itt érezte jól magát. A nap fáradalmai után jól esett neki ez az esti
pihenő, s a hogy a vacsoráját elfogyasztotta, hűséges törzskarával
sietve vonult be a kis feketekávék és a nagy eszmék füstös otthonába.
Ahhoz, hogy Levetinczy úr esti kilenczkor még ne legyen a
Flórencz-kávéházban: igen nagy dolognak kellett történnie; s úgy
látszott, ez a nap csakugyan az események napja volt, mert az összes
vendégek csak úgy kapkodták egymás kezéből az esti lapokat.
A törzsasztal vendégei égtek a türelmetlenségtől, s egyre sűrűbb és
egyre aggodalmasabb pillantások röpködtek az ajtó felé. Hiába,
Levetinczy úr nem jött.
Végre, kevéssel tíz óra előtt felpattant az ajtó, s Levetinczy úr,
kalapját a kezében tartva és folyton törölgetve a homlokán gyöngyöző
izzadságot, de olimpusi arczczal, belépett a terembe. Justinianus két
ifju tanítványa volt a nyomában, a kik a fogadtatás alkalmára siettek
ünnepies arczot vágni.
A várakozók fölugráltak a székeikről s körülfogták Levetinczy urat.
– Nos? Nos?
– Győztünk! – szólt Levetinczy úr.
– Brávó! Éljen a nap hőse!
A nap hőse alig győzte a sok kézszoritást elfogadni. Az egész kávéház
sietett üdvözölni. Egy pár hatalmas basszus még egy pár éljent röpített
a fejéhez; s a kávés boldogan mosolygott az ünnepi csoportozat mögött.
– Hanem meleg nap volt – kezdte közléseit az ünnepelt – ugy-e, Czipár?
Czipár erősítette, hogy úgy van, s Levetinczy úr még egyszer megtörülte
a sugárzó homlokot, melyen most egész Flórencz tekintete csüngött.
– Az idegeim meg vannak törve, le vannak szerelve. S bizony szerencse,
hogy a tárgyalásnak vége, mert ha csak egy félórával tovább tart, engem
mentők visznek haza. Nem igaz, Kucsera?
A megszólított nem késett csatlakozni a hírneves szónok összes kifejtett
és kifejtendő nézeteihez. A többiek hallgattak, s a nap hőse
felhasználta a beállott szünetet, hogy egy dísz-feketét hozasson.
– Tehát fel vagytok mentve? – tért át a napirendre a társaság egyik
tekintélyesebb tagja.
– Hogy fel vagyunk-e mentve? – mennydörgött Levetinczy úr. – Ne azt
kérdezd, barátom, hogy fel vagyunk-e mentve, hanem azt: miképp állunk
bosszút a vádlóinkon, hogyan morzsoljuk őket össze, s a viperát mikor
törjük kerékbe? Nem fölmentettek bennünket, barátom, hanem bocsánatot
kértek tőlünk. Az elnöklő bíró sírt, mint egy gazdátlan krokodil, s az
ügyész nem elejtette a vádat, hanem földhöz csapta. Ugy-e, Czipár?
Czipár némán intett igent, s a nap hőse, felhajtván feketéjét, folytatta
a szót.
– Hanem azt meg kell adni, hogy a Princz pompásan viselte magát. Minő
ember! Micsoda hidegvér! Mindjárt az az első összetűzés az ügyészszel!
De hisz ezt olvasták az esti lapokból. Aztán a szóvita az
írásszakértővel, melynek a végén a szegény ember kénytelen megvallani,
hogy az ő szakértelme, ha akarom vemhes, ha akarom, nem vemhes. S végre
a nagy jelenet! Nem, urak, nem képzelik, hogy ennek a nagy jelenetnek
micsoda óriási hatása volt!
A »nagy jelenet«-et a hallgatóság nem értette; ez már nem volt bent az
esti lapban. A közvélemény részleteket követelt, s Levetinczy úrnak
engednie kellett. Csak Czipár és Kucsera mosolyogtak a jól értesültek
felsőbbségével; Czipár és Kucsera tudtak mindent.
– Tehát figyeljenek, urak – szólt a nap hőse – következik a vádló
kihallgatása. Türelemmel hallgatjuk végig az elnök és az ügyész összes
kérdéseit; aztán következünk mi. Ekkor fagyosan azt kérdezzük
Barcsinétól:
»Mit keresett ön a gyilkosság reggelén hat és hét óra közt a Werner-ház
molnár-utczai kapujában?«
A vádló természetesen mindent tagad. Nem volt ott soha, azelőtt se,
sehol, nem is létezik.
