az irodájába, kihallgatni a mentő tanút, a ki már várakozott rá. Aztán
becsukta a boltot, és elment hazulról.
Csak későn került vissza, a mi a házban némi feltűnést keltett. Az
ügyvéd úr nem szokott éjszakázni.
Mikor megjött, az volt az első dolga, hogy előkereste jó előre
elkészített védőbeszédét, elolvasta, és aztán széjjeltépte.
– Mi mindent mulaszt el az ember – tünődött magában – csak úgy, szent
meggyőződésből! Ki hitte volna?!…
Az eredmény, a melylyel útja járt, határozottan megzavarta. Egy kissé
szégyelte is magát. Mindezért csak le kellett hajolnia, és ime, majdnem
elmulasztotta lehajolni.
S aztán ez a csúfos vereség, melyet a lélekbúvár szenvedett! Károly,
mint mindenki, emberismerőnek, sőt lélekbúvárnak képzelte magát.
A kép, melyet erről a lányról alkotott, egyik mesterműve volt az
elbizakodott lélekbúvárnak. Olyan büszke volt rá, hogy czimet is adott
magában ennek az erkölcsi képnek; ezt a czímet, hogy: »A sellőalakú szép
kis falánk állat«. S megállapította, hogy állatkája valami közbülső lény
a rágcsálók és a ragadozók között.
Még tegnap is sajnálkozott magában, hogy nem ő tartja a vádoló beszédet.
Minő anyag volna a vádhoz ez az erkölcsi arczkép, melyet annyi
tárgyszeretettel rajzolt meg – magamagának!… Ime:
Egy szegény vidéki orvosnak a leánya; egyetlen leány, szép és
elkényeztetett. Az anya nagyon közönséges lény; az apa csupa jóság és
gyöngeség.
A leány korán fejlett, éles elme, és ördögnek való véralkat, a melylyel
nem lehet birni. Mint gyermek, a rombolás beteges szenvedelmének
bámulatos eseteivel gazdagítja a kisvárosi Lombrosók ismereteit; később
olyan rossz, hogy, bár egyetlen leány, tekintettel a jövőjére, be kell
adni egy zárdába, hogy megjavítsák. Ott, ő az osztály rossz szelleme; a
macskazenék és a kolostorkertben rendezett pajkos mulatságok fő-fő
rendezője.
Tanulni ellenben nem tanul semmit, kivévén, hogy megtanulja a
kalligrafiát. Csodálatosan rajzol és ír. Felejthetetlen torzképeket
rögtönöz a jó nénékről, s a legnagyobb hőstette az, hogy öregebb
leányoknak, szivességből, meghamisítja a keresztleveleit. A tizenhat
éves kamasz lányok ezeknek a hamisításoknak a segítségével letagadhatnak
az éveikből egy vagy két esztendőt.
Csak az iskolaszünet idején megy haza, de ez a két hónap tökéletesen
elég arra, hogy ugyancsak kinyilt szeme észrevegye, mint válik a szülői
házban egyre és egyre otthonosabbá a nélkülözés, sőt a tisztes
nyomorúság. Apját üldözi a balsors. A szerencsétlen ember, holmi
közegészségügyi érdekek miatt, háborúságba keveredik hatalmasabb
orvostársával, s az egyenlőtlen harczban lassankint minden elvész: a kis
megkuporgatott vagyon, a már megszerzett munkakör s a megszokott
jövedelem, a hasznos összeköttetések, még az egy-két utolsó jóbarát is.
Irén megismeri a létért való küzdelmet egész meztelenségében, s apja
csatavesztései azt a világnézetet érlelik meg benne, hogy a küzdelmekben
gyöngébb félnek maradni: ostobaság.
Egyébként maga is belébocsátkozik a küzdelembe s megkezdi a harczot
természetes vetélytársaival. Meg van győződve róla, hogy ebben a
világban ő az erősebb fél.
