, a rettentő kétség; óvakodjál tőle!
– Nem, nem – biztatta egy másik hang – ez csak idegesség. A képzelődés
gonosz játéka, mely koronkint megcsúfolja a munkában elernyedt, fáradt
szervezetet. Vannak a képzelődésnek ily rút játékai. Az ember
hangyamászást érez a talpában, lehetetlen fájdalmaktól kezd fuldoklani,
s elhiteti magával, hogy ez már a halál. Pedig dehogy a halál. Nemsokára
elfelejti az egészet, s tíz év multán nevetve gondol arra az időre, a
mikor azt hitte, hogy végrendeletet kell csinálnia. Vannak ilyen bajok,
de ezek a bajok egy hét alatt elmúlnak. Elmúlik majd ez is.
Igen, igen, mindez csak idegesség. Hogy is lehetnének kétségei?! Hisz ez
annyit jelentene, hogy megőrült. Csak bolond hisz a lehetetlenségekben.
És ez az. Ki hinné el ép észszel, hogy az, a ki hat esztendeig áldott jó
anya és minta-feleség volt, valaha méregkeverőnő lehetett! Méregkeverőnő
ez a nyárspolgár asszonyka, a kinek a gondolatai soha se terjedtek túl a
gyermekszobán, a ki soha tudni se akart a nagyvilág lármájáról, azokról
az élvezetekről, melyek a vétkezőknek örök vágyai, a ki kétségbeesik a
szomszédasszony baján, s a ki megsiratja a regényhősnőket! De hisz a ki
ezt lehetőnek tartja, azt egyenesen a Lipótmezőre kell szállítani! A
dolog még képzelgésnek is otromba, s az ötletét csakis az magyarázza
meg, hogy képzeletünk egy sebes, széles medrü folyó, mely minden
szennyet magával sodor.
Persze, hogy csak idegesség az egész.
Már pedig az idegességnek csak egy gyógyszere van: az, ha az ember egy
cseppet se foglalkozik a bajával. El kell foglalnunk magunkat valami
mással, s nemsokára azt tapasztaljuk, hogy az egész baj eltűnt
nyomtalanul.
Leült az íróasztalához s hozzáfogott egy feljebbezés megírásához. Mikor
elkészült vele, végig olvasta, s kénytelen volt megvallani magának, hogy
ennél silányabb munkát soha se végzett világéletében.
IX.
Egyszer, késő éjjel, miután négy vagy öt óráig nyugtalanul hánykolódott
az ágyában: az éjszakai feketeségben, a mint nem szégyellte ledobni
magáról a takaróját, nem szégyellte leleplezni önmaga előtt azt a titkos
gondolatát se, hogy lehetetlenség nincsen, semmi se lehetetlen.
Eszébe jutottak az összes madonna-arczu gonosztevők, a kiket valaha
látott, s azok is, a kikről csak hallott vagy olvasott. Eszébe jutottak
a szörnyű hitszegések, a felháborító csalások, a gyalázatos és jól
eltitkolt házasságtörések, melyeknek valaha bűntársa vagy legalább
tudója volt, eszébe jutottak azok az ismerősei, kiknek a szülőiről rémes
bűnöket tudott, ezek a gyanútalanságban élő lények, s a vak férjeknek
egész serege.
És mindezek az emberek majdnem kivétel nélkül derült, boldog arczczal
jártak a világban, árnyéka nélkül a gyanunak, hogy a hozzájok
tartozókkal a gyalázat egy pókhálójában élnek, mely társadalmi
helyzetöket mindörökre meghatározza, nem sejtve, hogy a kit karjokon
hordanak, ocsmány árulást követett el vagy követ el mindennap az ő
tisztességük ellen, nem álmodva, hogy egy sötét, lappangó vád kiséri
minden lépésöket, akármerre mennek, akárhogy viselkednek. Azok pedig, a
kik ennek a gyalázatnak a szerzői voltak, nyugodtan kapaszkodtak ezeknek
a falusi ártatlanságoknak az erős karjába, abban a tudatban, hogy a
zászló fedezi az árut, s mindig annál többet adtak a tisztességre, minél
messzebb volt tőlük ez az elveszett paradicsom.
Soha senki se találkozott, a ki a gyalázat sleppjét, melylyel
végigsöpörték az utczát, letépte volna róluk s arczába vágta volna
hályogos szemü kísérőiknek. Nem tudott esetet, hogy valaki felnyitotta
volna a szemét ezeknek a boldogtalanoknak, a kiknek egyedüli
szerencséjök az volt, hogy nem láttak, nem tudtak, nem hallottak.
Ó, igen, minden lehetséges, az ártatlan tekintet csalfasága, a
madonna-arczok titokzatos, megérthetetlen árulása, a szent képek
gyalázata, minden, minden…
… Aztán tovább kaparta a sebét, hogy meggyógyítsa.