Úgy; megköszönjük a feleletet. Aztán másra térünk át, s kifejezzük
igénytelen kiváncsiságunkat, mely megkérdezni indít: mi szüksége volt a
vádlónak másodika és negyedike közt annyi morfium-szolúczióra, hogy
három különböző orvostól három különböző baj czímén szerzett be morfint
rendelő reczepteket?
A vádló hebeg, mindent tagad, a Princz pedig, be nem várva a
felvilágosítást, gúnyosan folytatja a kérdéseit, és kifejti, hogy
semmiképp sem érti, mért kellett ezeket a gyógyszereket három különböző
gyógyszertárban csináltatni meg.
Barcsiné nem tud semmiről semmit a világon. Erre mi bejelentjük Simon
Júlia, Löffler Johanna, Krisztics, Langer és Kovács tanúinkat. A
törvényszék meg van illetődve, s az ügyész elkezd fészkelődni.
Természetesen a tanúk úgy vallottak, mint a parancsolat. Simon Júlia,
cselédleány, látta vádlót a gyilkosság reggelén, a mondott helyen, s
ráismer határozottan. Löffler Johanna, vádló elcsapott szakácsnője, hit
alatt vallja, hogy Barcsiné a gyilkosság éjjelét nem töltötte odahaza, a
mire véletlenül jött rá.
A többi három tanú tisztán emlékszik a reczeptekre, s részben a reczept
alján jelzett névre, részben a vádló személyére. És – most jön a nagy
jelenet – vádló a Princz keresztkérdései között megvallja, hogy Simon
Júlia valóban őt látta, hogy a gyilkosság éjjelét csakugyan nem otthon,
hanem a vádlott szobájában töltötte, hogy a szóban forgó reczepteket
mind ő csináltatta meg, egy szóval, hogy a tanúk igazat beszélnek.
Általános elképpedés. Mindezekre a rejtelmes dolgokra vádló, a ki immár
vádlottá változik át, csak nevetséges magyarázatokat tud adni.
Előadja, hogy idegbajos, hogy a kérdéses időben is beteg volt, s hogy
fájdalmait, melyek a betegséggel járnak, csak ez az egy szer tudja
csillapítani; végre, hogy ezért kérte volna meg a háziorvosát az első
reczept kiállítására.
Azután a következő tündérregét ereszti meg a három orvosról s a három
gyógyszertárról:
Abba a tévedésbe esett volna, hogy – mert a szokott adag ezúttal nem
hatott, a háziorvosa pedig, a ki az első reczeptet írta, időközben
elutazott valahová – más, idegen orvoshoz fordult, még pedig olyan baj
ürügye alatt, melynél könnyebben rendelik a morfint, mint az ő bajánál.
De ezzel sem ért czélt, s még folyvást szomjazta a morfium-szolúcziót.
Most azonban már nem mert ehhez az idegen orvoshoz fordulni, attól
tartva, hogy ez gyanusítani találja, s így nem maradt egyéb hátra, mint
elmenni egy harmadikhoz. A rendes gyógyszertárához is ezért lett
hűtelen; nem akarta, hogy az idegen és különböző orvosok reczeptjei
feltűnést keltsenek.
Még ennél is silányabb lovagtörténettel áll elő, mikor arra kerül a sor,
hogy fölöttébb gyanús éji látogatását magyarázza meg.
Állítólag egy fenyegető levélért lopózott volna be a vádlott szobájába,
melyet régebben írt ügyfelünknek, s mely aggasztani kezdte. Ott aztán
megrekedt, hosszasan magyarázgatja, hogyan. S mert tudta, hogy ide nem
jön utána senki, czélszerünek találta megvárni a hajnalt és a kapunyitás
idejét, s csak azután menni el.
Képzelhetik, tisztelt uraim, miképpen bánik el a Princz ezekkel a
nyomorult mesékkel! Kiforgatjuk a vádlót minden állításából, szembe
állítjuk összes ellentmondásait, sorra álczázzuk le az egybevágó gyanus
jelenségeket, és végre az utolsó ítélet harsonájaként dörögjük fülébe a
megsemmisítő kérdést: miért titkolta el mindezt olyan mélységesen, hogy
a vizsgálatnak az egész dologról még csak sejtelme se volt?!…
S a vádló kénytelen megvallani: azért, mert attól tartott, hogy ha szól,
őt fogják vádolni a gyilkossággal is…
Te mondád! – mennydörögtem volna én a Princz helyén, de a Princznek már
más járt a fejében.