A küzdelem színtere a kisvárosi tánczmulatságok, a színkör, s a nagyobb
ünnepélyek, a honnan senkit se lehet kiszorítani. Irént a zártkörű
mulatságok közűl csak a batyubálokba viszik el, a hova nem kell drága
öltözet; a színházba is csak olyankor jut el, a mikor ajándék-jegyeket
osztogatnak, de a szinkör olcsó előadásait, meg a kis batyubálokat az
Irén puszta jelenléte ünnepekké teszi. A hol Irén ül, ott ütnek tábort
az összes katonatisztek, ott van a fiatalság színe-java, s az ellentábor
vőlegényei, ha egy kissé mulatni akarnak, átszöknek Irénhez. A magasabb
körök kisasszonyai, a kik ott vannak a díszelőadásokon s részt vesznek
az előkelő összejövetelekben, nem kicsinylik ezt a sikert, s
megpukkadnak mérgükben.
Irén térdig jár a rózsában, királynőként szemeli ki és dobja el az
imádóit, győzelmet győzelemre halmoz, s tudja élvezni apró diadalait. De
lassankint észreveszi, hogy sikerei tökéletlenek. Imádói seregében ott
van az egész világ, de kérői csak azok, a kiket szeretne kirostálni a
többiek közül. Azok, a kikre ő is kegyes volna rápillantani, sorvadnak
érte, térden állva esengenek a mosolyáért, de lassankint eltünedeznek,
és sorra kérik meg, nem őt, hanem az ellenfeleit.
Irén nem arra született, hogy megadja magát, s hogy beérje a kevesebbel,
a hitvány alkuval is. Irént a balsiker csak edzi s ujabb küzdelmekre
bátorítja. Neki diadal kell minden áron; nem nyomorult félsikerek, nem
egy-egy vetélytársnőnek ideig-óráig való legyőzése, hanem a rendkivűli
siker, a melyet a többiek csak irigyelhetnek, a teljes, tökéletes
győzelem.
Most már nem elhomályosítani, hanem eltiporni akarja a versenytársait;
esküt tesz, hogy a káröröm mosolyait egy császárné megvetésével fogja
visszafizetni.
Nem is csinál belőle titkot, hogy csak olyan emberhez fog feleségül
menni, a ki meg tudja adni a szépségéhez illő kivételes, minden
fényűzésre feljogosító jómódot, s a kinek a gazdagságával
felülemelkedhetik minden versengésen, minden hozzá nem méltó, kicsinyes
küzdelmen.
Ekkor hirtelen, váratlanul, meghal a jó bolond apa, s ők koldusbotra
jutva, egyedül állnak a világon.
Minő bukás az álmok világából!… Megjelenik előttük a dísztelen, a
szörnyü nyomorúság réme is, és nem tudják, hogy mittevők legyenek.
Milyen csalódás! De Irén még most sem adja meg magát, s ámbár a
kolostorban nagynehezen letette volt a tanitónői vizsgálatot, eszében
sincs, hogy ennek hasznát is vegye, még mindig vár, s ujabb diadalokról
álmodik.
Megérkezik a végzetes kishirdetés. Az özvegyasszonyban feltámad a
reménység, s Irén talán mosolyog magában.
A többi szinte magától következik. Beköltözködnek az öreg nyárspolgár
házába, s Irén, mintha kicserélték volna. Szerény, gyöngéd, figyelmes, s
maga a megtestesült igénytelenség. A vánnyadt, vén gyerek, a ki csak
most, az Irén lágy pillantásaiból s mesés fogsorából tudja meg, hogy
létezik egy másik világ is, a mely nem téglából van, ismeretlen
pezsdülést érez rozzant testében, s egyszerüen elolvad. Egy hónap multán
már olyan engedelmes rabja a szép leánynak, mint egy beteg gyík a
kígyóbűvölőnek.
De ujabb balsiker. Irén elsieti a dolgát. Csak azt veszi észre, hogy
Werner nem tud többé meglenni a dédelgetés nélkül, a mely körülveszi, s
nem számol betegének ravaszságával. Tudja, hogy sietnie kell, s a
türelmetlenség lázában idejekorán süti el az öreg ágyut. A vén sváb, a
ki a szemétről küzdte fel magát a malom-utczai pompás villába, s a kiben
megkövesedett a gyanu és a bizalmatlanság, felocsúdik és észbe kap.
Azután mosolyog. »Mindent, csak ezt nem.« Esze ágában sincs lemondani
azokról a kellemességekről, a melyeket ez a kivételes ápolás nyujt neki;
természetéhez képest pazarul igéri meg az apró kárpótlásokat, de abban a
bizonyos pontban hajlíthatatlan.