Igen, minden lehetséges, csakhogy az a minden, a mitől ő reszket, az, a
minek a gondolatára is hideg verejték ül az arczára, ha lehetséges is,
de nem igaz!
Nem igaz, nem igaz. Az esze még ép, és tisztán hallhatólag sugja a
fülébe, hogy nem igaz. Szerencsére, van a birtokában valami, a mi nem
engedi, hogy az őrülésnek adja át magát: egy halom papiros, melynek
minden sora az arkangyalok harsonájával zengi túl a szörnyű agyrém
kísértő suttogását. A tények, a tények!
Kilopózott az ágyból, s mezítláb, tolvajléptekkel, vigyázva osont át az
irodájába. Az ajtót nesztelenül sikerült betennie; s a kulcs is zörej
nélkül fordult meg a zárban.
Aztán meggyujtotta a lámpát, s egy zárt fiókból előszedte azokat a
bizonyos iratokat. Megvolt az egész csomó, kék szalaggal szépen
összekötve. Nem hiányzott egyetlen papir se; gonosz koboldok nem lopták
el a tények egyikét sem.
Olvasni kezdett.
Hidegen, bíráló fejjel, mindent mérlegelve, közönbösen olvasott, mint
egy bíró. Ám lássuk hát még egyszer a halott védelmét.
Ó, micsoda valószinűtlenségek! Mennyi ellentmondás, minő durva szövetü
mesék, hány szégyenletes, kénytelen beismerés! Igen, a szörnyű némber
ismét benne van a páczban, és hiába ficzánkol, sehogy se bir
kieviczkélni belőle. Hazugság hazugságra, gyanujel gyanujelre. Minden
látszólag csekély dolog az ő személyénél fut össze s az ő bűnében leli
magyarázatát. Ég, föld összeesküszik ellene, és minden összecsap a nyaka
körül. Minden anyagi bizonyíték őt vádolja, minden tanuvallomás ő ellene
szól, minden szó, minden mondat, még az is, a mit ő maga mond egy
félórával előbb.
És ezzel ellentétben semmi, csak a haldokló szava. Minő haldokló, és
minő utolsó szavak! Világos, hogy már csupán a boszú élteti. Talán nem
is csak az a vágy, hogy átkozódjék. Hanem egy ördögi gondolat. Miért ne
tudhatta volna meg valamiképpen, uj foglyoktól, a börtönőrtől – a
börtönnek is vannak híradói – vagy miért ne tudhatta volna meg utóbb, a
rabkórházban, hogy az egykori védőügyvéd feleségül vette az egykori
vádlottat. Bizony, könnyen megtudhatta, s óvakodott elárulni a
megátkozott előtt, hogy tisztán tudta, mit mond és kinek beszél. Nem is
fedez fel semmi uj részletet, körülményt, vagy gyanujelet; nem tesz
egyebet, csak – kiaknázva még a halált is, bizakodva abban, hogy a
haldoklás rémes látványa mindig hatással van a babonás lélekre – a
haldokló súlyosnak tartott szavát dobja a mérlegbe. Egyszerűen tüzet
okádik, mint a sárkány, mielőtt elpusztul.
Igen, minden a halott ellen szól, és mellette semmi, csak ez a pár aljas
szó, mely a legjobb esetben is a leghitványabb boszú a világon.
Minden azt vallja, hogy a halott volt a gyilkos. A tények hálózata, a
tanuvallomások százai, a bizonyítékok logikája, minden emberi értelem és
meggyőződés, ügyész, bíró, maga az isten is, a ki hazugságot küld a
boszorkány ajkára, s nyomban megbünteti érte.
De lehet-e azt mondani, hogy nem történhetett az ítéletben tévedés, s
hogy a vád olyan kétségtelenül be van bizonyítva, mint bizonyos az, hogy
kétszer kettő négy?
Nem.
Rendkívül valószinűtlen, hihetetlen, de nincs kizárva, hogy Barcsiné
mégis ártatlan volt.
A meggyilkolt ágyánál elvész a fonál. Nem látni, nem tudni többé semmi
bizonyosat: koromfekete éjszakában vagyunk.
Ah, ha csak egy pisla fényt fedezne fel ebben a néma éjszakában! De
sehol semmi.
Eleinte látni vélt valamit, de utóbb be kellett ismernie, hogy csak a
szeme káprázott.
Így gondolkozott: kétségtelenül csak egy dolog bizonyos, az, hogy a
végrendelet nem hamis, mint Barcsiné állította, a végrendelet minden
bizonynyal valódi. S ha a rettenetes némber vádjából az első rész
okvetetlenül hamis, a többi magától következik.