Egyre feszültebb érdeklődés közepett a Princz egy uj tanut jelent, s a
tanut a hallgatóság közül kell előczitálni.
A tanu Bárdosi, bornagykereskedő, a meggyilkolt egyik legjobb barátja.
Csak egy kis dolgot tud, de ez a kis dolog most már sokatmondó, sőt
világosságot gyujtó. Werner, három nappal a halála előtt, titokban
elmondta neki, hogy végrendeletet csinált ügyfelünk javára, s hogy ezt a
végrendeletet Csányi és Fritze írták alá, mint tanúk.
Ha látták volna, tisztelt uraim, a szakértőket! A szakértők egyszerűen
tönkre voltak silányítva. Már nem is mosakodtak, csak azon erőködtek,
hogy a tévedést egymás nyakába sózzák. Ez volt a tárgyalás egyetlen
derüs részlete. De ekkor nagyon sokat nevettünk; annyit nevettünk, hogy
Kucsera valósággal belebetegedett a mulatságba.
A többit kitalálják. Az ügyész feláll, elejti a vádat, a törvényszék
fölmenti a vádlottat, az iratokat átteszik az ügyészséghez az uj
vizsgálat megejtése végett, ügyfelünk elájul az izgatottságtól, s mi
diadalmaskodunk, mint mindig.
– Különben – fejezte be Levetinczy úr az áhitattal hallgatott előadást –
tessék elhinni, mindebben az a legkülönösebb, hogy a milyen mesteri,
magasztos és remek volt a védelem, ügyfelünk tisztára nekünk köszönheti,
hogy fölmentették. Mert előttem az ő dolga még most se tiszta munka.
Nagyon becsületes képe van, s higyjék el, uraim, az ilyen nagyon
becsületes arcz mindig gyanús.
– S a gonosz arcz kevésbbé? – kérdezte valaki.
– Gyanús ez is, az is. Előttem mindenki gyanús, a ki él – felelt
Levetinczy úr, egy ellenállhatatlan pillantással tisztelvén meg a feliró
kisasszonyt.
Levetinczy úr fene gyerek volt.
– Hogyan? – szólt közbe valaki, a ki felfogta a jelentős nyilatkozat
egész értékét – ön, a védelem jobb keze, kételkedik akkor, mikor az
ügyész és a törvényszék már megadták magukat?
Levetinczy úr mosolygott.
– Én mindig kételkedem – válaszolt. – Kételkedem mindenben, végső
lehelletemig. Az igazi jogász soha se szűnik meg kételkedni.
– Lássák, uraim – folytatta a nap hőse, elégedetten tartva szemlét
figyelmes hallgatóin – hogy a szóban forgó esetnél maradjunk, ennek a mi
dolgunknak még most is van egy kis bibéje. És pedig az, hogy Fritze, a
ki az egyetlen képzelhető komoly tanú – volt, nincs. Ha Fritze
visszatérne, bizonyára minden kiviláglanék, de attól tartok, Fritze soha
se fog visszatérni. Ki tudja, hogy a rejtély kulcsa nincs-e örökre
eltemetve az atlanti óczeánban? Ha nincs is, Amerika nem könnyen adja
vissza a vendégeit. Kívánom ügyfelünk érdekében, hogy ezzel az egygyel
kivételt tegyen, s hogyha majd Fritze megkerül, akkor, akkor én is
megadom magam. Addig azonban engedjék meg, tisztelt uraim, hogy azt
kiáltsam: »Éljen a védelem!« S talán nem szerénytelenség hozzá tennem,
hogy ha az ügy folyvást homályos is, mi, mi megtettük a kötelességünket.
Dörgő éljenzés volt a válasz az ünnepelt szavaira. Egy úr szomorodnit
hozatott, s minthogy a kávéházból a legutolsó idegen is kivonult, a
védelem jobbkezét számos szónok éltette. Levetinczy úr meghatottan
fejezte ki köszönetét, s szerényen hárította el magától a siker felét,
megemlékezvén távollevő főnökéről, a »Princz«-ről.
Aztán másról beszéltek. Megeredtek a szokott szőrszálhasogató jogi
vitatkozások, melyeket Levetinczy úr elnézéssel vegyes jóakarattal
hallgatott. Nem szólt többé egy szót se, csak mosolygott. Így
mosolyoghatott Zeusz, Érosz és Hébe kedves kötődésein.
Később azonban elkomolyodott, s annak az embernek a bánatosságával, a
kit immár untatnak sikerei, átengedte magát a merengésnek. Elnézett a
vitatkozók feje fölött, s a régi jó időkön mélázgatva, halkan dudorászni
kezdett: »Mikor dédem ifju volt…«
*
A déd ifjusága s a Levetinczy úr későn kelése szerves összefüggésben
állottak egymással, s másnap már fél tiz felé járhatott, mikor az
irodában megjelent. Egy kissé tartott tőle, hogy fogadtatása nem a
legszivesebb lesz, de – legnagyobb meglepetésére – Károly sugárzó
arczczal jött eléje, s azzal fogadta, hogy:
– Tudja-e, mi ujság?
– Nem én.
– Az, hogy a mi Fritze barátunkat Hamburgban elfogták, s pár nap mulva
szerencsénk lesz színről-színre látni. Nézze.
És mutatta a sürgönyt, melyet a bíró épp most küldött át hozzá.
Levetinczy úrnak majd leesett az álla bámulatában. Nem tudta, azon
csodálkozzék-e inkább, hogy az események ennyire siettek őt megczáfolni,
vagy azon, hogy a Princznek ez a sürgöny ilyen gyerekes örömet okoz? Ha
a főnyereményt üti meg, nem örülhetett volna jobban.
De hát mi köze ahhoz a leányhoz?!
V.
– Szabad?
– Ki az?
– Én, Szombathy.
– Rögtön, ügyvéd úr… Bocsánat, nem vártuk ilyen korán.
– Ó, előrelátható volt, hogy a tárgyalás nem fog sokáig tartani.
– Egy pillanatnyi türelmet kérek csak, azonnal fel vagyok öltözve.
Alig, hogy mondta, Károly már hallotta is a lépéseit.
A kulcs megfordult a zárban, s Irén mosolyogva nyitott ajtót.
– Ne tessék azt hinni, hogy délig alszom. De ma már harmadszor csinálok
toalettet, mint ha nagyúri hölgy volnék. Képzelje, alig használhatom a
ruháimat. Kifogytam belőlük a… szóval, mialatt nem voltam itthon.
És kezet nyujtott neki.
– A mama talán elment hazulról?
– Igen, de azonnal itthon lesz. Csak jöjjön be bátran.
– Nini, az én arczképem!
– Képzelje, a mama vette. Tudja-e, hogy a mama beleszeretett önbe?
– Igazán, nem gondoltam volna. Hanem arra emlékszem, hogy egy pár héttel
ezelőtt megfojtott volna egy kanál vízben.
– Igen, mikor először találkoztak.
– S megtudta a kételyeimet, vagy jobban mondva: az aggodalmaimat?
– Ó, azóta már nagyon megbékült önnel.
Egy pillanatra elhallgattak. Azután ismét Irén szólalt meg, de
halkabban, mint előbb:
– Miért nem mondja, mi történt? Elitélték?
– El.
– Tiz esztendőre? Tizenötre?
– Életfogytiglan.
– Ó, a szerencsétlen! Életfogytig börtönben lenni… Brr!
És idegesen rázkodott össze. Aztán a tükörbe nézett, s ott felejtette a
szemét.
– Előrelátható volt – folytatta Károly – hogy ez lesz a sorsa. Mióta a
Fritze vallomását felolvasták előtte, maga is tudta, hogy el van veszve.
Ettől fogva épp olyan levertté, szinte érzéketlenné vált, mint a milyen
féktelenül szenvedélyes és eszeveszetten tomboló volt előbb.
– Emlékszik rá, mikor a házmester esküt tett rá, hogy ő volt az, a kit
éjjel a folyosón látott?!… Nem tudom, mennyiért nem adnám, ha ezt a
jelenetet nem kellett volna látnom.
– Hát még mikor az ápolónő azzal a fölfedezéssel állott elő, hogy a
rejtelmes éji alak sötét ruhában volt!
– Jaj, ne is beszéljünk ezekről a rettentő jelenetekről!
– Az utolsó időben nagyon megszelidült, s ma alig lehetett a szavát
hallani. A védője se volt sokkal beszédesebb. A hamis vád dolgában nem
is védekezett, csak azt iparkodott kimutatni, hogy a gyilkosság ténye
nincsen bebizonyítva. A törvényszék azonban más véleményen volt.
Megint elhallgattak. Irén fölkelt, odament a nagy álló tükörhöz, s
megigazította a haját, mely pedig rendben volt előbb is. Aztán, lassan
fel s alá járva a szobában, így szólt, mintha magának beszélne:
– És most, miután minden rendben van, üljünk bele a vagyonba, mely két
embernek okozta a vesztét. Vagy, ha ez nem tetszik, feküdjünk le és
haljunk meg éhen.
Károly nagyon megörült ennek a – nem közönséges érzékenységre valló –
keserüségnek, de úgy tett, mintha megbotránkozott volna rajta:
– Mi jut eszébe?! Csak nem kezd el tépelődni, hogy vajon elfoglalja-e
jogos tulajdonát!…
– Pedig azt cselekszem. Egy cseppet se tesz boldoggá ez az én jogos
tulajdonom. Ugyan szép tulajdon! Hogy egyszer végre valamim lehessen,
két életnek kellett elpusztulnia. Mert annyi bizonyos, hogy ha akaratom
ellenére is, ezek mind a ketten az én áldozataim. Ha annak a szegény vén
embernek nem támad az a szerencsétlen ötlete, hogy belém szeressen s
nekem szánja a vagyonát, talán még ma is élne; s ha ez a boldogtalan
teremtés nem félti oly szörnyen ezt a vagyont, mely joggal csak rá
nézhetett, nem sodródik a romlásba, hanem élne szépen, tisztességben.
– De hát tehet ön minderről?
– Hogy nem tehetek róla, ez meglehetősen sovány vigasztalás. Azért, ha
valaha betévednék abba a rettentő emlékü házba, s még egyszer látnám azt
a karosszéket, melyben az én szerencsétlen jóltevőm olyan félénken óvta
szellőtől, hidegtől, szegény, nyomorult kis létét: csak az jutna
eszembe, hogy ha ez a szék üres, azt az én szép szemem okozta. S ha
birtokomba venném, a mit a törvény nekem itél, a hányszor hozzányúlnék
egy pohárhoz, egy székhez, egy gyertyatartóhoz, mindig arra kellene
gondolnom: a kit ez a pohár, ez a szék, ez a gyertyatartó a természet
jogán megillet, börtönben szenved, életfogytig, örökkön örökké, én
ellenben békén gazdasszonykodom, nem látok bajt, szükséget, rendelkezem,
intézkedem s örülök a létnek – mert nekem szép szemem van. Ó, hogy nincs
senkim, a ki durva munkát bízna rám, a ki megdolgoztatna reggeltől
estig, de megadná az én tisztességes, édes kenyeremet!
Károly elég jó ember volt, de most, kivételképpen, nagyon tudott
örvendeni ezeknek a könnyeknek.
– Mit szólna hozzá – kérdezte a leánytól – ha én segítenék önnek
megtalálni _ezt_ a kenyeret is?
A leány megállt előtte, s rá függesztette azt az akaratlanul is
gonosztevő, rovott multu szempárt.
– Mit szólnék hozzá? Nem szólnék hozzá semmit, hanem megcsókolnám érte a
kezét, s örökkön hálás szolgálója volnék.
– Ne felejtse el, hogy ez a kenyér meglehetősen száraz kenyér. Volna
bátorsága, s különösen volna kitartása: egész nap robotolni, nehéz
munkában, pusztán a betevő falatért?
– Kisértse meg: volna-e kitartásom?!
– S rá tudná szánni magát, hogy napjában nyolcz órát vesződjék maszatos
házmester-gyerekekkel, ábéczét oktasson sziklakemény fejeknek, csak
azért, hogy ha beesteledik, konyhamunkára fogja ezt a fehér, dologtalan
kezet?
– Hogy rászánnám-e magamat? Ó, mily örömmel!… El se tudja képzelni, mily
boldoggá tenne, hogy ha meg tudnék élni abból az árva, nyomorult kis
tudásból, a mely akármilyen szegényes, mégis csak az enyém!…
– S vissza tudná utasítani az örökölt vagyont ezért a semmiért?
– Már megtettem. Itt a kezem rá. Ez a dologtalan kéz.
– Ne igérjen semmit. Majd meglássuk.
– Majd meglássuk.
– De mit szól mindehhez az édesanyja?
– Kérdezze meg tőle, mert ime, már jön.
VI.
Hat esztendővel később, egy borongós csunya téli reggel, Károly nagy
munkában volt. Pakolt.
Nesztelenül, lábujjhegyen sürgölődött egy nagy bőrláda meg két kis táska
körül; koronkint, mint egy tolvaj, meg-megállt és hosszan hallgatózott:
vajon nem kapják-e rajta?
Nem kapták rajta. Köröskörül mindenfelé mélységes csönd. Károly
elmosolyodott, és így beszélgetett magában:
– Mire fölkel, minden be lesz pakolva, s én eldicsekedem vele, hogy:
tessék, magam is tudtam boldogulni. Az igaz, hogy nagy munka volt, de
ime, mindjárt megvagyok nélküle is. Persze, azért ki fogok kapni, de
mindegy. Akármilyen ügyetlen vagyok is, mégis sikerült kijátszanom… Hogy
ő ezt nem engedi!… Majd, hogy még beteggé tegye magát!
Leszorította a láda tetejét, s aztán ráült, mint egy zsivány a
kincseire. Odakint világosodni kezdett.
Elfujta a gyertyáját s kitekintett az ablakon.
– Teringettét, még elakadok az úton!…
A hó egész éjjel esett, s hajnal óta fagyos szél süvöltözött végig a
körúton. A hőmérő a zérus alatt járt, s a műkedvelő utczaseprők, a kik
violaszínre gémberedett arczczal fogtak a munkájukhoz, térdig jártak a
frissen esett hóban. Károly láthatta, hogy a kutyát is kár volna kiverni
az utczára.
– Pedig már olyan régen nem láttam őket!… – tanakodott magában. – S ha
most elmaradok, ki tudja, mikor jutok hozzá megint, hogy három napra
elmehessek?!… Eh, mégis csak megyek! A legrosszabb, a mi történhetik,
az, hogy egy-két órára megreked a vonat. Hát ez se lesz valami rettentő
szerencsétlenség.
Körülnézett a szobában: csakugyan kész volt mindennel. Aztán egy
pillantást vetett az órájára; hamarább elkészült, mint hitte volna.
– De hisz még szundikálhatok is egy kicsit!… Brávó, annál jobb.
Ledőlt a kanapéra s meggyujtott egy czigarettát.
– Százat egy ellen, hogy ki fogok kapni – nevetett magában.
S előre örvendezett neki, micsoda jelenet lesz abból, ha majd kisül a
turpisság. Büszke volt a csinyjére, mint egy merész, hősi elhatározásra.
– Károly! Alszol?
Valaki bedugta a fejét az ajtón.
Károly felugrott a kanapéról.
– Én? Dehogy! Csak titeket nem akartalak felkölteni.
– Már fel is öltöztél?!… De hisz van még elég időd! Nini, hát ez mi?
Talán csak nem jutott eszedbe, hogy nélkülem pakolj be?!
Károly nevetve ölelte meg a zsémbelő asszonykát.
– Majd bizony, hogy beteggé tedd magad!… Aztán, hogy mehettem volna el
nyugodtan, ha előbb azt látom, hogy te itt hajladozol… Látod, te nem
gondolsz eléggé…
– Csitt! És ne fojts meg a csókjaiddal.
– Köhögött még Irénke az éjjel?
– Nem, jó éjszakája volt.
– A többi is alszik még?
– Mint a bunda. Az előbb, mikor csengettek, Jánoska felébredt, de
elaltattam megint.
– Hogyan? Csengetett valaki? Nem hallottam.
– Egy levelet hoztak; az van ráírva: sürgős.
– És azzal is téged vernek fel, szegény Irénem?!…
– A leány vette át, s nem tudta, beküldje-e hozzád az öreg Gyurit? A
levelet egy törvényszéki szolga hozta, a ki erősködött, hogy keltsenek
fel. De én nem engedtem, hogy háborgassanak.
– Igazán, furcsa gondolat hajnalban riogatni az embereket. Hol van az a
levél?
– Itt, a szobámban.
Átmentek az Irén szobájába, mely, mióta a gyerekek köhögtek, inkább
hasonlított kórházhoz, mint a családi boldogság fészkéhez. Az alvó
apróságok előtt hosszú tanácsot tartottak, s Károly végre is
megfelejtkezett a levélről. Mikor Irén, a kinek véletlenül a keze ügyébe
akadt, figyelmeztette rá, már semmit se tudott róla.
– Miféle levél? Vagy úgy?!
Aztán feltörte és elolvasta. Ez volt benne:
»Kedves barátom!
A minden embertársat megillető szánalom czimén, az emberség nevében
zavarom önt, és kérem, bocsássa meg, hogy a legédesebb álomból
zörgettetem fel, de nincs más választásom, mert a késő éjjeli órában,
mikor ezeket a sorokat irom, még se akarnám zaklatni.
Egy asszony, a ki a rabkórházban halódik, minden áron beszélni óhajtana
önnel. Állítólag fontos közölnivalója van. Ez a közölnivaló ugyan aligha
fogja önt érdekelni, de mégse tagadhatom meg tőle, hogy értesítsem önt,
mert alkalmasint ez az utolsó kívánsága. A tüdővésznek a legvégét járja;
s úgy látszik, már csak egy pár órát élhet.
Nagyon meglehet, hogy ön már halva találja; mindenesetre bocsánat az
alkalmatlanságért.
Híve
_Kálozdi_.«
Károly nem volt érzelgős kedvében. Boszankodva nyujtotta át a levelet
Irénnek, s azt mondta neki:
– No nézd, micsodákkal nyaggatják az embert.
Irén megnézte az aláirást.
– Kálozdi! Ki ez a Kálozdi?
– Az ügyész. Nem emlékszel rá? Volt nálunk vagy kétszer.
Irén nem emlékezett erre az úrra. Elolvasta a levelet, s azt kérdezte az
urától:
– Nos, elmészsz?
– Az ördög tudja, mit tegyek. Ha nem megyek el, egész nap nem lesz
nyugtom. Képzelődni fogok, hogy isten tudja, miféle szerencsétlen akart
hozzám folyamodni. Pedig fogadok, ez is afféle derék hölgy, mint a
multkori rablógyilkos, a ki csak töredelmes gyónást kívánt tenni. Kell
is nekem az ő gyónásuk!
Megnézte az óráját.
– Ha pedig elmegyek, akkor biztosan lemaradok a vonatról. Egy óra kocsin
oda-vissza, fél óra a gyónásra, hát még, míg a vasúthoz kiérek!… Persze,
hogy lemaradok.
– Végre elmehetsz az esti vonattal is.
– Mondjak le egy fél napról, mikor úgyis olyan kevés az időm! Az ember
egyszer láthatja az anyját egy esztendőben, s még ilyenkor is
fussak-jöjjek! Már úgy örültem ennek a rég várt alkalomnak, s most
megakaszt ez a haldokló. Bánom is én a haldoklókat! Haljanak meg
békességben, s hagyjanak békében engem is.
– Ó, Károly, hogy beszélhetsz így?!
– Aztán, kérlek, még az is megeshetik, hogy hiába maradok le a vonatról.
Fogadni merek, hogy mire oda érkezem a haldoklóhoz, a haldokló már
halott…
– De hátha még él?!…
– Te is azt hiszed, hogy el kell mennem? Hogy ez szent kötelesség, vagy
micsoda?
– Azt hiszem, nyugodtabban utaznál el, ha teljesítetted a kívánságát.
Különben, a mint gondolod.
– Jól van hát, isten neki. Küldj, kérlek, kocsiért. Pedig talán okosabb
volna az első gondolatomnál maradni és nem menni el. Könnyen
megtörténhetik, hogy valami boszúság ér. S annyi már bizonyos, hogy egy
félnapot elvesztettem.
– Marad még két egész napod, meg egy éjszakád. S ezzel a fél nappal is
tovább maradsz itthon.
Károlynak volt igaza: csakugyan okosabb lett volna nem menni el. A hindu
azt mondja: »Ne menj sehová, mert nem tudod, mi vár rád.«
VII.
Az ajtó megnyilt, s a haldokló, egy utolsó erőfeszítéssel, fölemelte a
fejét, hogy lássa, melyik érkezett meg: a pap-e, vagy az a másik?
Mikor meggyőződött róla, hogy: az a másik… – valami soh’sem érzett,
pokoli gyönyörüség futott végig hideg tagjain. Egy pillanatig azt hitte,
hogy meg fog gyógyulni.
– Végre!
Károly közelebb lépett hozzá, hogy jobban hallja a már nem tiszta
beszédet, s az emlékeiben keresgélt: vajon hol, mikor látta ezt a
szerencsétlent.