Irént elfogja a düh és elkeseredés, de uralkodik magán, s továbbra is az
a szelid, szives képmutató, a ki eddig. Az idő azonban múlik, az
agyonéheztetett falánkság követelni kezdi, a mit jogának vél, s
lassankint megérlelődik benne az a pokoli gondolat, mely a Werner
halálos ágyán bontja ki sötét virágait.
Attól fogva, hogy egy pár félrecsent, titkos pillantással elszédítette a
fiatal háziorvost, s ekképp elaltatta az egyetlen ellenőrt, tökéletes
biztonságban érzi magát. Mindamellett még habozik egy kissé. Babonás
feje sokáig idegenkedik a legutolsó eszköz és a hazajáró árnyékok
gondolatától; a hamis végrendeletet talán úgy készíti el, hogy még maga
se tudja, vajon hasznát fogja-e venni? De mért ne szórakoznék ezzel a
kis játékkal?! Reméli, hogy a fekete szárnyu angyal segítségére jő. Az
orvos egy félesztendőt adott a betegének, de a szívbajos ember minden
perczben meghalhat.
Csakhogy most már a balszerencse kezdi sürgetni: az ingatag vén ember
szép lassan kibékül a testvérével. Nincs többé vesztegetni való ideje.
Holnap már kicseppenhetnek a házból, vagy a legjobb esetben is, egy
rettentő szempár fog vigyázni a kezére: a Gyűlölet. S ekkor vége
mindennek. Nem, egy perczet se veszíthet többé.
És győzedelmeskedik benne az Akarat, mely aztán elaltat félelmet,
babonát, irtózatot.
Ki gyanakodnék rá, ha az orvos nem gyanakszik? S hogy gyanakodnék ő rá
ez a szerelmes legény? Kinek jutna eszébe, hogy a beteg egy kissé sokat
talált kapni az orvosságból, mikor ebből egy cseppnyi se hiányzik? Kit
lepne meg, hogy az öreg Wernernek vége, mikor a lélek már csak hálni
járt belé, s mikor az egész ház alig várta ezt a megígért pillanatot,
mely mindenkit nagy nyűgtől szabadít meg.
Igen, nincs egyéb hátra, mint a már elkészült végrendelet alá oda
kanyarítani két olyan nevet, a mely soha se lehet alkalmatlan, és aztán…
Aztán munkára.
Talán még egy utolsó kétség az elhatározó pillanatban. Az ápolónő,
véletlenül, igen rosszkor talál felébredni, s a halál tündére megrezzen.
Majd még egyszer és utóljára összeszedi magát. Fel kell használni a
legelső perczeket, mikor mindenki alszik.
Így alkotta meg Károly magában a gyilkosság magyarázatát, s ezzel a
magyarázattal a jelen óráig fölöttébb meg volt elégedve. A lélekbúvár
büszke volt a munkálatára. Micsoda is az olyan ügyvéd, a kinek
főhivatása a védelem – emberismeret és képzelem nélkül?!
Hát ez a munkálat valóban szép és elfogadható magyarázat lehetett, de
úgy látszik, volt egy kis hibája. Az a kis hibája, hogy az erkölcsi
arczképnek mégis csak hamisnak kellett lennie, s azok a tények, a
melyekre támaszkodott, nyilván nem igazak. Mert ime, kezében a
bizonyítékok, hogy Wernert nem a szőke leány, hanem Barcsiné gyilkolta
meg.
Miért? Mert, úgy látszik, féltette bátyja vagyonát a szőke leánytól, s
attól tartott, hogy Werner feleségül veszi a leányt, vagy legalább is
végrendeletet csinál a leány javára, s őt ki fogja tagadni. Bizonyára, a
hogy körültekintett a házban, melynek régente úrnője volt, már tisztában
volt vele, hogy a helyzet legalább is veszedelmes, s talán még ki se
fujta magát, mikor már rajta volt, hogy kitudja, vajon nem csinált-e
bátyja végrendeletet a szőke leány javára? Akármilyen ügyesen foghatott
is a dologhoz, a ravasz öreg okvetetlenül átlátott a szitán, s békéje és
kényelme érdekében elhitette az özvegygyel, hogy: nem, még nem. És ezzel
ki is mondta a tulajdon halálítéletét. Barcsiné úgy gondolkozhatott,
hogy sietni kell; ha ebben a perczben még nincs végrendelet, holnap
ilyenkor már lehet. S elment, de csak azért, hogy alibit szerezzen, s
hogy a mire hónapok óta készült, végrehajthassa. Este, nyolcz óra felé,
mikor az egész ház a vacsorával volt elfoglalva, észrevétlenül
osonhatott be a malom-utczai kapun; a cselédek, a kik meglephették
volna, csak a szív-utczai bejárót használták.
Majdnem kétségtelen, hogy az Irén szobájában kellett elrejtőznie;
Barcsiné ismerte a dörgést, s tudta, hogy itt senki se fog rányitni,
mert hisz Irén lenn alszik a betegnél. Hogy mikor szállhatott alá sötét
munkáját végrehajtani: azt csak Irén tudná megmondani; a dolognak
mindenesetre azokban a perczekben kellett történnie, mikor Irént is
elnyomta az álom. Valószinü, hogy Irén téved, s tovább aludt, mint
képzeli: a gyilkosnak okvetetlenül volt vagy öt percznyi ideje. Az
ápolónő vallomása szerint egy óra tájban lehetett, hogy az árnyék
végigsuhant a homályos szobán, s így Barcsiné még teljes hat órát
tölthetett az Irén szobájában. Alkalmasint nem mert kimenni rögtön
kapunyitás után, s meg akarta várni, míg mindenki hozzá fog rendes
dolgához. De épp ez volt a veszte, mert ime, össze kellett akadnia egy
közönbös személylyel, a ki jó sokáig nem ád életjelt, de végre is
nyomára vezet a gyilkosnak.
Persze, Barcsinét a guta környékezhette, mikor megtudta, hogy mégis csak
van végrendelet, s így ő a szörnytettével csak a halálos ellensége
érdekét mozdította elő. Hiába, a bűnhödés mindig ott nyargal a gaztett
nyomában.
Annál rosszabb rá nézve, hogy nem éri be ezzel a bűnhödéssel, hanem
kihívja maga ellen az igazságszolgáltatás szigorát is, megtévén azt a
merész sakkhúzást, hogy bűnös létére vádlóként lép fel, s boszut állva,
vagyont akar szerezni. Így teljes lesz a bűnhödése; de hát – legyen
igazság!
Milyen szerencse, hogy az a cseléd rászánta magát és beszélt! E nélkül
megadták volna magukat a látszatnak, és Barcsiné diadalmaskodik. Hála az
égnek, ez a veszedelem elmult; a bizonyítékok itt vannak a zsebében.
De egy pont most is homályos maradt; a végrendelet dolga. A szakértők
tévedhetnek ugyan, de az e fajta tévedés mégis csak meglehetős ritkaság.
S ez az egy kis homályos pont tovább is aggasztotta Károlyt. Végre is,
nincs kizárva, hogy ha Irén tökéletesen ártatlan is a gyilkosságban, nem
az a hamisításban.
Alig várta, hogy még egyszer beszélhessen a szőke leánynyal. Bízott
benne, hogy a jó ujság épp olyan közlékenynyé fogja tenni, mint a milyen
zárkozott volt előbb.
S egyik czigarettát a másik után dobva el, hajnalig el tudott tünődni
azon a talányon, a melyet ez a hallgatag szép leány adott föl neki. Még
nem sejtette, hogy egykor bele fog pusztulni ebbe a kis játékba. A
talányfejtegetők, mint az a mesékből ismeretes, nem szoktak sokáig élni.
III.
Másnap fél tízkor már ott volt az ügyésznél, s a tíz órát még nem ütötte
el, mikor már türelmetlenül leste a rabot a bíró szobájában.
– Önt kezdi érdekelni az ügy. Vagy talán nem is az ügy, hanem a
vádlott?! – szólt a bíró.
– A vádlott? Hisz még jóformán meg se néztem!
– Azt rosszul tette. De remélem, most ki fogja pótolni a mulasztását.
Majd meglátja, az embernek szinte kedve támad elkárhozni vele.
A szolga jelentette, hogy a foglyot felhozták. A bíró mosolyogva fordult
Károlyhoz.
– Fájdalom, teljesen szabad kezet kell engednem önnek, mert nekem itt
rögtön tárgyalásom van. Nem hinném, hogy ön ezt zokon venné. A
viszontlátásra és – igyekezzék elcsábíttatni magát; ez hasznára lehet
mind a kettőjüknek.
Károly úgy tett, mintha nem is hallotta volna az utóbbi szavakat.
– Nem értem – házsártoskodott magában – hogy lehet mindig, mindenféle
vádlottban, örökkön csak az asszonyt keresni. Mintha nem volna elég
leány és asszony a világon.
Aztán átment a szomszéd terembe. Sokszor megfordult a palotában, s
tudta, hogy a védettjének itt kell rá várnia.
Csakugyan ott volt.
Az ablaknál állt, háttal az ajtónak. Úgy látszik, most látja először ezt
az uj városrészt, melyet mintha gnómok építettek volna mesés
hirtelenséggel.
– Kisasszony!…
Csak most vette észre, hogy másvalaki is van a szobában. Lassan, álmos
mozdulattal fordult meg, mint a kit legkevésbbé sem érdekel, a mit végig
kell hallgatnia. A hogy megpillantotta az ügyvédet, pár lépést tett
előre, közönbösen, mint a kinek egy hivatalban éppen most kiáltották a
nevét, hogy átvegye a régi írásait.
– Kisasszony – ismételte Károly – az elnöklő bíró úr tárgyalással van
elfoglalva, de felhatalmazott rá, hogy a távollétében is értekezhessem
kegyeddel. Bocsásson meg, hogy ujra zavarom, de elkerülhetetlen szükség
még egynehány kérdést intéznem önhöz.
Széket mutatott neki. Irén leült, de olyan mozdulattal, mely világosan
ezt mondotta, hogy:
– Legyen. A hatalmatokban vagyok. Azt tehettek velem, a mit akartok.
Tűröm.
Károlynak úgy tetszett, hogy kissé megsáppadt első találkozásuk óta.
– Mindenekelőtt egy igen örvendetes ujságot kell közölnöm önnel. A
szerencsés véletlen kezünkbe adta – édes anyjának és nekem – a rejtély
nyitját. Fogom a gyilkost, s ez a gyilkos: maga Barcsiné.
– Ah!
Irén oly meglepetten emelte fel a fejét, s ez a hosszú »ah« oly
különösen hatott Károlyra, hogy az első pillanatban összerezzent.
De aztán az a pár szótag, melyet Irén szinte gépiesen ismételgetett,
eloszlatta ezt a kellemetlen hatást.
– No lám, no lám, no lám.
Károly, ki az imént szinte megdöbbenve nézett fel rá, rajta felejtette a
tekintetét, de ez a tekintet már nem volt fürkésző, mint előbb;
ellenkezőleg, »a beteg gyík« nézhetett így »a kígyóbűvölő«-re.
A szőke leány elragadó volt ebben a pillanatban. Szép, fehér, finom
arczbőre alatt ujra felcsattant a vér, a szeme csupa mosolylyá változott
át, s a lélek ismét kiült az arczára. Az öröm, ez a nagy bűbájos,
felszínre hozta szép arczának összes kincseit, mint a hogy a napsugár
megvilágítja néha a tenger minden csodáját.
– Beszéljen, beszéljen.
Most már érdeklődve hajolt előre, s összekulcsolva karjaival a két
térdét, lázasan leste a szót az ügyvéd ajkáról. A tekintete, mint két
parázs égett, s mindenüvé követte a Károly szemét, mint a hogy a lámpák
követik a kémkedő őrjáratot.
Károly alig tudta, mit beszél. Egyébre gondolt, nem a
detektív-sikereire.
A leány mindinkább fokozódó érdekkel hallgatta. Felkönyökölt az
asztalra, előbb az egyik karjával, aztán a másikkal is, és le nem vette
a szemét Károlyról.
– De hisz ez nagyszerü! – szólt aztán, mikor Károly bevégezte.
Felugrott a székéről, s pár perczig izgatottan járt fel s alá a
hivatalszobában.
– Ezek a bizonyítékok – szólt Károly – rám nézve tökéletesen meggyőzők,
de rajta kell lennünk, hogy a törvényszékkel is elfogadtassuk a mi
felfogásunkat, s eloszlassunk minden, de minden kételyt, a mely még ránk
nehezedik. Azért…
Mintha nem hallgatott volna rá. Mintha a saját gondolataival lett volna
elfoglalva.
És csakugyan. Nem vette észre, hogy Károly nem fejezte be a mondatát.
– Azért meg fogja engedni, hogy még egy pár kérdést intézhessek önhöz,
jelentéktelen, mellékes kérdéseket, pusztán azért, hogy a beszédemben ne
legyen semmi hézag, s hogy a végtárgyalás világot vessen a legapróbb
részletekre is…
– Mi az? Vagy úgy? Igen, igen, csak kérdezzen.
És megállt előtte.
Károly hamarjában nem tudta, hogy miképpen fejezze ki az első kérdését.
Csak most jutott eszébe, hogy kételyei tulajdonképpen nem a tényekre,
hanem a kisasszony jellemére vonatkoznak. De ez is hozzátartozik a
közvetett bizonyításhoz.
– Kegyed, mint édesanyja mondja, sokáig nem akart beleegyezni, hogy a
hirdetésre hivatkozva, megirják Wernernek az ajánlkozó levelet?
– Természetesen. Engem kisasszonynak neveltek. Képzelheti, semmi kedvem
se volt hozzá, hogy cselédnek lássam az anyámat is és magamat is. De,
hiába, meg kellett adnom magamat a sorsomnak. Nem volt más választásunk.
– Igazán nem? Kegyed letette a tanítónői vizsgálatot.
– Ugyan sokra mentem vele! Higyje el, egy fél esztendeig egyebet se
tettem, mint hogy fűnek-fának kínálgattam a tudományomat; nem kellett
senkinek. Egyszer, hosszas és alázatos levelezés után, végre elértünk
annyit, hogy egy előkelő hölgy alkudozásba bocsátkozott velem, s magához
hívatott. Szegény anyám ujjongott örömében, de a boldogsága nem tartott
sokáig. A nagyúri hölgy, mihelyt meglátott, tüstént le is mondott rólam.
Elég őszinte volt megmondani: miért. Neki elve, magyarázta bizalmasan,
hogy nem tart a háznál se szép komornát, se szép nevelőnőt. Igazat adtam
neki, és tovább álltam.
– S aztán lemondott minden ujabb kisérletről?
– Aztán bejártam a fél várost, hogy állomást szerezzek. Sorra látogattam
mindazokat a hatalmasokat, a kik az efféle irígylésreméltó állásokat
osztogatni szokták. Ezek az úriemberek kétféleképp fogadtak. A legtöbben
kijelentették, hogy örülnek, ha a tulajdon leányaiknak, húgaiknak
szerezhetnek helyet; mások viszont mindent megígértek, de cserébe egy
kis szivességet kértek tőlem. Köszönöm szépen! Ha eladom magamat, nem
adom el magamat semmiért. A kedves jó öreg urak! Dobjam oda nekik a
becsületemet, aztán kegyesen kiutalványoznak egy kis állomást, a melyből
nagy kínlódva megélhetek, ha élni való vagyok. Nem kértem ebből a
kegyből; inkább elmentem cselédnek.
Károlyra nagyon kellemetlenül hatott ez a kéretlen nyiltság. Gyanakodva
nézett a szőke leányra: vajon nem hallgat-e el valamit. Különösnek
találta, hogy a leány most sokkal nyugodtabban beszél, mint előbb.
Vajon, eszébe se jut, hogy kisasszonyok efféle dolgokat nem szoktak
tárgyalni?
Mintha eszébe se jutott volna. A haját igazgatta.
Az ügyvéd úr egyszerre rosszkedvü lett, maga se tudta, miért. S minthogy
fölöttébb emberi dolog, firtatni mindazt, a mi rossz kedvet okoz, nem
állhatta meg, hanem tovább kérdezősködött.
– Milyen volt a viszony kegyed és Werner közt?
A leány vállat vont.
– Istenem, elképzelheti. Ez a haldokló a fejébe vette, hogy szerelmes
belém, s nekem el kellett nyelnem az udvariasságait. Végre is jobb volt,
mintha durvaságokban lett volna részem. Különben kevés jobb embert
ismertem, s én nagy hálával voltam iránta, hogy megmentett a
nyomorúságtól.
– Tudott kegyed a végrendeletről a Werner életében?
– Nem tudtam, hogy a végrendelet megvan, de sejtettem, hogy a vagyona
egy részét rám fogja hagyni. Említett ilyesmit egynehányszor.
– Hanem… igazán különös… miért nem vette el önt feleségül?
Irén bámulva nézett rá.
– Mert nem akartam hozzá menni!
Olyan hangon mondta, mint ha ez a legtermészetesebb dolog volna a
világon. Károlynak földerült az arcza.
A kellemetlen érzés, mely előbb elfogta, hirtelen eloszlott. Tetszett
neki a felelet, s kezdte másképp megítélni a bizalmasságot, mely az
imént oly visszásan hatott rá.
– De végre is… – bolygatta tovább a dolgot – önök nagyon nehéz
helyzetben voltak. Kegyednek gyakran eszébe juthatott, hogy ha elfogadja
a Werner kezét, egyszerre megmenekül minden gondtól, s az édesanyját is
megszabadítja attól, hogy öregségére nélkülöznie kelljen. Míg így…
Werner minden órában meghalhatott, s nagyon könnyen a nélkül, hogy
intézkedett volna az ön javára… a mikor ujra kezdhették volna a rossz
napokat.
– Igaza van, mindez gyakran megfordult a fejemben. Többet mondok, egy
rossz órában haboztam is… De, isten tudja, babona volt vagy efféle…
Szóval, nem akartam végképp lemondani róla, hogy egyszer azé legyek, a
kit szeretni fogok.
Károly oda sandított a leány arczára. Meg akarta lesni, hogy a szem nem
hazudtolja-e meg a szavakat?
Nem talált ott semmit. Ha a hangja egyszerü volt és természetes, a
tekintete nem árulta el a gondolatát. Az ablakpárkányon egy csíz
ugrándozott; azt nézte.
– Ismerte ön közelebbről a végrendeleten szereplő két tanút?
– Az egyiket igen: az öreg Csányit. Ez mindennapos volt a háznál; ott
volt a halála előtti napon is. A másikat alig láttam kétszer. Azt
hiszem, meg se ismerném, ha úgy véletlenül előkerülne – a miért
mindennap imádkozom.
Károly hamarjában nem tudta, mit gondoljon erről a mindennapos
imádságról. Vajon csak szóbeszéd-e, vagy olyan valami, a mit, ha
tetszik, komolyan is vehet?
És ámbár ehhez már semmi köze se volt a védőügyvédnek, nem állhatta meg,
hogy meg ne kérdezze tőle:
– Szokott imádkozni?
A szőke leány meglepetve nézett a szemébe, és azt felelte neki:
– Természetesen.
Vagy ez a szó, vagy a tekintet, mely kísérte, de egyik a kettő közül
nagyon megtetszhetett Károlynak, mert ettől fogva egészen más hangon
szólt a leánynyal, mint előbb. Károlynak volt egy gyöngéje: szerette a
vallásos asszonyokat.
IV.
Három nappal később, este kilencz óra tájban, a Flórencz-kávéház
legnagyobb asztalánál egy kisded, de annál előkelőbb társaság szorongva
várta Levetinczy urat.
Egy felkapott védőügyvéd első segéde mindig nevezetes személyiség, de
Levetinczy úr meg éppen nagy ember volt a Flórencz-kávéházban. Itt
szokta ugyanis jogi és politikai fejtegetéseit előadni a fiatalabb
ügyvédbojtároknak, a kik a Flórencz-kávéház látogatóinak a zömét
alkották, s szavának súlya volt, mert tudták róla, hogy az irodában
nap-nap után érintkezik a közélet összes előkelőségeivel.
A vacsora után ülésező szűkebb körben a Levetinczy úr érdekes személye
volt a középpont, s ebben a meghittebb kis társaságban mindenki
meghódolt a népszerü ifju jogász szellemi felsőbbségének.
A szava döntött, s _quos ego_-ja elcsendesített minden vitatkozást.
Adomáit a pinczérek is kiderült arczczal hallgatták, s ha Levetinczy úr
gondokba volt merülve, mindenki tudta, hogy a politikai helyzet feszült,
s hogy már a legközelebbi jövőben nagy események várhatók.