Nem, nem következik magától. Ha kiderült is, hogy hamisításról nem lehet
szó: a »többi« még most is sötétségben maradt. Képzeljük, hogy a
végrendelet nem volt mélységes titok: a »többi« nagyon érdekében
állhatott a várományosnak, mihelyest az ellenség megjelent a házban.
Nem, nem tudni semmit, semmit. És ezeket nevezte volt »tények«-nek!…
Úgy nézett a papirjaira, mint értéktelenné vált bankjegyeire a hajdan
gazdag, a kit a devalváczió koldussá tett. Aztán visszalökte őket a
fiókba, s hátra hanyatlott a karosszékében.
És sorra jelentek meg előtte az eddig ki nem hallgatott tanuk: a
kételkedés ezer apró koboldja.
Eszébe jutott az első találkozás. Az a titokzatos némaság, az a
megérthetetlen csüggedtség és megadás. De hát így szokott tenni az
ártatlanság?! Nem. Az igazságtalanul vádolt fölháborodik, kapálózik a
végzet ellen kézzel-lábbal, s méltó haragjában az égbe kiált. De nem
nyugszik bele a végzetbe, s nem teszi össze a két kezét, mint az, a ki
már megérett a vezeklésre.
Miért nem kellett neki ügyvéd? Miért kellett hivatalból rendelni őt a
védelmére? Úgy gondolkozott, hogy nem segít már rajta semmi ügyvéd? Csak
ennyire bízott az igazságban, az ártatlanok szövetségesében?!
Aztán az a különös meglepetés, mikor előadta neki a fölfedezéseit! Azt
vélte volna az ember, hogy nem akarja elhinni a dolgot. Miért? Hisz,
hogy ha ártatlan, épp ellenkezőleg, természetesnek kellett volna
találnia, hogy végre nyomra jöttek. Majd ugyanakkor az az
elfelejthetetlen vad öröm, mely – emlékszik – úgy megdöbbentette!… S
mintha egy rejtelmes, sötét mosolyt is látott volna azon a gyönyörü
ajkon. Vajon mért mosolygott?
S utóbb az a rideg, ijesztő mondat, mely akkor is oly bántó hatással
volt rá! »Ha eladom magamat, nem adom el magamat ingyen«. Azok beszélnek
így, a kiknek az élete tiszta, mint a forrás?
Meg az a tekintet, melylyel értésére adta, hogy a vén ember szerelmét
tudta, észrevette! Nem azt mondta ez a tekintet, hogy: »A kire én
rápillantok, az el van veszve«?! Ki tudja, talán akarta is, hogy a vén
ember belébolonduljon, s az a tekintet, melyet akkor nem értett meg
teljesen, ezt is bevallotta?!
Meg a többi, meg a többi.
Ó, ha akkor mélyebben nézett volna ezeknek a kaczér pillantásoknak a
titkaiba, ha jobban megfigyelte volna ezeket a különös hangokat, ha
ügyelt volna minden mozdulatára, minden mosolyára!…
És gyötörni kezdte az emlékezetét ujabb és ujabb gyanus tüneteket
keresve. Az Emlékezet pedig egyre küldte rá a gonosz koboldok vijjogó
hadát.
De hát vak volt akkor?
Igen, vak volt; a megbűvölt, megigézett ember szemével nézte azt, a
kiben csak a vádlottat kellett volna látnia.
Meg volt őrülve akkor.
Vagy most van megőrülve? S mindezek semmiségek, melyeket csak
felizgatott képzelete tüntet fel szörnyü dolgok gyanánt? Csak a hitvány
Emlékezet hazug tükrében látja így a dolgokat, s valóban nem így voltak?
Ha igazán így volt minden, mért, hogy csak most fedezi fel az
összefüggést ezek között a semmiségek között, mért, hogy mindezt akkor
egy cseppet se találta borzasztónak?!
Nem, nem tudni semmit, semmit.
– Semmit, semmit! – suttogta valami a fülébe, s csak aztán vette észre,
hogy a szíve dobogását hallgatja. – Semmit, semmit! – ezt ketyegte a
falióra is, egyhanguan, vég nélkül.
Fölkelt, s halkan, óvatosan kinyitotta az ablak tábláit. Odakünn sűrű,
kövér pelyhekben hullt a hó, s lassankint elborította a kihalt, széles
utczát. Aludt az egész tájék, csak egy vén éjjeli őr oldalgott a
szomszéd házak mentén.
Felnyitotta az egyik ablakszárnyat s kihajolt a szabadba. A rosszul égő
lámpától megfájdult a feje, s jól esett neki, hogy a hideg
bársony-pelyhek lehűtötték egy kissé az arczát.
Egy félóráig is elnézte a hó szállongását. Úgy tetszett neki, mintha ez
a sok, sok hó csupa sírdombra szállana le, s eltakarná a multat egészen,
egészen.
Egyszerre összerázkodott, s valami démon szavát hallotta, mely így
suttogott hozzá: